Mindazon erők közül, amelyek egy kulturális szintézis, vagy inkább azt mondhatnánk, egy együttműködéshez elengedhetetlen kölcsönös megértés útjában állnak, a tudatlanság és az előítélet a legsúlyosabbak. A tudatlanság és az előítélet képezik az alapját egy „civilizációs misszió” naiv felvetésének, amely számára az „elmaradott” népek, akik ellen irányul és akiknek a kultúráját megsemmisíteni igyekszik, puszta kellemetlenségnek tűnnek, és a modern Nyugat provincializmusa bizonyítékának, amely minden utánzást őszinte hízelgésnek vesz, még ha karikatúrába is fullad, ugyanakkor kész fegyvert ragadni, ha ez az imitáció olyannyira valóságossá válik, hogy a gazdaság területén rivalizálást okoz. Valójában bármennyire is növekszik a jóakarat a Földön, a fehér embernek meg kell értenie, hogy egy túlnyomórészt színes világban él (és a színes gyakran „elmaradottat” jelent számára, vagyis önmagától eltérőt), a keresztényeknek pedig tudatában kell lenniük, hogy egy jobbára nem keresztény világban élnek. Ezeket a tényeket méltatlankodás és sajnálkozás nélkül kell megérteni és elfogadni. Mielőtt egy világkormányzatról álmodni is lehetne, előbb a világ polgárainak kell lennünk, akik zavar nélkül, úriemberekként találkozhatnak polgártársaikkal, nem állítólagos tanárokként a diákjaikkal, akiket „kötelezően”, még ha „szabadon” is tanítaniuk kell. Nincs többé hely a világban a kútban ülő béka számára, aki másokat csak a saját tapasztalata alapján képes megítélni. Meg kell értenünk például azt, amit El-Glaoui, Marrákes pasája mondott nemrégiben: „A muszlim világ nem akarja a csodálatos amerikai világot vagy az elképesztő amerikai életstílust. Mi muszlimok a Korán világát akarjuk.” – és ez mutatis mutandis igaz a keletiekre, beleértve nem csak azokat, akik még mindig „kultúrálatlanok és írástudatlanok”, hanem azokat is, akik éveket töltöttek és tanultak Nyugaton, hiszen ezek között található a legtöbb meggyőződéses „reakciós”. Olykor „minél többet látunk a demokráciából, annál inkább értékeljük a monarchiát”, és minél többet látunk az „egyenlőségből”, annál kevésbé csodáljuk „a pénzügyi-kereskedelmi államot, a modern növekedés szörnyetegét”, amelyben a többség „munkája” által él , s a hivatás vagy a mesterség méltósága csak keveseknek adatik meg, és ahol Eric Gill szavaival élve „egyfelől adott egy művész, aki csakis saját önkifejezésével törődik, másfelől ott az önkifejezés minden lehetőségétől megfosztott munkás”.
Régóta tervezem egy különféle „rémképekből” szóló esszésorozat megírását. Az Asia and the Americans 1943. márciusi számában megjelent „Am I My Brother’s Keeper?” (Őrzője vagyok-e a testvéremnek?) cikk ennek előszavaként tekinthető. A „Bugbear of Literacy” (A műveltség réme) ugyanezen folyóirat 1944. februári számában jelent meg. Ezek mellett olyan témákat vettem tervbe, mint „A tudomány réme”, „A női egyenjogúság réme” (feleségem írta volna), „A világkereskedelem réme” és „A szellemi gőg réme” – ez utóbbi külön utalásokat foglalt volna magába olyan kifejezések helytelen használatára, mint a „természetvallás” és a „bálványimádás”. Ezek az esszék talán sohasem kerülnek megírásra, mivel nekem is van egy hivatásom, amely sokkal inkább kötődik a Philosophia Perennis univerzális szimbólumai jelentőségének kutatásához, mint olyan doktrinák területén való apológiához vagy polémiához, amelyekben hinni kell, hogy megérthessük őket, és meg kell értenünk őket, ha hinni akarunk bennük.
A jelen cikkben azon előítéleteket kívánom megvizsgálni, amelyek minden haladó és demokratikus elmében támadnak a portugál eredetű „kaszt” szó hallatán. Dr. Niebuhr például „a történelem oszálysznobizmusa legmerevebb formájának” nevezte az indiai kasztrendszert, amin természetesen „osztályarroganciát” értett, mivel a felsőbb kasztok feltételezett hozzáállását kívánta kritizálni (összehasonlítva az Indiában élő angolokkal, vagy azokkal akik a Mason-Dixon vonalat képviselik Amerikában), miközben a szótári definíció szerint csak alacsonyabbrendű lehet „sznob”. De hogyan lehetne arrogancia vagy sznobizmus ott, ahol nincs társadalmi ambíció? Ezek csak olyan társadalomban létezhetnek, amelynek tagjai „fehérgalléros” munkákra törekednek, és akiknek „lépést kell tartaniuk a társadalom krémjével”. Ha valaki megkérdez egy indiait, hogy mi is ő valójában, nem azt fogja mondani, hogy „brahmana vagyok” vagy „súdra vagyok”, hanem azt, hogy „Krisna követője vagyok” vagy „saiva vagyok”, és ez nem azért van, mert büszke lenne, vagy éppen ellenkezőleg, mert szégyenlené a kasztját, hanem azért, mert azt említi először, ami számára minden társadalmi megkülönböztetésnél fontosabb.
A kaszt H. N. Brailsford (akinek őszinteségét és bátorságát tisztelem), a Subject India (Alávetett India) szerzője számára is „rémkép”. Zavarja, hogy „az emberek életét születésüktől fogva és parancsolatok hálója veszi körül”, és hogy „egy indiai csak olyan erőfeszítések által kerülhet e rendszeren kívül, amire csupán a legszilárdabb természetűek képesek”. Nem utal arra, hogy sokkal erősebb természetre van szükség az engedelmességhez, mint a lázadáshoz, és hogy a megfelelő norma szabályos mintájának követése éppúgy nem elvetendő, mint ahogyan egy szonettet sem lehet megírni szabadvers formájában. A kaszt, miként ő mondja, „olyan mértékben teszi engedelmessé az egyént lélekben és testben, ami megdöbbenti és megrémíti az európai szemlélőt.”, aki maga természetesen „érinthetetlen”, és kissé „ijedt” az említett megkülönböztetés láttán. És ezek ellenére mégis milyen elismerő kijelentéseket tesz, amikor a kasztrendszer gyakorlati megvalósulásáról beszél! A vallásos tiltások vagy tabuk egyike („a legalacsonyabb kasztokat kivéve”) az italozásra vonatkozik. (Az idős Nivedita nővér egyszer megfigyelte, hogy a kereszténység „részegséget hoz a nyomában”.) Mr. Brailsford azonban elmondja „a Kongresszus az indiai erkölcs szellemében bojkottálta a kormányzat italboltjait (…) egyetlen indiai sem vállalja társai rosszallását azzal, hogy betér ilyen helyre. A mindenható kasztrendszer néhány helyen megerősítette a Kongresszus tiltását.” Látható, hogy a „tiltások és parancsolatok” Mr. Brailsford számára „erkölccsé” válnak, ha érveit ez támasztja alá. Léteznek más tiltások és parancsolatok, amelyek a mi erkölcsünkre vonatkoznak, és amelyek ellen nem érezzük, hogy tiltakoznunk vagy lázadnunk kellene; és ha vannak is olyanok, amelyeket Mr. Brailsford nem ért, elgondolkozott-e valaha is ezeknek bennünket érintő jelentőségén? Hasonlóképpen az angol termékek bojkottját illetően kijelenti, „az indiai társadalom elképesztő sikere szolidaritásának bizonyításából állt”. Hogyan egyezteti ezt össze azon állításával, hogy „a szociális egység legsúlyosabb akadálya a kasztrendszerből és annak endogámiából eredő akadályából fakad”?
Emlékezzünk rá, hogy Indiában a különböző kasztba tartozó embereket nem a vallás, a kultúra vagy a nyelv választja el, hanem az összeházasodásra és az együttétkezésre vonatkozó szabályok, egy király például nem veheti el saját brahmana szakácsának lányát. A kasztok közötti együttműködésre elegendő példa a pancsajat, a különböző kasztok tagjaiból álló falusi tanács csaknem univerzális intézménye. Ismét tapasztalhatjuk, hogy a kaszthoz való tartozás a hindu törvények értelmében nem jelent törvényi tehetetlenséget; bármely kaszthoz tartozó emberek tanúk lehetnek egy perben, a kizáró okok a mindenkire vonatkozó jellembeli tulajdonságokra és pártatlanságra vonatkoznak (Manu törvényei VIII. 61-63.).
Az Imperial Gazetteer megemlíti, hogy egy tipikus indiai falu esetében „hagyományos szokásai, kisszámú hivatalnokai, kézművesei és kereskedelme (…) tartja egyben a saját szervezettel és kormányzattal bíró kisközösségeket”. Mr. Brailsford nehezményezi, hogy „a belső kereskedelem nagymértékű növekedésének egyetlen akadálya a falvak szegénysége és az önellátás, amelyek a legrégibb hagyományokra nyúlnak vissza (…) még mindig számos falu akad, amelyekben az örökletes mesteremberek gabonáért vagy bizonyos méretű szabad földért cserébe megszövik a szükséges ruházatot, kapákat kovácsolnak és fazekakat készítenek”. A mi célunk azonban semmiképpen sem lehet „a belső kereskedelem nagymértékű növekedése”; magától értetődőnek tartjuk (Philónnal együtt, ld. De Decalogo 69. o.), hogy a mesterember magasabb értékű, mint az általa előállított termék, és főleg az ipari társadalmakban térnek el ettől az igazságtól; nem tapasztaljuk továbbá, hogy az iparosodott területeken, például Bombayben és máshol , akár a legalacsonyabb szinten álló számkivetett helyzete jottányit is javult volna a belső kereskedelem növekedéséből. Önmagunkat ismételve, nem óhajtjuk magunkévá tenni az amerikai életformát.
Amit kristálytisztán látunk az az, talán az egyetlen előítélet mentes, kasztrendszerről író európai szociológus, A. M. Hocart szavaival egyetértésben, hogy „az örökletes szolgálat rendszerét csak azért festették le olyan sötét színekkel, mert nem egyeztethető össze a jelenlegi ipari rendszerrel” (Les castes. H. é. K. n. , 238. o.).
(…)
A demokrácia, a szabadság és az egyenlőség réme.
(Részlet a tanulmány elejéről)
The Bugbear of Literacy.
8. fej. Bedfont, 1979.
Fordította: Tóth András
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése