39. fejezet: A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.
Fordította: Buji Ferenc
Kiemelések: Szfinx
Mindabból, amit eddig elmondtunk, könnyű eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy az “ellentradíció" létrejötte és majdani pillanatnyi győzelme valójában annak uralma lesz, amit “fordított spiritualitásnak" neveztünk; ez utóbbi természetesen csupán paródiája a spiritualitásnak, és csupán azért utánozza úgymond fordított értelemben, hogy tényleges ellentéteként léphessen fel; ellentéteként lép fel, valójában azonban nem ellentéte, mert bármilyenek is legyenek céljai, közötte és a spiritualitás között sem szimmetria, sem ekvivalencia nem képzelhető el. Emellett határozottan ki kell tartanunk, ugyanis sokan engedik, hogy a látszat félrevezesse őket, és azt képzelik, hogy a világban két ellentétes princípium van, amelyek egymás ellen küzdenek a főhatalomért; ez a tévképzet azonos azzal, amit - helyesen vagy helytelenül - a manicheusoknak tulajdonítottak, és ez - teológiai nyelvezetet használva - abban áll, hogy a Sátánt egy szintre helyezik Istennel. Manapság bizonyára sokan vannak, akik ebben az értelemben “manicheusok", természetesen anélkül, hogy erről tudomásuk volna, és ez is egy veszedelmes “szuggesztió" hatása. Ez az elképzelés egyenlő egy lényegében visszavezethetetlen principiális dualitás igenlésével, vagy ami ugyanaz, a minden oppozíción és minden antagonizmuson túli legfelső Egység tagadásával; igazán semmi meglepő nincs abban, hogy ezt az álláspontot az “ellenbeavatás" támogatói magukévá tették, sőt részükről ez még az őszinteség jele is lehet, hiszen a metafizika birodalma előttük teljesen zárt: úgyhogy annál is inkább szükséges propagálniuk és másokra kényszeríteniük ezt az elképzelést, mert másképpen sehogy sem sikerülhetne olyannak fogadtatni el magukat, amilyenek soha nem voltak és soha nem is lehetnek, nevezetesen egy olyan valami képviselőinek, amely egy szintre helyezhető a spiritualitással, végül is pedig fölébe tud kerekedni.
A “fordított spiritualitás" ezek szerint csupán egy hamis spiritualitás, viszont az elképzelhető legnagyobb mértékben hamis; hamis spiritualitásról lehet beszélni minden esetben, amikor például a pszichikust összetévesztik a spirituálissal anélkül, hogy az szükségképpen a totális “felforgatásig" menne, és ez az, amiért a “fordított spiritualitás" kifejezés a leginkább alkalmas a totális felforgatás megjelölésére, és a leghűségesebben gondoskodik megértésének módjáról is. A hamis spiritualitás valójában a “spirituális megújulással" azonosítható, amelynek közeli eljövetelét kitartóan hirdetik azok, akik egyébként semmilyen mértékben nincsenek tudatában voltaképpeni természetének; továbbá a hamis spiritualitás az az “új kor", amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget,(1) és a várakozás általános állapota, amely jórészt a korábban említett jövendölések elterjedésének köszönhető, eredményesen sietteti megérkezését. A "jelenségek" varázsa, amelyre mint a pszichikus és a spirituális konfúzióját meghatározó tényezők egyikére már felhívtuk a figyelmet, úgyszintén igen fontos szerepet játszhat itt, mivel az “ellentradíció" ideje alatt a legtöbb embert fel fogja ültetni és rá fogja szedni, ugyanis megvan írva, hogy a “hamis próféták", akik ekkor fognak fellépni, “nagy jeleket és csodákat visznek majd végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is." (2)
Különösen ebben az összefüggésben tekinthetők a “metafizika" és “neospiritualizmus" különféle formáinak megnyilvánulásai egy később bekövetkező helyzet egyfajta “előképének", habár csak halvány képet adnak róla. Elvileg akkor is ugyanazok az alsóbbrendű szubtilis erők fognak hatni, csak éppen hasonlíthatatlanul nagyobb erővel; és amikor látja az ember, hogy milyen sokan készek vakon teljes bizalmat szavazni egy puszta “médium" mellébeszéléseinek, egyszerűen csak, mert igazolják azokat a "jelenségek", akkor semmi meglepő nincs abban, hogy az ámítás akkortájt sokkal általánosabb lesz. Ezért sose lehet elégszer ismételni, hogy a, jelenségek" önmagukban mit sem igazolnak ott, ahol egy doktrína vagy bármilyen jellegű tanítás igazságáról van szó, valamint hogy a "jelenségek" a “nagy illúzió" speciális területét képezik, amelyben mindaz, amit az emberek oly sietve tekintenek a “spiritualitás" jeleinek, a szóban forgó alsóbbrendű erők játéka révén mindig szimulálható és hamisítható. Talán ez az egyetlen olyan terület, ahol az utánzás valóban tökéletes lehet, ugyanis mindkét esetben pontosan ugyanazok a, jelenségek" fognak jelentkezni (a, jelenség" szót a külső megjelenés értelmében véve), és különbség csak okaik természetében lesz. Az emberek döntő többsége persze szükségképpen képtelen meghatározni a kérdéses okok voltaképpeni természetét, úgyhogy a legjobb kétségtelenül a legkisebb fontosságot sem tulajdonítani a “fenomenálisnak" vagy talán még ennél is hasznosabb a priori kedvezőtlen jelnek tekinteni; de hogyan lehetne mindezt megmagyarázni kortársaink “experimentális" (tapasztalati) mentalitásának, egy olyan szellemiségnek, amely először az “antitradíció" tudományos szemléletén nevelkedett, majd pedig az “ellentradíció" boldogulásához potenciálisan legeredményesebben hozzájáruló tényezők egyikévé vált?
A szóban forgó mentalitásból származó “neospiritualizmus" és “álbeavatás" bizonyos szempontból mintha csak az “ellentradíció" részleges előképe volna. Már utaltunk az eredetüket tekintve hitelesen tradicionális elemek kihasználására: ezeket előbb eltérítették eredeti jelentésüktől, majd pedig egy tévedés szolgálatába állították őket; ennek a perverziónak az egyetlen és végső célja az “ellentradíciót" jellemző teljes megfordítás (figyelemre méltó példája ennek a szimbólumok megfordításának esete, amellyel korábban foglalkoztunk); ugyanakkor azonban többé nemcsak néhány elszórt és töredékes elemre fog ez szorítkozni, hanem szükségképpen létre fogja hozni valami olyannak az illúzióját, ami alkotói szándékainak megfelelően egyenértékű kíván lenni egy valóságos tradícióval, ideértve ez utóbbinak nemcsak a teljességét, hanem az összes területen való külső alkalmazásait is. Megfigyelhető ebben az összefüggésben, hogy az “ellenbeavatás", habár saját céljai érdekében találta ki és terjesztette el a merőben negatív “antitradíciót" képviselő összes modern gondolatot, mégis tökéletesen tudatában van e gondolatok hamisságának, és nyilván nagyon is jól tudja, milyen beállítottságot vegyen fel velük kapcsolatban; már pusztán ez is jelzi, hogy propagálásuk csupán egy múló és előzetes fázis jellegzetessége lehet, mert a tudatos hamisságnak nem ez az egyetlen és igazi célja; az “antitradíció" csupán előkészít egy végkifejletet, amelynek már egy kifejezetten pozitív “beteljesedést" kell alkotnia, nevezetesen magát az “ellentradíciót". Ez az, amiért az ember a kétségtelenül “elleniniciatikus" eredetű és inspirációjú dolgokban már amely kirajzolódni látja egy olyan szervezet körvonalait, hasonmása, és ugyanakkor hamisítványa is a “Szent Birodalom" tradicionális koncepciójának, és társadalmi szinten kétségtelenül valami effélének kell az “ellentradíció" képviselőjévé válnia; és - hasonló okokból kifolyólag - az Antikrisztusnak is egyfajta - hogy a hindu tradíció nyelvezetét használjuk - fordított Chakravartiként kell megjelennie. (3)
Az “ellentradíció" uralma valójában pontos megfelelője annak, ami az “Antikrisztus uralmaként" ismeretes, és - minden elképzelhető prekoncepciótól függetlenül - az az Antikrisztus, aki - akár individuumként fogjuk fel, akár kollektívumként - a végső cél érdekében önmagába fogja koncentrálni az “ellenbeavatás" minden képességét, és valamiképpen szintézise lesz ezeknek. Sőt, bizonyos értelemben akár egyszerre is lehet individuum és kollektívum, ugyanis lennie kell egy olyan kollektívumnak, amely, ha fény derül rá, olyan lesz, mintha csak magának az “elleniniciatikus" szervezetnek a “kivetülése" lenne, de kell lennie egy olyan személynek is, aki majdan e kollektívum vezetője, és vezetőjeként e kollektívum legtökéletesebb kifejeződése lesz, sőt, valódi “megtestesülése" annak, amit képviselni fog, hacsak mint az összes “ártalmas" befolyás “támasztéka" is, mert ezeket ő fogja először magába gyűjteni, hogy aztán a világba vetítse őket.(4) Nyilván “szélhámos" lesz (ez a dajjal szó értelme, amellyel az Antikrisztust az arabban gyakran jelölik), mivel uralma a “Nagy Paródia" legteljesebb formájaként fog megnyilatkozni, vagyis mindannak “sátáni" utánzataként és karikatúrájaként, ami valóban tradicionális és spirituális; mindamellett - hogy úgy mondjuk - lehetetlen lesz nem játszania ezt a szerepet. Az Antikrisztus megjelenésének ideje többé már nem a “mennyiség uralmának" ideje lesz, mert ez utóbbi csupán az “antitradíció" végső szakaszát jelezte; hanem ezzel szemben - egy hamis “spirituális helyreállítás" ürügyén - a minőség egyfajta mindenbe való visszavezetése fogja jellemezni, de nyilván egy fordított minőségé.(5) Korunk “egalizmusa" után ismét lesz egy megalapozott hierarchia, de immár egy fordított hierarchia, sőt valójában egy igazi “ellenhierarchia", amelynek csúcsát az a lény fogja elfoglalni, aki minden más lénynél közelebb lesz a “pokol gödrének" fenekéhez.
E lény, még ha valamiféle emberi formában is fog megjelenni, inkább szimbólum lesz, mint individuum, sőt annak az egész szimbolizmusnak a szintézise, amelyet az “ellenbeavatás" céljai érdekében fordítottak meg, és annál is inkább teljes egészében fogja ezt magában megjeleníteni, mivel sem elődje nem volt, sem utódja nem lesz. Hogy kifejezze a végsőkig vitt hamisítást, minden tekintetben “meghamisított" lesz, sőt, magának a hamisságnak a megtestesülése.(6) Ennek érdekében - valamint az igazsággal és annak minden aspektusával való szélsőséges szembenállása miatt - az Antikrisztusnak magáévá kell tennie a Messiás szimbólumait, természetesen fordított értelemben alkalmazva őket;(7) és az “ártalmas" aspektus túlsúlya, helyesebben a „jótékony" aspektus helyettesítése az “ártalmassal" a szimbólumok kettős értelmének megfordítása révén: ez az, ami az Antikrisztus legjellegzetesebb vonását alkotja. Ezek szerint lehet és lennie is kell a Messiás (arabul El-Mesiha) és az Antikrisztus (El-Mesikh) jelölései között egyfajta különös hasonlatosságnak;(8) de az utóbbiak valójában csak az előbbiek eltorzított változatai, és az Antikrisztust ténylegesen is torzalakként ábrázolták az összes, róla adott többé-kevésbé szimbolikus leírásban, és ez ismét csak nem egy elhanyagolható momentum. E leírások tényleg különösen hangsúlyozzák a testi aszimmetriákat, és ez lényegében azt foglalja magába, hogy ezek az aszimmetriák az adott lény voltaképpeni természetének látható jelei lesznek, ugyanis az ilyen dolgok mindig valamely belső egyensúlytalanságra utalnak; ez az, amiért bizonyos deformitások iniciatikus szempontból “diszkvalifikálják" az ezeket hordozó egyéneket, de ugyanakkor minden nehézség nélkül el lehet képzelni azt is, hogy a szóban forgó jelek fordított értelemben, vagyis “elleniniciatikus" szempontból a “kvalifikáció" jeleinek fognak minősülni. Az “elleniniciáció" nyilván egy, a beavatással ellentétes irányban végbemenő mozgást foglal magába, következésképpen a lények egyensúlytalanságának növekedése felé hat, amelynek végpontja a már említett “felbomlás" vagy “széthullás". Nyilván az Antikrisztusnak kell a lehető legközelebb lennie a “széthulláshoz", úgyhogy azt lehet mondani, hogy miközben individualitása irtózatosan fejlett, ugyanakkor csaknem megsemmisült is, s ez pontosan az “ego" “Önmagam" előtti háttérbe szorításának fordítottja, más szavakkal a principiális Egységben való fúziót helyettesítő és parodizáló “káoszban" való konfúzió; és ez az állapot, amelyet testi alakjának deformitása és aránytalansága reprezentál, individuális állapotunk lehetőségeinek legalsó szintjén fekszik, úgyhogy tényleg az “ellenhierarchia" csúcsa az a hely, ami az Antikrisztust megilleti abban a feje tetejére állított világban, amely az ő világa lesz. Sőt - minthogy az “ellentradíciót" képviseli - még kizárólag szimbolikus szempontból is deformáltnak kell lennie: mert az "ellentradíció", mint már korábban magyaráztuk, csupán karikatúrája lehet a tradíciónak, és a karikatúra szükségképpen eltorzítást és eltorzulást implikál; ha másképpen volna, akkor nem állna módunkban külső jegyei alapján megkülönböztetni a valódi tradíciótól; éppen azért az előbbinek magán kell viselnie az “ördög jelét", hogy legalább a választottakat ne tudja rászedni. Ráadásul a hamis szükségképpen “mesterséges" is, és ebben a vonatkozásban - egyéb sajátosságai ellenére - az “ellentradíció" sem kivétel, sőt a modern világ összes “mechanikus" terméke közül az “ellentradíció" lesz az utolsó; lesz benne valami, ami hasonló lesz a korábban már említett "pszichikus tetemek" automatizmusához, és akárcsak ez utóbbiak, az "ellentradíció" is ideiglenesen életre keltett “maradványokból" fog összeállni, s ez újra csak magyarázatot ad arra, hogy miért nem tartalmazhat semmi tartósat; infernális akarattal galvanizált “maradványok" halmaza; ennél bizonyára semmi sem adhat pontosabb képet arról, ami elérte a felbomlás legszélét.
Nincs miért tovább időznünk e témánál; végül is nem sok haszna lenne annak, ha részletekbe menően szeretnénk előre látni, hogyan fog felépülni az “ellentradíció", és a már megadott általános jelzéseknek elégségeseknek kell lenniük annak számára, aki a részletekre kívánja alkalmazni őket; azonban minden ilyen kísérlet kívül esik a jelen nyomozás hatáskörén. E nyomozást az antitradicionális akció végső fokozatáig terjesztettük ki, és az antitradíció az, amelynek a világot vége felé kell vezetnie; az “ellentradíció" múlékony uralma és a jelen ciklus utolsó pillanata között már csak a “restaurációnak" marad hely, amely abban a pillanatban, amikor a felforgatás majd beteljesedni látszik, hirtelen mindent helyre fog állítani, egycsapásra előkészítve így az eljövendő ciklus “aranykorát".
2007. július 2., hétfő
René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (A tradícióellenességtől az ellentradicionalitásig)
38. fejezet: A tradícióellenességtől az ellentradicionalitásig
Fordította: Buji Ferenc
Kiemelés: Szfinx
Az előző fejezetben olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyek - akárcsak az összes többi, modern világhoz tartozó dolog - gyökeresen antitradicionálisak; bizonyos értelemben azonban túllépik a puszta tagadásként felfogott "antitradíciót", ugyanis egy olyasvalami felé vezetnek, ami tulajdonképpen már "ellentradíciónak" nevezhető. E kettő különbsége hasonló ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet korábban a deviáció és a felforgatás kapcsán említettünk, és megfelel az egészében vett antitradicionális akció már vizsgált két fázisának. Az "antitradíció" legteljesebb kifejeződését abban a materializmusban találja, amelyet "integrálisnak" lehetne nevezni, és ez a múlt század vége felé tetőző materializmus; ami az "ellentradíciót" illeti, ennek még csak előzetes jeleit láthatjuk, éspedig mindazoknak a dolgoknak a képében, amelyek így vagy úgy hamisítványaivá igyekeznek válni magának a tradicionális eszmének. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy éppúgy, ahogy a magát "antitradícióként" kifejező "szolidifikatív" tendencia képtelen elérni végső határát, mivel e határ minden lehetséges létezésen kívül, illetve minden lehetséges létezés alatt van, várható, hogy ez a törvényszerűség fog vonatkozni a felbomlás felé irányuló tendenciára is, amely viszont az "ellentradícióban" fejezi ki magát. Míg a ciklus, végére nem érve, be nem teljesedik, a megnyilvánulás voltaképpeni feltételei magától értetődően megkövetelik, hogy ez így legyen; amennyiben pedig a ciklus valódi végét nézzük, az egy "helyreállítást" feltételez, amelynek következtében - ahogy azt már jeleztük - az "ártalmas" tendenciák "transzmutálódni" fognak, hogy határozottan jótékony" eredményre vezessenek. Sőt, az összes próféciák jelzik (a kifejezést természetesen helyes értelmében használva), hogy az "ellentradíció" szemmel látható győzelme csak egy múló győzelem lesz, és abban a pillanatban, amikor ez a diadal már-már beteljesedni látszik, spirituális befolyások fogják szétrombolni, amelyek, hogy a végső helyreállítást elősegítsék, e ponton be fognak avatkozni. (1) Egy ilyen közvetlen beavatkozás ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a választott időben véget lehessen vetni a ciklikus megnyilvánulásba foglalt összes lehetőségek legfélelmetesebbjének és "legsátánibbjának"; azonban ennyi éppen elég a várható jövő elővételezéséből, és most tovább kell folytatnunk az "ellentradíció" voltaképpeni természetének tüzetesebb vizsgálatát.
Éppen ezért ismét utalnunk kell arra a szerepre, amelyet az "ellenbeavatás" játszott: miután ugyanis, mint a modern mozgalmak láthatatlan inspirátora, mindeddig homályban maradt, végül is - ha e kifejezés egyáltalán helyénvaló itt - "exteriorizálni" fog valamit, ami olyan lesz, mintha csak az igazi tradíció másolata volna, legalábbis annyira teljes és annyira pontos másolata, amennyire bármiféle másolat veleszületett korlátozottságai ezt megengedik. Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az "ellenbeavatás" is hasonló szerepet fog játszani az "ellentradíció" tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna "szellemről" beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri. Ez az, amiért az "ellentradíció", bármennyire is messzire menjen az utánzásban, a paródián kívül sosem érhet el mást, viszont az összes paródia legszélsőségesebbike és leggigantikusabbika lesz, és - a modern világ összes hamisításának ellenére is - ez idáig mi még csak roppant halvány előképét és fölöttébb részleges próbálkozásait láttuk; ami az egyesek által közelinek tekintett jövőt illeti, valami sokkal félelmetesebb van készülőben, és a mai események egymásra következésének fokozódó sebessége e közelség jele. Szükségtelen mondani, hogy - az úgynevezett "próféciák" követőinek szokásával ellentétben - többé-kevésbé pontos dátumok meghatározására még csak kísérletet sem teszünk; és még ha lehetőség is volna ilyen időpontok meghatározására a ciklikus periódusok pontos hosszúságának ismerete révén (és az ilyen esetekben a fő nehézség mindig a számítás alapjául szolgáló helyes kezdőpontok megállapításában van), az eredményt illetőleg akkor is szigorú óvatosságra lenne szükség, éspedig olyan okokból kifolyólag, amelyek pontosan ellentétesek azokkal, amelyek az eltorzított jövendölések tudatos vagy öntudatlan terjesztőit ösztönzik, vagyis azért, hogy még csak ne is kockáztassuk az együttműködést a világunkban uralkodó szorongás és zavar további növekedésével.
Bárhogyan is legyen, ami lehetővé teszi, hogy a dolgok eddig jussanak, vagyis az "ellenbeavatás" (és ez az, amit le kell szögeznünk) nem tekinthető merőben emberi találmánynak, vagyis olyannak, mint ami semmiképpen sem volna megkülönböztethető természete alapján az egyszerű "álbeavatástól"; valójában sokkal többről van itt szó, mint az "álbeavatás" esetében, és hogy ténylegesen is sokkal többről lehessen szó, ahhoz bizonyos értelemben - amennyiben valódi eredetét nézzük - abból az egyedülálló forrásból kell származnia, amelyhez minden beavatás kapcsolódik, egy olyan forrásból, amelyből mindaz származik, ami - hogy általánosan fogalmazzunk - világunkban "nem-emberi" elemet hordoz; azonban az "ellenbeavatás" ebből a forrásból egy végsőkig vitt degenerálódás folytán származik, és a "végsőket" itt az a "fordítottság" képviseli, amely a tulajdonképpeni "sátánizmust" alkotja. Egy ilyen degenerálódás nyilvánvalóan sokkal alapvetőbb, mint egy csupán bizonyos fokig deviáns tradíció degeneráltsága, sőt még egy megcsonkított és csak alacsonyabb részeiben továbbélő tradíció degeneráltságánál is gyökeresebb; többről van itt szó még azoknál a halott tradícióknál is, amelyeket már annyira magukra hagyott a szellem, hogy saját céljai érdekében maga az "ellenbeavatás" használhatja fel "maradványaikat", mint korábban magyaráztuk. Ez logikusan vezet ahhoz a gondolathoz, hogy ennek a szélsőséges degenerálódásnak messze vissza kell nyúlnia a múltba; és, bármenynyire is homályos eredetének kérdése, van némi valószínűsége annak a gondolatnak, hogy egy olyan kontinenshez tartozó ősi civilizáció perverziójához kapcsolódhat, amelyik a jelen Manvantara kataklizmáiban tűnt el.(2) Mindenesetre aligha szükséges mondani, hogy mihelyt a szellem visszavonult, többé még csak beszélni sem lehet beavatásról; az "ellenbeavatás" képviselő valójában éppen annyira nincsenek tudatában annak, ami esszenciális, más szavakkal egy spirituális és metafizikai rend igazságainak - éspedig sokkal jóvátehetetlenebbül nincsenek tudatában -, mint a hétköznapi profán emberek, mert mióta "az ég bezárult előttük", ezek az igazságok még legelemibb alapelveikben is teljesen idegenné váltak számukra.(3) Mivel az "ellenbeavatás" a lényeket nem az "emberfeletti" állapotok felé vezeti, de nem is szorítja magát kizárólagosan az emberi területen belülre, elkerülhetetlenül az "emberalatti" irányába fogja vezetni őket; és az a hatalom, amely ezt teszi, az egyetlen olyan hatalom, amely ezt megteheti; nagyon is könnyű észrevenni, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami alapvetően különbözik az "álbeavatás" komédiájától. Az iszlám ezotériában azt mondják, hogy az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos "kapunál"; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként - mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus).(4) A helyzet további tisztázása érdekében el kell mondani, hogy itt egy olyan "infernális" eljárásról van szó, amely az "égi" eljárással próbál szembefordulni, és kívülről nézve ténylegesen is megvalósít egyfajta szembefordulást, habár az ilyen látszat csak illuzórikus lehet; és - mint ahogy azt már kimutattuk akkor, amikor arról a hamis spiritualitásról beszéltünk, amelyben azok a lények, akik eljegyezték magukat egyfajta "fordított megvalósítással", elveszítik magukat - ez az út csakis a tudatos lény totális "dezintegrálódásában" és végső felbomlásában végződhet.(5)
Természetesen ahhoz, hogy a fordított visszatükröződés révén az utánzás a lehetőségekhez képest maximálisan tökéletes lehessen, megfelelő központokat kellett alapítani, amelyekhez aztán az "ellenbeavatáshoz" tartozó szervezetek fognak csatlakozni. Ezek a központok természetesen merőben "pszichikusak" lesznek, mint ahogyan pszichikusak azok a befolyások is, amelyeket felhasználnak és közvetítenek, mert csak a beavatás és a valódi tradíció centrumai spirituálisak, viszont a már említett okok miatt bizonyos fokig képesek lesznek magukra ölteni a spirituális centrumok külső megjelenését, ily módon idézve elő a "fordított spiritualitás" illúzióját. Azonban nem szabad meglepődni azon, hogy nemcsak a szóban forgó központoknak többé-kevésbé alárendelt szervezetek, hanem maguk a központok is harcban állnak majd egymással, ugyanis az a terület, amelyen a nevezett dolgok találhatók, a lehető legközelebb esik a "kaotikus" felbomláshoz, vagyis e területen minden oppozíció szabad utat kap, ugyanis egyetlen felsőbbrendű princípium közvetlen hatása sem harmonizálja és békíti össze elemeiket, tekintve, hogy a szóban forgó területről az ilyenek hiányoznak. Vagyis mindaz, ami e központok és elágazásaik megnyilvánulásával kapcsolatos, a zavar és az összefüggéstelenség benyomását kelti, és ez a benyomás bizonyára nem illuzórikus, hanem pontosan az efféle dolgok megkülönböztető "vonása"; mintha csak negatíve tudnának egyetérteni, vagyis a spirituális centrumok elleni közös erőfeszítésben, legalábbis amennyiben ezek olyan szintre süllyedtek, amelyen egy ilyen oppozíció egyáltalán létrejöhet, vagyis csak amennyiben kapcsolatban állnak azzal a területtel, ami nem terjed túl individuális állapotunk korlátain.(6) Itt válik láthatóvá az, amit tulajdonképpen az "ördög ostobaságának" lehet nevezni: ugyanis az "ellenbeavatás" képviselői abban a hiszemben fordulnak szembe a szellemmel, hogy magával a szellemmel állnak szemben, holott a szellemet valójában semmi sem opponálhatja, ugyanakkor azonban öntudatlanul is alá vannak rendelve ennek az illuzórikus szembenállásnak, és ezen soha nem is tudnak változtatni, mint ahogy az összes többi létező is annak az Isteni Akaratnak engedelmeskedik - jóllehet öntudatlanul és akaratlanul -, amely alól semmi sem bújhat ki.
Így az "ellenbeavatás" képviselői - bár akaratuk ellenére és hitükkel szemben - "az isteni terv emberi területen" való megvalósulását szolgálják;(7) akárcsak az összes többi lény, ők is részt vesznek ebben a tervben, éspedig úgy, ahogy az természetüknek megfelel, de ahelyett, hogy mint a valódi beavatottak, tudatában lennének ennek a szerepnek, csak negatív és fordított aspektusáróI van tudomásuk. Vagyis nem egyebek ők, mint bolonddá tett emberek, mégpedig oly módon, ami sokkal rosszabb számukra, mint a profán emberek számára egyszerű tudatlanságuk, mivel egyre távolabb űzi őket a principiális Egységtől, míg csak a "külső sötétségbe'' nem zuhannak.
De ha nem magukkal a szóban forgó lényekkel kapcsolatban vizsgálódunk, hanem a világgal mint egésszel összefüggésben, akkor el kell ismernünk, hogy akárcsak az összes többi lény, ők is szükségképpen azon a helyen vannak az egészen belül, ami megilleti őket, és tulajdonképpen teológiai nyelvezetet használva - "gondviselésszerű" eszközei a ciklikus folyamatnak, ugyanis minden részleges rendnélküliségnek - még ha bizonyos értelemben a végső rendnélküliségként is jelentkezik - valamiképpen egy totális rendbe kell integrálódnia.
Az eddigi észrevételek meg fogják. könnyíteni annak megértését, hogy egyáltalán miért jöhet létre egy "ellentradíció", s hogy az miért nem lehet más sohasem, mint fölöttébb instabil és meglehetősen múlékony, ha ez nem is akadályozza meg abban, hogy - mint korábban mondtuk - léte önmagában véve is az összes lehetőségek legfélelmetesebbike legyen. Meg kell értenünk továbbá, hogy az "ellenbeavatás" pontosan és mindig is eme irányult, és hogy a negatív "antitradíció" csupán egy erre való szükségszerű előkészület volt. Most már csak az van hátra, hogy a különféle, mégis egy irányba mutató jelzések segítségével megvizsgáljuk azokat a viszonyokat, amelyekben az "ellentradíciónak" az elkövetkezendő időkben feltehetőleg meg kell valósulni.
Fordította: Buji Ferenc
Kiemelés: Szfinx
Az előző fejezetben olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyek - akárcsak az összes többi, modern világhoz tartozó dolog - gyökeresen antitradicionálisak; bizonyos értelemben azonban túllépik a puszta tagadásként felfogott "antitradíciót", ugyanis egy olyasvalami felé vezetnek, ami tulajdonképpen már "ellentradíciónak" nevezhető. E kettő különbsége hasonló ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet korábban a deviáció és a felforgatás kapcsán említettünk, és megfelel az egészében vett antitradicionális akció már vizsgált két fázisának. Az "antitradíció" legteljesebb kifejeződését abban a materializmusban találja, amelyet "integrálisnak" lehetne nevezni, és ez a múlt század vége felé tetőző materializmus; ami az "ellentradíciót" illeti, ennek még csak előzetes jeleit láthatjuk, éspedig mindazoknak a dolgoknak a képében, amelyek így vagy úgy hamisítványaivá igyekeznek válni magának a tradicionális eszmének. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy éppúgy, ahogy a magát "antitradícióként" kifejező "szolidifikatív" tendencia képtelen elérni végső határát, mivel e határ minden lehetséges létezésen kívül, illetve minden lehetséges létezés alatt van, várható, hogy ez a törvényszerűség fog vonatkozni a felbomlás felé irányuló tendenciára is, amely viszont az "ellentradícióban" fejezi ki magát. Míg a ciklus, végére nem érve, be nem teljesedik, a megnyilvánulás voltaképpeni feltételei magától értetődően megkövetelik, hogy ez így legyen; amennyiben pedig a ciklus valódi végét nézzük, az egy "helyreállítást" feltételez, amelynek következtében - ahogy azt már jeleztük - az "ártalmas" tendenciák "transzmutálódni" fognak, hogy határozottan jótékony" eredményre vezessenek. Sőt, az összes próféciák jelzik (a kifejezést természetesen helyes értelmében használva), hogy az "ellentradíció" szemmel látható győzelme csak egy múló győzelem lesz, és abban a pillanatban, amikor ez a diadal már-már beteljesedni látszik, spirituális befolyások fogják szétrombolni, amelyek, hogy a végső helyreállítást elősegítsék, e ponton be fognak avatkozni. (1) Egy ilyen közvetlen beavatkozás ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a választott időben véget lehessen vetni a ciklikus megnyilvánulásba foglalt összes lehetőségek legfélelmetesebbjének és "legsátánibbjának"; azonban ennyi éppen elég a várható jövő elővételezéséből, és most tovább kell folytatnunk az "ellentradíció" voltaképpeni természetének tüzetesebb vizsgálatát.
Éppen ezért ismét utalnunk kell arra a szerepre, amelyet az "ellenbeavatás" játszott: miután ugyanis, mint a modern mozgalmak láthatatlan inspirátora, mindeddig homályban maradt, végül is - ha e kifejezés egyáltalán helyénvaló itt - "exteriorizálni" fog valamit, ami olyan lesz, mintha csak az igazi tradíció másolata volna, legalábbis annyira teljes és annyira pontos másolata, amennyire bármiféle másolat veleszületett korlátozottságai ezt megengedik. Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az "ellenbeavatás" is hasonló szerepet fog játszani az "ellentradíció" tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna "szellemről" beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri. Ez az, amiért az "ellentradíció", bármennyire is messzire menjen az utánzásban, a paródián kívül sosem érhet el mást, viszont az összes paródia legszélsőségesebbike és leggigantikusabbika lesz, és - a modern világ összes hamisításának ellenére is - ez idáig mi még csak roppant halvány előképét és fölöttébb részleges próbálkozásait láttuk; ami az egyesek által közelinek tekintett jövőt illeti, valami sokkal félelmetesebb van készülőben, és a mai események egymásra következésének fokozódó sebessége e közelség jele. Szükségtelen mondani, hogy - az úgynevezett "próféciák" követőinek szokásával ellentétben - többé-kevésbé pontos dátumok meghatározására még csak kísérletet sem teszünk; és még ha lehetőség is volna ilyen időpontok meghatározására a ciklikus periódusok pontos hosszúságának ismerete révén (és az ilyen esetekben a fő nehézség mindig a számítás alapjául szolgáló helyes kezdőpontok megállapításában van), az eredményt illetőleg akkor is szigorú óvatosságra lenne szükség, éspedig olyan okokból kifolyólag, amelyek pontosan ellentétesek azokkal, amelyek az eltorzított jövendölések tudatos vagy öntudatlan terjesztőit ösztönzik, vagyis azért, hogy még csak ne is kockáztassuk az együttműködést a világunkban uralkodó szorongás és zavar további növekedésével.
Bárhogyan is legyen, ami lehetővé teszi, hogy a dolgok eddig jussanak, vagyis az "ellenbeavatás" (és ez az, amit le kell szögeznünk) nem tekinthető merőben emberi találmánynak, vagyis olyannak, mint ami semmiképpen sem volna megkülönböztethető természete alapján az egyszerű "álbeavatástól"; valójában sokkal többről van itt szó, mint az "álbeavatás" esetében, és hogy ténylegesen is sokkal többről lehessen szó, ahhoz bizonyos értelemben - amennyiben valódi eredetét nézzük - abból az egyedülálló forrásból kell származnia, amelyhez minden beavatás kapcsolódik, egy olyan forrásból, amelyből mindaz származik, ami - hogy általánosan fogalmazzunk - világunkban "nem-emberi" elemet hordoz; azonban az "ellenbeavatás" ebből a forrásból egy végsőkig vitt degenerálódás folytán származik, és a "végsőket" itt az a "fordítottság" képviseli, amely a tulajdonképpeni "sátánizmust" alkotja. Egy ilyen degenerálódás nyilvánvalóan sokkal alapvetőbb, mint egy csupán bizonyos fokig deviáns tradíció degeneráltsága, sőt még egy megcsonkított és csak alacsonyabb részeiben továbbélő tradíció degeneráltságánál is gyökeresebb; többről van itt szó még azoknál a halott tradícióknál is, amelyeket már annyira magukra hagyott a szellem, hogy saját céljai érdekében maga az "ellenbeavatás" használhatja fel "maradványaikat", mint korábban magyaráztuk. Ez logikusan vezet ahhoz a gondolathoz, hogy ennek a szélsőséges degenerálódásnak messze vissza kell nyúlnia a múltba; és, bármenynyire is homályos eredetének kérdése, van némi valószínűsége annak a gondolatnak, hogy egy olyan kontinenshez tartozó ősi civilizáció perverziójához kapcsolódhat, amelyik a jelen Manvantara kataklizmáiban tűnt el.(2) Mindenesetre aligha szükséges mondani, hogy mihelyt a szellem visszavonult, többé még csak beszélni sem lehet beavatásról; az "ellenbeavatás" képviselő valójában éppen annyira nincsenek tudatában annak, ami esszenciális, más szavakkal egy spirituális és metafizikai rend igazságainak - éspedig sokkal jóvátehetetlenebbül nincsenek tudatában -, mint a hétköznapi profán emberek, mert mióta "az ég bezárult előttük", ezek az igazságok még legelemibb alapelveikben is teljesen idegenné váltak számukra.(3) Mivel az "ellenbeavatás" a lényeket nem az "emberfeletti" állapotok felé vezeti, de nem is szorítja magát kizárólagosan az emberi területen belülre, elkerülhetetlenül az "emberalatti" irányába fogja vezetni őket; és az a hatalom, amely ezt teszi, az egyetlen olyan hatalom, amely ezt megteheti; nagyon is könnyű észrevenni, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami alapvetően különbözik az "álbeavatás" komédiájától. Az iszlám ezotériában azt mondják, hogy az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos "kapunál"; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként - mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus).(4) A helyzet további tisztázása érdekében el kell mondani, hogy itt egy olyan "infernális" eljárásról van szó, amely az "égi" eljárással próbál szembefordulni, és kívülről nézve ténylegesen is megvalósít egyfajta szembefordulást, habár az ilyen látszat csak illuzórikus lehet; és - mint ahogy azt már kimutattuk akkor, amikor arról a hamis spiritualitásról beszéltünk, amelyben azok a lények, akik eljegyezték magukat egyfajta "fordított megvalósítással", elveszítik magukat - ez az út csakis a tudatos lény totális "dezintegrálódásában" és végső felbomlásában végződhet.(5)
Természetesen ahhoz, hogy a fordított visszatükröződés révén az utánzás a lehetőségekhez képest maximálisan tökéletes lehessen, megfelelő központokat kellett alapítani, amelyekhez aztán az "ellenbeavatáshoz" tartozó szervezetek fognak csatlakozni. Ezek a központok természetesen merőben "pszichikusak" lesznek, mint ahogyan pszichikusak azok a befolyások is, amelyeket felhasználnak és közvetítenek, mert csak a beavatás és a valódi tradíció centrumai spirituálisak, viszont a már említett okok miatt bizonyos fokig képesek lesznek magukra ölteni a spirituális centrumok külső megjelenését, ily módon idézve elő a "fordított spiritualitás" illúzióját. Azonban nem szabad meglepődni azon, hogy nemcsak a szóban forgó központoknak többé-kevésbé alárendelt szervezetek, hanem maguk a központok is harcban állnak majd egymással, ugyanis az a terület, amelyen a nevezett dolgok találhatók, a lehető legközelebb esik a "kaotikus" felbomláshoz, vagyis e területen minden oppozíció szabad utat kap, ugyanis egyetlen felsőbbrendű princípium közvetlen hatása sem harmonizálja és békíti össze elemeiket, tekintve, hogy a szóban forgó területről az ilyenek hiányoznak. Vagyis mindaz, ami e központok és elágazásaik megnyilvánulásával kapcsolatos, a zavar és az összefüggéstelenség benyomását kelti, és ez a benyomás bizonyára nem illuzórikus, hanem pontosan az efféle dolgok megkülönböztető "vonása"; mintha csak negatíve tudnának egyetérteni, vagyis a spirituális centrumok elleni közös erőfeszítésben, legalábbis amennyiben ezek olyan szintre süllyedtek, amelyen egy ilyen oppozíció egyáltalán létrejöhet, vagyis csak amennyiben kapcsolatban állnak azzal a területtel, ami nem terjed túl individuális állapotunk korlátain.(6) Itt válik láthatóvá az, amit tulajdonképpen az "ördög ostobaságának" lehet nevezni: ugyanis az "ellenbeavatás" képviselői abban a hiszemben fordulnak szembe a szellemmel, hogy magával a szellemmel állnak szemben, holott a szellemet valójában semmi sem opponálhatja, ugyanakkor azonban öntudatlanul is alá vannak rendelve ennek az illuzórikus szembenállásnak, és ezen soha nem is tudnak változtatni, mint ahogy az összes többi létező is annak az Isteni Akaratnak engedelmeskedik - jóllehet öntudatlanul és akaratlanul -, amely alól semmi sem bújhat ki.
Így az "ellenbeavatás" képviselői - bár akaratuk ellenére és hitükkel szemben - "az isteni terv emberi területen" való megvalósulását szolgálják;(7) akárcsak az összes többi lény, ők is részt vesznek ebben a tervben, éspedig úgy, ahogy az természetüknek megfelel, de ahelyett, hogy mint a valódi beavatottak, tudatában lennének ennek a szerepnek, csak negatív és fordított aspektusáróI van tudomásuk. Vagyis nem egyebek ők, mint bolonddá tett emberek, mégpedig oly módon, ami sokkal rosszabb számukra, mint a profán emberek számára egyszerű tudatlanságuk, mivel egyre távolabb űzi őket a principiális Egységtől, míg csak a "külső sötétségbe'' nem zuhannak.
De ha nem magukkal a szóban forgó lényekkel kapcsolatban vizsgálódunk, hanem a világgal mint egésszel összefüggésben, akkor el kell ismernünk, hogy akárcsak az összes többi lény, ők is szükségképpen azon a helyen vannak az egészen belül, ami megilleti őket, és tulajdonképpen teológiai nyelvezetet használva - "gondviselésszerű" eszközei a ciklikus folyamatnak, ugyanis minden részleges rendnélküliségnek - még ha bizonyos értelemben a végső rendnélküliségként is jelentkezik - valamiképpen egy totális rendbe kell integrálódnia.
Az eddigi észrevételek meg fogják. könnyíteni annak megértését, hogy egyáltalán miért jöhet létre egy "ellentradíció", s hogy az miért nem lehet más sohasem, mint fölöttébb instabil és meglehetősen múlékony, ha ez nem is akadályozza meg abban, hogy - mint korábban mondtuk - léte önmagában véve is az összes lehetőségek legfélelmetesebbike legyen. Meg kell értenünk továbbá, hogy az "ellenbeavatás" pontosan és mindig is eme irányult, és hogy a negatív "antitradíció" csupán egy erre való szükségszerű előkészület volt. Most már csak az van hátra, hogy a különféle, mégis egy irányba mutató jelzések segítségével megvizsgáljuk azokat a viszonyokat, amelyekben az "ellentradíciónak" az elkövetkezendő időkben feltehetőleg meg kell valósulni.
Hamvas Béla: Meditáció
Gyakorlati tanács a meditációs objektum használatához
Az Anthológia Humana-val kapcsolatban ez a különös fogalom, hogy meditációs objektum, a nagy nyilvánosság előtt itt nálunk először merült fel. Úgyszólván senki sem volt, aki a fogalmat azonnal ne értette volna meg. A pszichológiai műveltség, ha lassan is, de mélyül és terjed. Annál kérdésszerűbb volt azonban az, hogy az Anthológia Humana előszavában felvázolt meditációs eljárást hogyan kell alkalmazni. Hogyan használjam a gyakorlatban minden nap, állandóan és reálisan ezt a bizonyos meditációs objektumot?
Egészen természetes, hogy ebben a pillanatban, bármilyen érdekes lenne is, a legújabb meditációs módszerekre kitérni még csak vázlatosan sem lehet. Mindössze utalni kell Coué és Baudouin eljárásaira, a nancy-i pszichiatherápia rendkívüli jelentőségére, C.G. Jung tanácsaira (főként a Tai I Gin előszavában a mandalákról írt részre), a darmstadti Bölcsesség iskolájára, ahol E. Rousselle ért el számottevő eredményeket és Swami Vitekananda műveire. Nem lehet kitérni az európai megelőző kísérletekre sem, Molinos spanyol szerzetes soledad-szabályaira, Loyola Ignác exercitiumaira (legújabban Przywara igen kitűnő kiadásában) és a XVIII. század több angol és német kezdeményezésére. Tény az, hogy Európában igen sok meditációs módszert próbáltak ki, de általános egyik sem lett.
A keleti módszerek közül pedig egyet sem vehetünk át, mert a keleti ember pszichológiai alkata a mienktől alapvető módon különbözik. A legközelebb hozzánk a dhyana (a japán "zen") áll és ezt még a görögök is haszonnal alkalmazták, de később elfelejtették.
Ma a pszichológia legnagyobb problémája a meditációs módszer kidolgozása. Ebből a szempontból Freud hatása volt számottevő.
Freud az Oedipus-komplexussal olyan meditációs objektumot teremtett, amely minden látható és érzékelhető materiális alaktól független, természete tisztán pszichológiai s így olyan belső realitás-centrum, amelynek segítségével az emberi élet számtalan feloldhatatlannak látszó problémáját (legalábbis a felületen) megoldozza és meglazítja, ha nem is oldja meg. A Freud-féle módszer persze kissé durván általánosítható jellegével félrevezető és ebből a szempontból inkább tudományos feltevés, mint olyan meditációs objektum, amilyet keleten, vagy a görögök használtak.
A leghelyesebb példából kiindulva. A példa pedig legyen Rudolf Kassner gondolata az "indiszkrét ember"-ről ("Az emberi nagyság elemei" című essay egyik kimagasló része). Kassner azt mondja, hogy a modern ember nem nagy ember és képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy indiszkrét. Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégyéves kislányának naplóját elolvassa. Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben.
Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a "leleplezés". Ez a jó falat!
- Amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, a rendőrkapitányt és az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő.
Arra, hogy az indiszkréció mennyire tisztátalanság, jellemző a következő: az indiszkrét ember mindig szurtosnak érzi magát, rossz szagúnak és ezért ez az ember eszelős tisztaságőrületbe esik. Képes lenne egész nap mosakodni. Félórákig súrolja tenyerét, tízpercekig a száját öblögeti, reggel a fürdőszobában hosszas szertartást végez saját tisztálkodása körül, fecskendez, keneget, vakar, piszkál, forró és hideg vizet váltogat hússzor, kitépdesi szőrszálait, vagyis minden úton-módon igyekszik megszabadulni saját tisztátalanságától. Mit tesz az ember ilyenkor? - indiszkréciót követ el önmaga ellen. A freudistáknak erre a jelenségre sokkal súlyosabb kifejezésük van. Ezek az emberek, főként nők, a megvadult higiénikusok, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniok, a tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amely minden ember dolgába beleturkál.
De az indiszkréció nem egyszerű tapintatlanság vagy tolakodás. Diszkrét országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az ember azonnal látja a tízéves fiún, mit jelent diszkréten élni, lelki inzultusoktól mentesen. Mit jelent nem kiszolgáltatva lenni a hallgatózó szomszédoknak - esetleg mamáknak. A diszkrét ember önkéntelen tisztelettel van mindenki autonóm lénye iránt. Az indiszkréció más ember életébe való illetéktelen beavatkozás. Tudomásul kell venni, hogy egyetlenegy lehetőség van más ember életébe beleavatkozni, és ez az, ha az illető ember engem erre felszólít. Engedély nélkül még férj, feleség, szülő, tanító, tanár, barát sem teheti meg és nem szabad, hogy megtegye. Tilos. Aki megteszi, az megsérti a másik ember önrendelkezését, méltóságát, emberségét, tisztaságát, nyugalmát. Az visszaél tiltott dolgokkal. Az az ember indiszkrét.
Kassner gondolata az indiszkrét emberről állandó meditációs objektum lehet éspedig bíráló és önbíráló jelleggel. Az ember merje a gondolatot önmagára is alkalmazni.
Merje kimondani fontos mozzanatoknál, hogy: indiszkréciót követtem el. Csak így nyer felhatalmazást arra, hogy ítélhessen más fölött is. Amíg valaki a kritikát önmagára nem alkalmazta, addig nincs joga beszélni. Aki szereti az exaktnak látszó módszereket, vegye például Franklin Benjamin eljárását, fektessen le írott tabellát és számoljon el magának esténkint, hogy hányszor követett el hibát, hányszor szennyezte be magát az indiszkrécióval. Franklin módszere diákos, de ezekben a dolgokban mi európaiak még mind diákok vagyunk.
Egyébként is mindenki állandóan egész sereg meditációs objektummal él - egész sereg belső centrummal, amelyeknek realizálásán dolgozik. Ilyen belső energia-centrumok az üzlet, a karrier, a jó öltözködés, a politikai siker. Az ember ezeket a centrumokat kivetíti és úgy hívja őket, hogy "cél". Célról persze szó sincs. Ez a valami nem kint van, elérhető helyen, hanem bent, mint állandó ösztönzés. Nem cél ez, hanem éppen az alap. Nem efelé megy, hanem ebből indul ki. Becsvágy, siker, öltözködés, mind belső kondíció, pszichológiai objektum, belső realitás, a külső világtól teljesen független lelki valóság, amit az ember nem ér el, hanem: él.
A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye. (Hérakleitos mondja: soha senki még a lélek országát fel sem mérte, mert az határtalan.) A lélekerő minél több objektumban él, az ember annál felszabadultabb, világosabb, komolyabb, elégedettebb. Az absztrakt embereknek nagyon kevés centrumuk van, ezek a belső szegénységben élő száraz, élettelen emberek. Ezért absztraktak. A fanatikusoknak alig egy-két középpontjuk van. Az őrülteknek csak egy - ez a fixa idea. Az idióták ezért elmebetegek. Normális embernek húsz-harminc centrum is kevés. Az ember pedig igen könnyen él többszáz belső középponttal, illetve kristallizációs maggal. Ez a belső egészség egyik feltétele. És e centrumok között feltétlenül szükség van úgynevezett spirituális magokra, moralitásra, kiemelő, nemesítő, ízlésjavító értékekre.
Az indiszkrét emberről szóló rész igen alkalmas arra, hogy az ember ezt legalábbis egy időre, különösen a mai időkben, a centrumba helyezze, mértéknek használja: vajon ez az ember most indiszkrét volt-e? - Vajon indiszkrét voltam-e? - ezt a kérdést kell feltenni, mialatt az ember a lépcsőn valahonnan lejön. Az első két-három napon a gondolatot szándékosan fel kell idézni. Később önmagától és kellő pillanatban mindig meg fog jelenni. Fontos mindig az, hogy az ember a játékból önmagát ne vegye ki. Minden ilyen gyakorlat azon áll vagy bukik, hogy az ember önmagára miképpen tudja alkalmazni. Mást elítélni könnyű. De ha csak mást ítélek el és önmagamat kiveszem, máris indiszkrét vagyok.
Egy idő múlva aztán már az ember alkalmas lesz az ilyen könnyű és rövid meditációkra is: Van öt percem. Várni kell. Leülök. Mit tegyek? Unatkozzak? Hallgassam a hivatalnokot, hogy mit mond a legújabb panamáról? Ostobaság! Ha megtenném, máris indiszkrét lennék. Félig behunyom a szemem és gondolataimat összpontosítom a mag köré. Kimondom magamban tisztán, tagoltan, élesen ezt a szót: indiszkrét ember. A fogalom megjelenik és a tudatot betölti. Eszembe jut, hogy ilyen és ilyen vonásai vannak. Én magam ilyen és ilyen újabb vonásait fedeztem fel. Kassnernek igaza van. Az indiszkrét ember nem lehet nagy. Ez a kis mocskos. Ez a szatócs, aki felbontja a leveleket. Ez a hisztérikus mama, vagy leányintézeti tanárnő, aki a kislány fiókját feldúlja és szerelmes levelekre vadászik. Kassnernek tényleg igaza van. Az indiszkrét ember szobra a chimaira, a lófejű, tücsöktestű, halfarkú, harcsabajszú, kidülledt szemű csúf szörnyeteg.
Ha már idáig jutottam, akkor csaknem nyertem. Otthon, ha este leülök a kályha mellé, a gondolatot ismét előveszem. Ma indiszkrét voltam, gondolom, amikor ezt és azt mondtam. Pletyka. Olyan vagyok, mint egy riporter. Pfuj.
Ekkor már megkezdhetem az indiszkréció ellenpólusának fixálását. Új dinamikus centrumot konstruálok magamban. Elfogadom Kassner kifejezését. Az indiszkréció ellenpólusa a klasszikus nagyság. Megkeresem vonásait. Gyönyörködöm benne. Ha a szobrát látom, el vagyok bűvölve. Ez aztán az ember! Praxitelés Hermése! Az olympiai Apollón! Zeus! A bambergi dóm lovagja! Laotse a bivalyom! Buddha mosolyog! Ha e vonások valamelyikét élő ember arcán fölfedezem, szívem megdobban. Milyen nagyság van ebben a vörös rózsában! Milyen nagyság van a hegyek árnyvonalában! Apropos nagyság: múltkor hallottam azt a Beethovent, abban is megvolt. Emlékszem egy képre, már nem tudom, ki festette, Raffael vagy Picasso, de ott is látszott. Az indiszkréció ellentéte, ha az ember tisztán és derűsen él. Olyan az atmoszférája belül, mint a csillagos ég télen, amikor a legsötétebb kék és tündöklik a mélységtől.
Most két erőközpontom van már: az indiszkrét ember és a nagy ember. Ki az, aki a kettő közül nem a nagyot választja? Olyan ember nincs. De vigyázni kell. Sohasem szabad azt mondani, hogy én nagy ember vagyok. Ez hiba. (Indiszkréció!) Vannak nagy pillanataim - de milyen ritkán! Milyen kár. Olyan jó lenne tisztán és élesen megfogalmazva élni, mint az igazi nagy ember.
A két erőközpont úgy viselkedik bennem, mint ellenkező pólusú árammal telített két centrális mag. Nagyszerű feszültségeket teremt. Mérték. Függetlenség. Biztosság.
És ha most hozzálátok ahhoz, hogy újabb centrumokat létesítsek, legyek figyelemmel a következőkre:
1. a meditációs objektumot válasszam meg saját lényem érzékeny pontjain (hibáim és tehetségeim pontjain);
2. minden nap legalább tizenöt percet szenteljek a meditációs objektum szemléletének;
3. meditációimról csak egészen kivételesen beszéljek más embernek (tilos az, hogy a menyasszony vőlegényének, a vőlegény menyasszonyának erről beszéljen);
4. a meditációs objektumot lehetőleg alakítsam át szemlélhető képpé, amit tudatomban bármikor felidézhetek (ahogy Kassner az indiszkrét embert a chimairában személyesítette meg);
5. gyakoroljam magamban azt, hogy az objektum döntő pillanatokban, pl. dühroham kitörésekor, megjelenjen;
6. mielőtt jelentékeny tetthez fogok, töltsek el öt percet az objektum szemléletével;
7. az objektumot először mindig magamra alkalmazzam és csak aztán másra;
8. keressek könyvekben, képek között, zenében, szobrok közt, emberi arcok között, tárgyak között egyre újabb és újabb objektumokat, mert minden új objektum gazdagodás és az emberi lélek annál egészségesebb, kimeríthetetlen erőit minél több gyújtópont köré csoportosíthatja.
Ez a rögtönzött tanács elég általános ahhoz, hogy alkalmazása a mai ember számára ne jelentsen különösebb nehézséget. A probléma minden esetben a kezdet. Az európai ember még nem ébredt annak tudatára, hogy ezt jó lenne intézményesen megoldani s az iskolában az egészségtan mellé felvenni azt a tantárgyat is, amely nagy vonalakban azt tanítaná, miképpen teremthetünk pszichológiai kérdéseink között rendet és mi a lelki higiéne feltétele.
Az Anthológia Humana-val kapcsolatban ez a különös fogalom, hogy meditációs objektum, a nagy nyilvánosság előtt itt nálunk először merült fel. Úgyszólván senki sem volt, aki a fogalmat azonnal ne értette volna meg. A pszichológiai műveltség, ha lassan is, de mélyül és terjed. Annál kérdésszerűbb volt azonban az, hogy az Anthológia Humana előszavában felvázolt meditációs eljárást hogyan kell alkalmazni. Hogyan használjam a gyakorlatban minden nap, állandóan és reálisan ezt a bizonyos meditációs objektumot?
Egészen természetes, hogy ebben a pillanatban, bármilyen érdekes lenne is, a legújabb meditációs módszerekre kitérni még csak vázlatosan sem lehet. Mindössze utalni kell Coué és Baudouin eljárásaira, a nancy-i pszichiatherápia rendkívüli jelentőségére, C.G. Jung tanácsaira (főként a Tai I Gin előszavában a mandalákról írt részre), a darmstadti Bölcsesség iskolájára, ahol E. Rousselle ért el számottevő eredményeket és Swami Vitekananda műveire. Nem lehet kitérni az európai megelőző kísérletekre sem, Molinos spanyol szerzetes soledad-szabályaira, Loyola Ignác exercitiumaira (legújabban Przywara igen kitűnő kiadásában) és a XVIII. század több angol és német kezdeményezésére. Tény az, hogy Európában igen sok meditációs módszert próbáltak ki, de általános egyik sem lett.
A keleti módszerek közül pedig egyet sem vehetünk át, mert a keleti ember pszichológiai alkata a mienktől alapvető módon különbözik. A legközelebb hozzánk a dhyana (a japán "zen") áll és ezt még a görögök is haszonnal alkalmazták, de később elfelejtették.
Ma a pszichológia legnagyobb problémája a meditációs módszer kidolgozása. Ebből a szempontból Freud hatása volt számottevő.
Freud az Oedipus-komplexussal olyan meditációs objektumot teremtett, amely minden látható és érzékelhető materiális alaktól független, természete tisztán pszichológiai s így olyan belső realitás-centrum, amelynek segítségével az emberi élet számtalan feloldhatatlannak látszó problémáját (legalábbis a felületen) megoldozza és meglazítja, ha nem is oldja meg. A Freud-féle módszer persze kissé durván általánosítható jellegével félrevezető és ebből a szempontból inkább tudományos feltevés, mint olyan meditációs objektum, amilyet keleten, vagy a görögök használtak.
A leghelyesebb példából kiindulva. A példa pedig legyen Rudolf Kassner gondolata az "indiszkrét ember"-ről ("Az emberi nagyság elemei" című essay egyik kimagasló része). Kassner azt mondja, hogy a modern ember nem nagy ember és képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy indiszkrét. Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégyéves kislányának naplóját elolvassa. Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben.
Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a "leleplezés". Ez a jó falat!
- Amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, a rendőrkapitányt és az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő.
Arra, hogy az indiszkréció mennyire tisztátalanság, jellemző a következő: az indiszkrét ember mindig szurtosnak érzi magát, rossz szagúnak és ezért ez az ember eszelős tisztaságőrületbe esik. Képes lenne egész nap mosakodni. Félórákig súrolja tenyerét, tízpercekig a száját öblögeti, reggel a fürdőszobában hosszas szertartást végez saját tisztálkodása körül, fecskendez, keneget, vakar, piszkál, forró és hideg vizet váltogat hússzor, kitépdesi szőrszálait, vagyis minden úton-módon igyekszik megszabadulni saját tisztátalanságától. Mit tesz az ember ilyenkor? - indiszkréciót követ el önmaga ellen. A freudistáknak erre a jelenségre sokkal súlyosabb kifejezésük van. Ezek az emberek, főként nők, a megvadult higiénikusok, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniok, a tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amely minden ember dolgába beleturkál.
De az indiszkréció nem egyszerű tapintatlanság vagy tolakodás. Diszkrét országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az ember azonnal látja a tízéves fiún, mit jelent diszkréten élni, lelki inzultusoktól mentesen. Mit jelent nem kiszolgáltatva lenni a hallgatózó szomszédoknak - esetleg mamáknak. A diszkrét ember önkéntelen tisztelettel van mindenki autonóm lénye iránt. Az indiszkréció más ember életébe való illetéktelen beavatkozás. Tudomásul kell venni, hogy egyetlenegy lehetőség van más ember életébe beleavatkozni, és ez az, ha az illető ember engem erre felszólít. Engedély nélkül még férj, feleség, szülő, tanító, tanár, barát sem teheti meg és nem szabad, hogy megtegye. Tilos. Aki megteszi, az megsérti a másik ember önrendelkezését, méltóságát, emberségét, tisztaságát, nyugalmát. Az visszaél tiltott dolgokkal. Az az ember indiszkrét.
Kassner gondolata az indiszkrét emberről állandó meditációs objektum lehet éspedig bíráló és önbíráló jelleggel. Az ember merje a gondolatot önmagára is alkalmazni.
Merje kimondani fontos mozzanatoknál, hogy: indiszkréciót követtem el. Csak így nyer felhatalmazást arra, hogy ítélhessen más fölött is. Amíg valaki a kritikát önmagára nem alkalmazta, addig nincs joga beszélni. Aki szereti az exaktnak látszó módszereket, vegye például Franklin Benjamin eljárását, fektessen le írott tabellát és számoljon el magának esténkint, hogy hányszor követett el hibát, hányszor szennyezte be magát az indiszkrécióval. Franklin módszere diákos, de ezekben a dolgokban mi európaiak még mind diákok vagyunk.
Egyébként is mindenki állandóan egész sereg meditációs objektummal él - egész sereg belső centrummal, amelyeknek realizálásán dolgozik. Ilyen belső energia-centrumok az üzlet, a karrier, a jó öltözködés, a politikai siker. Az ember ezeket a centrumokat kivetíti és úgy hívja őket, hogy "cél". Célról persze szó sincs. Ez a valami nem kint van, elérhető helyen, hanem bent, mint állandó ösztönzés. Nem cél ez, hanem éppen az alap. Nem efelé megy, hanem ebből indul ki. Becsvágy, siker, öltözködés, mind belső kondíció, pszichológiai objektum, belső realitás, a külső világtól teljesen független lelki valóság, amit az ember nem ér el, hanem: él.
A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye. (Hérakleitos mondja: soha senki még a lélek országát fel sem mérte, mert az határtalan.) A lélekerő minél több objektumban él, az ember annál felszabadultabb, világosabb, komolyabb, elégedettebb. Az absztrakt embereknek nagyon kevés centrumuk van, ezek a belső szegénységben élő száraz, élettelen emberek. Ezért absztraktak. A fanatikusoknak alig egy-két középpontjuk van. Az őrülteknek csak egy - ez a fixa idea. Az idióták ezért elmebetegek. Normális embernek húsz-harminc centrum is kevés. Az ember pedig igen könnyen él többszáz belső középponttal, illetve kristallizációs maggal. Ez a belső egészség egyik feltétele. És e centrumok között feltétlenül szükség van úgynevezett spirituális magokra, moralitásra, kiemelő, nemesítő, ízlésjavító értékekre.
Az indiszkrét emberről szóló rész igen alkalmas arra, hogy az ember ezt legalábbis egy időre, különösen a mai időkben, a centrumba helyezze, mértéknek használja: vajon ez az ember most indiszkrét volt-e? - Vajon indiszkrét voltam-e? - ezt a kérdést kell feltenni, mialatt az ember a lépcsőn valahonnan lejön. Az első két-három napon a gondolatot szándékosan fel kell idézni. Később önmagától és kellő pillanatban mindig meg fog jelenni. Fontos mindig az, hogy az ember a játékból önmagát ne vegye ki. Minden ilyen gyakorlat azon áll vagy bukik, hogy az ember önmagára miképpen tudja alkalmazni. Mást elítélni könnyű. De ha csak mást ítélek el és önmagamat kiveszem, máris indiszkrét vagyok.
Egy idő múlva aztán már az ember alkalmas lesz az ilyen könnyű és rövid meditációkra is: Van öt percem. Várni kell. Leülök. Mit tegyek? Unatkozzak? Hallgassam a hivatalnokot, hogy mit mond a legújabb panamáról? Ostobaság! Ha megtenném, máris indiszkrét lennék. Félig behunyom a szemem és gondolataimat összpontosítom a mag köré. Kimondom magamban tisztán, tagoltan, élesen ezt a szót: indiszkrét ember. A fogalom megjelenik és a tudatot betölti. Eszembe jut, hogy ilyen és ilyen vonásai vannak. Én magam ilyen és ilyen újabb vonásait fedeztem fel. Kassnernek igaza van. Az indiszkrét ember nem lehet nagy. Ez a kis mocskos. Ez a szatócs, aki felbontja a leveleket. Ez a hisztérikus mama, vagy leányintézeti tanárnő, aki a kislány fiókját feldúlja és szerelmes levelekre vadászik. Kassnernek tényleg igaza van. Az indiszkrét ember szobra a chimaira, a lófejű, tücsöktestű, halfarkú, harcsabajszú, kidülledt szemű csúf szörnyeteg.
Ha már idáig jutottam, akkor csaknem nyertem. Otthon, ha este leülök a kályha mellé, a gondolatot ismét előveszem. Ma indiszkrét voltam, gondolom, amikor ezt és azt mondtam. Pletyka. Olyan vagyok, mint egy riporter. Pfuj.
Ekkor már megkezdhetem az indiszkréció ellenpólusának fixálását. Új dinamikus centrumot konstruálok magamban. Elfogadom Kassner kifejezését. Az indiszkréció ellenpólusa a klasszikus nagyság. Megkeresem vonásait. Gyönyörködöm benne. Ha a szobrát látom, el vagyok bűvölve. Ez aztán az ember! Praxitelés Hermése! Az olympiai Apollón! Zeus! A bambergi dóm lovagja! Laotse a bivalyom! Buddha mosolyog! Ha e vonások valamelyikét élő ember arcán fölfedezem, szívem megdobban. Milyen nagyság van ebben a vörös rózsában! Milyen nagyság van a hegyek árnyvonalában! Apropos nagyság: múltkor hallottam azt a Beethovent, abban is megvolt. Emlékszem egy képre, már nem tudom, ki festette, Raffael vagy Picasso, de ott is látszott. Az indiszkréció ellentéte, ha az ember tisztán és derűsen él. Olyan az atmoszférája belül, mint a csillagos ég télen, amikor a legsötétebb kék és tündöklik a mélységtől.
Most két erőközpontom van már: az indiszkrét ember és a nagy ember. Ki az, aki a kettő közül nem a nagyot választja? Olyan ember nincs. De vigyázni kell. Sohasem szabad azt mondani, hogy én nagy ember vagyok. Ez hiba. (Indiszkréció!) Vannak nagy pillanataim - de milyen ritkán! Milyen kár. Olyan jó lenne tisztán és élesen megfogalmazva élni, mint az igazi nagy ember.
A két erőközpont úgy viselkedik bennem, mint ellenkező pólusú árammal telített két centrális mag. Nagyszerű feszültségeket teremt. Mérték. Függetlenség. Biztosság.
És ha most hozzálátok ahhoz, hogy újabb centrumokat létesítsek, legyek figyelemmel a következőkre:
1. a meditációs objektumot válasszam meg saját lényem érzékeny pontjain (hibáim és tehetségeim pontjain);
2. minden nap legalább tizenöt percet szenteljek a meditációs objektum szemléletének;
3. meditációimról csak egészen kivételesen beszéljek más embernek (tilos az, hogy a menyasszony vőlegényének, a vőlegény menyasszonyának erről beszéljen);
4. a meditációs objektumot lehetőleg alakítsam át szemlélhető képpé, amit tudatomban bármikor felidézhetek (ahogy Kassner az indiszkrét embert a chimairában személyesítette meg);
5. gyakoroljam magamban azt, hogy az objektum döntő pillanatokban, pl. dühroham kitörésekor, megjelenjen;
6. mielőtt jelentékeny tetthez fogok, töltsek el öt percet az objektum szemléletével;
7. az objektumot először mindig magamra alkalmazzam és csak aztán másra;
8. keressek könyvekben, képek között, zenében, szobrok közt, emberi arcok között, tárgyak között egyre újabb és újabb objektumokat, mert minden új objektum gazdagodás és az emberi lélek annál egészségesebb, kimeríthetetlen erőit minél több gyújtópont köré csoportosíthatja.
Ez a rögtönzött tanács elég általános ahhoz, hogy alkalmazása a mai ember számára ne jelentsen különösebb nehézséget. A probléma minden esetben a kezdet. Az európai ember még nem ébredt annak tudatára, hogy ezt jó lenne intézményesen megoldani s az iskolában az egészségtan mellé felvenni azt a tantárgyat is, amely nagy vonalakban azt tanítaná, miképpen teremthetünk pszichológiai kérdéseink között rendet és mi a lelki higiéne feltétele.
Hamvas Béla: Kiengesztelődés
A hiteles gondolkozásnak a jelenből kell kiindulnia. A tényleges jelenlét azonban nem elég. Ez még csak szituácionizmus. A modern gondolkozást jelentékennyé az teszi, hogy a jelenkorra az egyetemes emberi mértéket alkalmazza. A jelen csak így válik mérhetővé. A mérték a hagyomány, vagyis a szentkönyvek. Ez annak a szofisztikának, amely kétezerötszáz évvel ezelőtt kezdődött, véget vet. Mert a dolgok mértéke nem az ember. (Nem az öntudatra ébredt Hullám. B.S.) A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, (A Víz tudása. B.S.) amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve, meg nem valósítható, mint Böhme és Guénon mondja, arról csupán néha egy-egy magányos, néha kisebb zárt közösség tudott. Ez a mérték, mint a normális magatartás, minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak. A modern gondolkozásnak sajátos, Európában egyetlen feszültsége, hogy az ember az alapállás tudatosítását és helyreállítását megkísérli.
Mi az, ami elavult?
Mindenek előtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak, hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra, elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett.
Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt; mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.
Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak, mint életképes közösségnek fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a hazudozásnak.
Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok, és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.
Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó és ellenséges közösségeket teremt; a meggyőződések sokszerűsége nem anarchiát teremt, hanem a szellem gazdagságának jele. A papság a vallást elárulta a totalitárius hatalomnak, a lovagi kaszt a hatalmat elárulta a pénznek, a polgárság a földi javak bőségét elárulta a hitvány és silány életcéloknak; a proletariátus, amely sajátos életrend megteremtésében improduktívnak bizonyult, nem volt képes másra, mint a polgári életeszményeket még alacsonyabb színvonalon megvalósítani, a hirdetett felszabadulás helyett munkaterrort hozott, és szolgaságot. ("Az ember lényének tisztaságát veszti el azon a napon, amikor szolgává lesz.")
Elavult a tudomány, amely nem a hiteles megismerés, hanem a polgári, később a proletár totális hatalom gyakorlatának ideológiája, és szállítja azokat az eszméket és eszközöket, amelyeknek segítségével az emberiség fölött gyakorolt erőszak, az emberiség kizsákmányolása, és a valóság elhazudása könnyebb és biztosabb.
Hol az ellenség?
Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontásrendszer, amely az emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik. Jellemzője, hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség, amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos. Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti. Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják, mert abban a hiszemben vannak, a hogy lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás azonban merő külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az apparátus következménye. A gombnyomásra működtethető organizáció. Mert a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában, mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás apparátusának eszköze. Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is a technika, ez csak az apparátus ősképének kézzelfogható megjelenése; a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt, hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át, vagyis ahol az apparátus embert vezényel. Régebben az apparátus nem is volt felismerhető; a nagyméretű pénz-, hadi-, politikai apparátusok a második világháború után keletkeztek. Az apparátus már nem teljesen összefüggő egyetemes és egységes létrontás-rendszer, de a század hatvanas éveiben már minden jel arra vall, hogy a démoni sötét szövetségek jegyében az egész lakott földre, és az egész lét területére kiterjed. Ami pedig a legfontosabb, kétségtelenné vált, hogy azt senki sem csinálja, hanem legyőzhetetlen hatalommá, mint mondják, emberi akarattól függetlenül lett. Ezt megelőzően a Nagyinkvizítor-korszakban a létrontás emberi iniciatívára történt. Ez volt a vallásos (klerikális) és politikai abszolút hatalom ideje. Azóta kiépült a totálitárianizmus, a technika és a tudomány, a létrontás-apparátus három intézményesített aktivitása. Mert a Nagyinkvizítor tevékenysége még csak az volt, hogy ahol a világosság jelentkezett, beavatkozott, és azt eloltotta. Az apparátus olyan rendszert valósított meg, amely a világosság megjelenését eleve megakadályozza, sőt a sötétség és a rabság dicsőítésére formulákat talál ki, és az intakt és hiteles létezés ellen egységes elméleti hadállást vesz fel, amely a létrontásban való berendezkedést életvesztés terhe alatt kötelezővé teszi. Annak, aki a létrontáson kívül áll, nem ad kenyeret. A Nagyinkvizitor esztétikusan korrupt volt, és a polgárság ebből a mondén korrupcióból még valamit megőrzött. A totalitárius korrupció a csőcseléké. Ott az ember még akárki, itt senki.
Az ember persze azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga gondolja ki. Az életet irányító gondolatok természetfölötti létszintről sugároznak, ezért egészen ritkán történik meg, hogy azokat csak egyetlen kivételes ember fogja fel; azokról többnyire több ember szerez tudomást, egymástól távol eső helyeken, egymástól teljesen függetlenül. Ilyesmit mond Platón is, amikor az ideákról beszél. Az emberi létet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. Természeti lényünk ezeknek az eszméknek csupán a földiségben megvalósító szerve. Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg. Az erő természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok, hanem tökéletesen értelmetlenek, mert az ember életét veszik el olyan cselekményért, amely cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet maga ártatlan, és semmi egyéb, mint méz, mint a Védánta mondja. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell a gondolatokat és eszméket egymástól megkülönböztetni, és azokat természetük szerint felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése, amelyről az Evangélium beszél. A diakrizisz pneumatón a szellem-i kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvező szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus után a második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert a klérus a hatalom erőit magába fogadta, és a világuralom eszméjének önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással szemben áll, az sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására testet öltött gondolat és gondolat, és nem az embert kell elpusztítani, hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a káros gondolatot hatálytalanítani lehet és kell.
Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha). Ami ma történik, az pontosan a fordítottja. Az ember az eszméket egymástól nem tudja megkülönböztetni, a káros erőknek szabad működést biztosít, és ezek az erők egyetlen, az egész földre kiterjedő organizációvá sűrűsödtek. Nincs szellemi kaszt, nincs brahmani tudás. A gnosztikusok ismeretei, amelyek még ennek birtokában voltak, elvesztek. A diakrizisz, a főpapi tudás, ismeretlen.
Szabad-e kiengesztelődni?
A baj oka a korai kiengesztelődés. Semmiféle ma fennálló közösséget nem vállalok. Se nép, se nemzet, se kaszt, sem osztály, se faj, se vallás, se világnézet. Az egyetlen közösség, amelynek érvényét magamra elismerem, a szentek közössége, az Egyház. Az emberiség egysége az Evangélium jegyében. Egyedül lenni őrület, de inkább őrültnek, mint korruptnak lenni. A klérus, a hadsereg, a nagyipar, a bank, a nemzet, az állam, az egyetem, a szocializmus, a fasizmus, a kommunizmus, a mondén polgár, sőt a mondén proletár, egyetlen létrontás-apparátussá szövődött, amelyen belül permanens hadiállapotban vagyunk. Amit úgy hívnak, hogy létért való küzdelem. Ezt az életrendet nem ismerem el, és azt törvénytelennek tartom. A hadikészültség gyilkosságkészültség. Vagy kompromisszum. A kompromisszum a valóságban erőtlen ember megoldása, ha nincs ebéd, legalább a morzsák. Eredmény az álpacifikált ember, kis élvekért eszeveszetten rohanni a megsemmisülésben való szétszóródásba. Az egész felől pedig mélyen hallgatni, úgy tenni, mintha múló zavar lenne, és azzal vigasztalódni, hogy elvégre a történetben mindig így volt. Amely ellen csak egyetlen magatartás lehetséges: a leghatározottabb és minden ponton megalkuvás nélküli ellentmondás. Anathema.
Nincs kiengesztelődés. Az embernek a maga számára a világ egész gyűlöletkészletét le kell foglalnia, hogy ne engedjen, és ne legyen képes engedni. Kell, hogy az ember radikális emberiessége ebben a gyűlöletben legyen. A bőszültség az én kiengesztelődésem. Sehol, senkiben semmiféle létrontást nem tűrök.
A csoda helyszínén
Az apparátus csoda. Teljesen mellékes, hogy realitásnak hívják. Ma már, mondják, nincs csoda. De van. Az, amit realitásnak hívnak, csoda. De az ocsmány csoda. Nincs benne hit? De van. Hit a szemétben. Az apparátus csoda, mert csoda, hogy az ember, aki rendezett és normális és hiteles létezésben az élet javaiból részét ki akarja venni, miképpen teremthet olyan feltételeket és körülményeket, amelyek között e javakhoz vagy hozzá se jut, vagy azokból akármilyen keveset is, csak elaljasodása árán érhet el. Csoda, mert pontosan az ellentéte áll fenn annak, mint amit az ember megvalósítani kíván. Kétségtelenül a piszkos és a ronda csoda, a tévedés, a vakság, az immoralitás, a zaklatottság, a hitványság, a hazudozás, a romlottság, a bűncselekmények, a komolytalanság, a lényegtelenség csodája, ismételten, tekintet nélkül arra, hogy ezt realitásnak hívják. Csoda, mert ez a világ itt fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog, mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva és elnyelve és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda, mert az ember intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért való gondoskodás. Ez a normális. Csak rossz csodán belül lehet gyilkosságkészültség vagy kompromisszum, és lehet az egész fölött hallgatni, és lehet azt elhazudni.
Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen. Ezért világméretű. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa.
Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman, a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta.
Mire tanít a kereszténység?
A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.
Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.
Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben. A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.
Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.
A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült. A farizeus mindig talál kifogást arra, hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni, és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. Aki megnyílik és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. Aki magát lezárja, az dialektikus élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának, és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus sem tudja megnyitni.
Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja. A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben. Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság (alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.
Mit tegyünk?
Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk. Az infámis csodának határozottan, félreérthetetlenül, világosan, egyszerűen, gyökeresen, minden ponton, megalkuvás nélkül ellenállni. Nem az ember ellen, mert mindenkiben él a hiteles és a tényleges ember, al-insân al-kâmil, amint a szufi nevezi, semmiféle romlásban nem pusztul el, és nincsen sötétség, amelyből ne lenne képes felébredni. Az emberrel ki kell engesztelődni. A megbocsátás és a megbékülés kötelező. De semmiféle megnyugvás nem engedélyezhető, hogy az ember a korrupcióban megbízzék, és az apparátusban eszmélete elhomályosodjon, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, és a sötétséget letagadja és elhallgassa, sőt annak védelmére elméleteket építsen.
Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy azelől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér.
Idézetek (Békés Sárkány):
„(…) a modern világ rögtön megszűnne létezni, ha az emberek megértenék mi is ez valójában; hogy léte, mint minden tudatlanságé és korlátoltságé, puszta negatívum: kizárólag a tradicionális, emberfeletti igazság tagadása révén létezik… ilyen körülmények között nem jogos-e azt állítani, hogy a tudásnak felbecsülhetetlen gyakorlati eredményei lehetnek? A legtöbb emberben mégis rendkívül nehezen fogalmazódik meg a tudás megszerzésének igénye, amitől a döntő többség jelenleg oly távol van, mint azelőtt talán még soha (…)
(…)
(…)Nyilvánvalóan kevesen lesznek majd, akik az összes akadályon sikeresen túljutnak, és felülemelkednek a spiritualitás minden formájával szembefeszülő környezet ellenséges viszonyain; végezetül szabad legyen azonban megjegyeznünk, hogy nem is a számuk fontos, itt ugyanis olyan területre lépünk, amelynek törvényei a mennyiségi törvényektől végletesen különböznek…Azoknak pedig akik hajlamosak a kétségbeesésre meg kellene fontolniuk, hogy ami ebbe a műbe épül be, el sosem veszhet, hogy a győzelem, amit a felforgatás és a tévelygés és a sötétség arathat csakis látszólagos és pusztán átmeneti lehet, hogy minden tér- és idő-beli egyensúlytalanság elkerülhetetlenül játszik bele a mindenség nagy ekvilibriumába, és hogy végül az igazságot semmi sem győzheti le; ugyanazt a tételt kellene szem előtt tartaniuk, amit hajdan bizonyos nyugati beavatási szervezetek: Vincit omnia Veritas, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett(…)”
(In. : René Guénon:A modern kor válsága. Végkövetkeztetések.)
„Minden nép kultúrája lengje körül házamat, de egyik se szakítson el szülőföldem talajától.”
(Mahatma Gandhi)
„A menny és a pokol ugyanaz. Mindkettőt az ember teremtette.”
(Eckhart mester)
Mi az, ami elavult?
Mindenek előtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak, hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra, elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett.
Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt; mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.
Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak, mint életképes közösségnek fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a hazudozásnak.
Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok, és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.
Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó és ellenséges közösségeket teremt; a meggyőződések sokszerűsége nem anarchiát teremt, hanem a szellem gazdagságának jele. A papság a vallást elárulta a totalitárius hatalomnak, a lovagi kaszt a hatalmat elárulta a pénznek, a polgárság a földi javak bőségét elárulta a hitvány és silány életcéloknak; a proletariátus, amely sajátos életrend megteremtésében improduktívnak bizonyult, nem volt képes másra, mint a polgári életeszményeket még alacsonyabb színvonalon megvalósítani, a hirdetett felszabadulás helyett munkaterrort hozott, és szolgaságot. ("Az ember lényének tisztaságát veszti el azon a napon, amikor szolgává lesz.")
Elavult a tudomány, amely nem a hiteles megismerés, hanem a polgári, később a proletár totális hatalom gyakorlatának ideológiája, és szállítja azokat az eszméket és eszközöket, amelyeknek segítségével az emberiség fölött gyakorolt erőszak, az emberiség kizsákmányolása, és a valóság elhazudása könnyebb és biztosabb.
Hol az ellenség?
Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontásrendszer, amely az emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik. Jellemzője, hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség, amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos. Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti. Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják, mert abban a hiszemben vannak, a hogy lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás azonban merő külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az apparátus következménye. A gombnyomásra működtethető organizáció. Mert a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában, mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás apparátusának eszköze. Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is a technika, ez csak az apparátus ősképének kézzelfogható megjelenése; a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt, hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át, vagyis ahol az apparátus embert vezényel. Régebben az apparátus nem is volt felismerhető; a nagyméretű pénz-, hadi-, politikai apparátusok a második világháború után keletkeztek. Az apparátus már nem teljesen összefüggő egyetemes és egységes létrontás-rendszer, de a század hatvanas éveiben már minden jel arra vall, hogy a démoni sötét szövetségek jegyében az egész lakott földre, és az egész lét területére kiterjed. Ami pedig a legfontosabb, kétségtelenné vált, hogy azt senki sem csinálja, hanem legyőzhetetlen hatalommá, mint mondják, emberi akarattól függetlenül lett. Ezt megelőzően a Nagyinkvizítor-korszakban a létrontás emberi iniciatívára történt. Ez volt a vallásos (klerikális) és politikai abszolút hatalom ideje. Azóta kiépült a totálitárianizmus, a technika és a tudomány, a létrontás-apparátus három intézményesített aktivitása. Mert a Nagyinkvizítor tevékenysége még csak az volt, hogy ahol a világosság jelentkezett, beavatkozott, és azt eloltotta. Az apparátus olyan rendszert valósított meg, amely a világosság megjelenését eleve megakadályozza, sőt a sötétség és a rabság dicsőítésére formulákat talál ki, és az intakt és hiteles létezés ellen egységes elméleti hadállást vesz fel, amely a létrontásban való berendezkedést életvesztés terhe alatt kötelezővé teszi. Annak, aki a létrontáson kívül áll, nem ad kenyeret. A Nagyinkvizitor esztétikusan korrupt volt, és a polgárság ebből a mondén korrupcióból még valamit megőrzött. A totalitárius korrupció a csőcseléké. Ott az ember még akárki, itt senki.
Az ember persze azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga gondolja ki. Az életet irányító gondolatok természetfölötti létszintről sugároznak, ezért egészen ritkán történik meg, hogy azokat csak egyetlen kivételes ember fogja fel; azokról többnyire több ember szerez tudomást, egymástól távol eső helyeken, egymástól teljesen függetlenül. Ilyesmit mond Platón is, amikor az ideákról beszél. Az emberi létet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. Természeti lényünk ezeknek az eszméknek csupán a földiségben megvalósító szerve. Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg. Az erő természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok, hanem tökéletesen értelmetlenek, mert az ember életét veszik el olyan cselekményért, amely cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet maga ártatlan, és semmi egyéb, mint méz, mint a Védánta mondja. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell a gondolatokat és eszméket egymástól megkülönböztetni, és azokat természetük szerint felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése, amelyről az Evangélium beszél. A diakrizisz pneumatón a szellem-i kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvező szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus után a második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert a klérus a hatalom erőit magába fogadta, és a világuralom eszméjének önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással szemben áll, az sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására testet öltött gondolat és gondolat, és nem az embert kell elpusztítani, hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a káros gondolatot hatálytalanítani lehet és kell.
Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha). Ami ma történik, az pontosan a fordítottja. Az ember az eszméket egymástól nem tudja megkülönböztetni, a káros erőknek szabad működést biztosít, és ezek az erők egyetlen, az egész földre kiterjedő organizációvá sűrűsödtek. Nincs szellemi kaszt, nincs brahmani tudás. A gnosztikusok ismeretei, amelyek még ennek birtokában voltak, elvesztek. A diakrizisz, a főpapi tudás, ismeretlen.
Szabad-e kiengesztelődni?
A baj oka a korai kiengesztelődés. Semmiféle ma fennálló közösséget nem vállalok. Se nép, se nemzet, se kaszt, sem osztály, se faj, se vallás, se világnézet. Az egyetlen közösség, amelynek érvényét magamra elismerem, a szentek közössége, az Egyház. Az emberiség egysége az Evangélium jegyében. Egyedül lenni őrület, de inkább őrültnek, mint korruptnak lenni. A klérus, a hadsereg, a nagyipar, a bank, a nemzet, az állam, az egyetem, a szocializmus, a fasizmus, a kommunizmus, a mondén polgár, sőt a mondén proletár, egyetlen létrontás-apparátussá szövődött, amelyen belül permanens hadiállapotban vagyunk. Amit úgy hívnak, hogy létért való küzdelem. Ezt az életrendet nem ismerem el, és azt törvénytelennek tartom. A hadikészültség gyilkosságkészültség. Vagy kompromisszum. A kompromisszum a valóságban erőtlen ember megoldása, ha nincs ebéd, legalább a morzsák. Eredmény az álpacifikált ember, kis élvekért eszeveszetten rohanni a megsemmisülésben való szétszóródásba. Az egész felől pedig mélyen hallgatni, úgy tenni, mintha múló zavar lenne, és azzal vigasztalódni, hogy elvégre a történetben mindig így volt. Amely ellen csak egyetlen magatartás lehetséges: a leghatározottabb és minden ponton megalkuvás nélküli ellentmondás. Anathema.
Nincs kiengesztelődés. Az embernek a maga számára a világ egész gyűlöletkészletét le kell foglalnia, hogy ne engedjen, és ne legyen képes engedni. Kell, hogy az ember radikális emberiessége ebben a gyűlöletben legyen. A bőszültség az én kiengesztelődésem. Sehol, senkiben semmiféle létrontást nem tűrök.
A csoda helyszínén
Az apparátus csoda. Teljesen mellékes, hogy realitásnak hívják. Ma már, mondják, nincs csoda. De van. Az, amit realitásnak hívnak, csoda. De az ocsmány csoda. Nincs benne hit? De van. Hit a szemétben. Az apparátus csoda, mert csoda, hogy az ember, aki rendezett és normális és hiteles létezésben az élet javaiból részét ki akarja venni, miképpen teremthet olyan feltételeket és körülményeket, amelyek között e javakhoz vagy hozzá se jut, vagy azokból akármilyen keveset is, csak elaljasodása árán érhet el. Csoda, mert pontosan az ellentéte áll fenn annak, mint amit az ember megvalósítani kíván. Kétségtelenül a piszkos és a ronda csoda, a tévedés, a vakság, az immoralitás, a zaklatottság, a hitványság, a hazudozás, a romlottság, a bűncselekmények, a komolytalanság, a lényegtelenség csodája, ismételten, tekintet nélkül arra, hogy ezt realitásnak hívják. Csoda, mert ez a világ itt fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog, mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva és elnyelve és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda, mert az ember intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért való gondoskodás. Ez a normális. Csak rossz csodán belül lehet gyilkosságkészültség vagy kompromisszum, és lehet az egész fölött hallgatni, és lehet azt elhazudni.
Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen. Ezért világméretű. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa.
Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman, a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta.
Mire tanít a kereszténység?
A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.
Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.
Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben. A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.
Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.
A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült. A farizeus mindig talál kifogást arra, hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni, és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. Aki megnyílik és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. Aki magát lezárja, az dialektikus élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának, és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus sem tudja megnyitni.
Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja. A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben. Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság (alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.
Mit tegyünk?
Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk. Az infámis csodának határozottan, félreérthetetlenül, világosan, egyszerűen, gyökeresen, minden ponton, megalkuvás nélkül ellenállni. Nem az ember ellen, mert mindenkiben él a hiteles és a tényleges ember, al-insân al-kâmil, amint a szufi nevezi, semmiféle romlásban nem pusztul el, és nincsen sötétség, amelyből ne lenne képes felébredni. Az emberrel ki kell engesztelődni. A megbocsátás és a megbékülés kötelező. De semmiféle megnyugvás nem engedélyezhető, hogy az ember a korrupcióban megbízzék, és az apparátusban eszmélete elhomályosodjon, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, és a sötétséget letagadja és elhallgassa, sőt annak védelmére elméleteket építsen.
Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy azelől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér.
Idézetek (Békés Sárkány):
„(…) a modern világ rögtön megszűnne létezni, ha az emberek megértenék mi is ez valójában; hogy léte, mint minden tudatlanságé és korlátoltságé, puszta negatívum: kizárólag a tradicionális, emberfeletti igazság tagadása révén létezik… ilyen körülmények között nem jogos-e azt állítani, hogy a tudásnak felbecsülhetetlen gyakorlati eredményei lehetnek? A legtöbb emberben mégis rendkívül nehezen fogalmazódik meg a tudás megszerzésének igénye, amitől a döntő többség jelenleg oly távol van, mint azelőtt talán még soha (…)
(…)
(…)Nyilvánvalóan kevesen lesznek majd, akik az összes akadályon sikeresen túljutnak, és felülemelkednek a spiritualitás minden formájával szembefeszülő környezet ellenséges viszonyain; végezetül szabad legyen azonban megjegyeznünk, hogy nem is a számuk fontos, itt ugyanis olyan területre lépünk, amelynek törvényei a mennyiségi törvényektől végletesen különböznek…Azoknak pedig akik hajlamosak a kétségbeesésre meg kellene fontolniuk, hogy ami ebbe a műbe épül be, el sosem veszhet, hogy a győzelem, amit a felforgatás és a tévelygés és a sötétség arathat csakis látszólagos és pusztán átmeneti lehet, hogy minden tér- és idő-beli egyensúlytalanság elkerülhetetlenül játszik bele a mindenség nagy ekvilibriumába, és hogy végül az igazságot semmi sem győzheti le; ugyanazt a tételt kellene szem előtt tartaniuk, amit hajdan bizonyos nyugati beavatási szervezetek: Vincit omnia Veritas, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett(…)”
(In. : René Guénon:A modern kor válsága. Végkövetkeztetések.)
„Minden nép kultúrája lengje körül házamat, de egyik se szakítson el szülőföldem talajától.”
(Mahatma Gandhi)
„A menny és a pokol ugyanaz. Mindkettőt az ember teremtette.”
(Eckhart mester)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
