Buji Ferenc az igazi önmegvalósításról

Értékesebb vagy, mint Ég és Föld együttvéve

Mit is mondhatnék még ezen túl neked?

Saját értékeidtől neked sejtelmed sincsen.

Minden bizonnyal nem árulunk el titkot az olvasónak, ha azt mondjuk, hogy a mai világban hihetetlen szisztematikussággal és rafinériával minden arra irányul, hogy éppen ettől a legmagasabb lehetőségtől fordítsa el az embert.

Ha a mai kor tendenciáit, törekvéseit, irányultságait, szándékait egyetlen közös nevezőre akarnánk visszavezetni, akkor ez nem lenne más, mint megakadályozni, lehetetlenné tenni az ember legbelső és legvégső és legmagasabb hivatásának kibontakozását és megvalósítását.

A tradicionális világban például „önmegvalósítás” alatt homlokegyenest az ellentétét értették annak, amit ez a kifejezés a modern világban jelent. Míg ugyanis modern értelemben az egyéniséghez kötött hajlamok, képességek és vágyak kibontakozását értik alatta, az „azt csinálok, amit akarok” titanizmusát, végső esetben pedig az ego megszabadítását minden gátló befolyástól, vagyis az „én” szabadságát, addig tradicionális értelemben éppen ezek háttérbe szorítását, illetve az emberben lévő egyetemes princípium ezek ellenében történő kibontakoztatását jelentette. Ezért kiálthatott fel Dzsunajd ekképpen:

Jaj nekem magam miatt!

A „megvalósítás” ugyan mindkét esetben ugyanaz, csakhogy aminek a megvalósítása végbemegy, vagyis az önmegvalósítás két „énje” (kis-én versus nagy-én; felhő versus ég) homlokegyenest ellentétes egymással – úgyhogy a tradicionális értelemben vett önmegvalósítás modern értelemben önmegsemmisítést jelent, és a modern értelemben vett önmegvalósítás tradicionális értelemben önelpusztítást jelent. S éppen ez jelzi, hogy a tradicionalitás és a modernitás mennyire szemben áll egymással.

Az érzékszervek állandó és rendkívül rafinált „csiklandozásától” kezdve az önmagára eszmélést lehetetlenné tevő információözönön keresztül az ember folyamatos mozgásban tartásáig ma minden abba az irányba hat, hogy az embert belekössék a materialitásba, a külvilágba, a platoni értelemben vett keletkezés világába – vagyis önnön egojába.

„A világ szétszór, az ego összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít.” – írja Frithjof Schuon.

Mindaz, amit a tradicionális világban, morális értelemben vett bűnnek tekintettek, ma az ember önkifejezésének és önmegvalósításának eszközei, szabadságának szinte piedesztálra állított zálogai. Házasságtörés, hazugság, irigység, harag, vetélkedés, viszálykodás, kevélység, tisztátalanság, önzés, kapzsiság, dicsőségvágy, hiúság stb.: ma mindezekkel a tulajdonságokkal, mint az ember természetes megnyilvánulásaival lépten – nyomon lehet találkozni a különféle médiumokban.

Olyan világban élünk tehát, amely minden ízében, aspektusában és dimenziójában támadólag fordul szembe azokkal az értékekkel és prioritásokkal, amelyek például a szúfizmus sajátjai, s amelyek részben sajátjai voltak annak a tradicionális társadalomnak, amelyben a szúfizmus – vagy bármely spirituális tanítás – megszületett.

Amennyiben tehát bármilyen sikerrel kecsegtetne a szúfizmus modern asszimilációja, ez szükségképpen a szúfizmus denaturálódásához vezetne.

Ezért aki egy olyan spirituális rendszerrel akar megismerkedni, mint a szúfizmus, annak mindenek előtt „demodernizálnia” kell magát, vagyis ki kell küszöbölnie lényéből és szemléletéből mindazokat a sajátosságokat, amelyek szimbiotikus módon összekötik a modernséggel – mert csak ilyen módon lehet képes legitim módon asszimilálni egy archaikus spirituális rendszert és módszert.

A tradíció embere és a mai ember között gyakorlatilag áthidalhatatlan szakadék tátong. Az utóbbi szinte orvosolhatatlan spirituális megbetegedettségét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor egy olyan metafizikai és spirituális tanítással találkozik, mint amilyen a szúfizmus is, nem önmagát akarja asszimilálni ahhoz, hanem azt akarja asszimilálni önmagához. Pedig a szúfizmus – és minden hagyományos spirituális rendszer – alaptanításának leglényege az, amit Fáríd al-Dín ’Attár e szavakkal fogalmazott meg:

Maradéktalanul szűnj meg: ez a tökéletesség, ez a bevégzett mű!

(Buji Ferenc:

Az emlékezés rózsakertje.)

Buji Ferenc a valódi szabadságról

Mint a spiritualitás összes formája, úgy a szúfizmus is tisztában volt azzal, hogy a szabadsághoz vezető út az engedelmességen keresztül vezet.

Nemcsak azért mert a szabadságra nem lehet közvetlenül törekedni, ugyanis az csak a renden keresztül, a rendet beteljesítve és meghaladva érhető el, hanem azért is, mert a szabadságnak

– a végső szabadságnak – az alanya nem ugyanaz, mint a még csak törekvő ember engedelmességének alanya, és éppen az utóbbi léte és még meglevő önérvényesítő akarata az, ami a szabadság akadálya.

A szabadságra ennek az individualitásnak – a léleknek (ego; kis-én) – sem lehetősége, sem esélye nincsen. Nem azért nincs, mert nem képes elérni, hanem mert eleve nem érheti el. A rabság korlátozottság, a szabadság pedig korlátlanság – márpedig a lélek (ego; kis-én) nem más, mint maga a megtestesült korlátozottság.

A szabadság alanya csak a nagy-én, a szellem lehet, s így a szabadság nem a lélek (ego; kis-én) megszabadításában, hanem a lélektől (ego; kis-éntől) való megszabadulásban áll.

(Ez az, amiért az összes nem-spirituális szabadságeszme szükségképpen félresiklik, s amiért az összes szabadságtörekvés elve kudarcra van ítélve. Különösképpen vonatkozik ez mindennemű liberalizmusra, melynek útját a muszlim világba mostanában egyengetik – bombákkal.)

A lélek szűkös partikularizmusa nyomasztó teherként nehezedik rá a szellem tágas univerzalizmusára. Ám akinek sikerült ledobnia magáról a lélek, az ego igáját, s leigáznia azt, ami/aki addig nyomorúságos szolgaságban tartotta őt, az úgy érzi magát, mint a hosszú időre palackba kényszerített szellem, akinek egyszer csak sikerült kiszabadulnia börtönéből.

A valódi spirituális hierarchiában a legmagasabb rangot az birtokolta, aki a legmesszebb haladt előre a szellemi úton, és az volt a leginkább előrehaladott, aki a leginkább háttérbe tudta szorítani egoját, lelkét – vagyis önmagát.

A záwiján belül gyakran szigorú rendszabályok uralkodtak. Így például, ha egy zárt helységben rászállt a tanítvány arcára egy légy, nem volt szabad elzavarnia, hiszen ily módon tulajdonképpen másokra hajtotta volna a legyet, azaz mások rovására jutott volna előnyhöz. Aztán ha valaki házasemberként lépett az ösvényre, nem volt szabad elválnia. Ha legényemberként, nem volt szabad megnősülnie, amíg el nem érte a tökéletességet. A tökéletességet elérve azonban azt tehetett, amit akart, ami persze azt jelenti, hogy ekkor már nem saját akaratát követte, hanem isteni inspirációra cselekedett. Továbbá ha a szúfi leejtett valamit az utcán, legyen az valamilyen ruhadarab vagy pénz – akár ezer dínár is -, s nem vette észre, hanem továbbment, nem mehetett vissza érte, de még csak nem is kérdezősködhetett utána. Úgy vélték, ha a szúfit az ilyen jellegű veszteség kizökkenti nyugalmából, akkor az gyengeségének a jele, s azt mutatja, hogy a világot még mindig nem sikerült egészen kivetnie szívéből.

(Buji Ferenc: Az emlékezés rózsakertje.)