2007. május 18., péntek

Békés Sárkány: Az igazságra törekvés

Az igazságra törekvés hol fájdalmas, hol derűs útja, bölcs önzés. Felszabadít és a valódi mértékhez, életörömhöz, életigenléshez vezető útrahangolódás elengedhetetlen feltétele, amikor is, többek között, megjelenhet a Szellemiséggel átitatott cselekvés és a fenséges Csend tisztelete és élvezete.
A Szellemiséghez való felnövés és alázat. Helyreállítás, empátia. A hely szellemiségének megélése, felébresztése, keletkezni engedés, a szellemiség kibontakoztatása. A Szellemiség megléte: Szellemesség. A mulandóság, a Felhő, kis-én, relatív, az állandóság, az Ég, nagy-én, abszolút és nincs Kezdete és Vége, végtelen és halhatatlan. Az üresség transzcendenciájára alapuló lét.


Az önbecsapásból hazugság, a hazugságból manipuláció, képmutatás és önzés, amiből kompenzáló „életigenlés”, számító és ámító kedvesség és zavaros tüsténkedés, ebből örök elégedetlenség és sóvárgás, ennek pedig ostoba, kártékony és elrontott élet a következménye, és mindezt az intelligencia tovább fokozhatja, mert az Ész, ha túlcsordul, mintegy feloldhatja, látszattá bűvölheti a Létet, viszont az is igaz, hogy - mint Buji Ferenc mondja - „buta szent, nincsen.”
A régi lerombolása, elsöprése, a kényszeres reformálás és egy Szellemiség nélküli vagy minimális szellemiséggel rendelkező „új” felépítése. A Szellemiség devalválása, mivel nem érti, hogy a Szellemiséget nem nekünk kell „kitalálni”, hanem rajtunk kívül létezik.
Amennyiben a Szellemiség minimális vagy hiányzik: Szellemtelenségről beszélhetünk. A be nem vallott vagy beismert, „de nincs jobb” - mert a többi lehetőség „álszent, őszintétlen” - féle, humorizálással palástolt pokol, a mulandóság - csak a Felhőt érzékeli, mert a feje benne van - abszolutizálásából fakadó élet, egy létfilozófiai félreértés, következménye. A Horror Vacui - ra, a rettenetes, elnyelő ürességtől való menekülésre, a tagadásra alapuló lét.

Érdemes a CNN-en felbukkanó műanyagbaba arcokat nézegetni. Szegények annyit és olyan eredményesen „kommunikáltak”, hogy észrevétlenül élő-halottakká válnak.



„Kérlek, nyiss meg, nyiss meg, nyiss meg, drága barátom!....Hurrá!” – énekelnek, ezen a héten is, a leküzdhetetlen Közlésvágy hetilap (lKvh) ablakai.

A hét kérdése: Miért leküzdhetetlen?

Madman...

Álljon itt mementó gyanánt képe a hatalomtól megőrült embernek:

René Guénon: A modern világ válsága.

A társadalmi káosz
(Részlet)
(…)
Továbbá joggal tehető fel a kérdés, nem inkább "betanulásról" van-e szó valódi "megértés" helyett, vagy úgyszólván nem a memória került-e az intelligencia helyébe a modern, pusztán verbális és "információhalmozó" oktatáskoncepcióban, amelynek célja kizárólag a különböző kezdetleges elgondolások "bemagoltatása", amikor is a minőség teljesen odaáldozódik a mennyiségnek, pontosan úgy, ahogyan az - a lentebb majd bővebben tárgyalt okokból kifolyólag - végbemegy mindenütt a modern világban; íme ismét a sokságban való szétszóródás tünete. A "kötelező oktatás" gazságai kapcsán a fentiekhez sok más is hozzátehető lenne, azonban, hogy belül maradjunk a mű keretein nem időzhetünk el itt; az "egyenlőségelméletek" e sajátos következményének csak mintegy érintőleges jelzésére kell szorítkoznunk, hiszen ez is mindössze egyike a felforgatás elemeinek, amelyek száma mára jóval túlnőtt azon, hogy egyenkénti felsorolásuk lehetséges lenne.
Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az "egyenlőség", a "haladás" vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk - amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni -, naivság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében "szuggesztiók", de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar - akár száznyolcvan fokkal is - megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekűk fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban, e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt, csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. "Eszmékről" szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem "tiszta eszmék", semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább "téveszmék", ámbár még helyesebb lenne, mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó "áleszméknek" nevezni őket, amelyekkel - mint azt néhányan nagyon is jól tudják - a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern "bálvány" pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, "verbalizmusként" ismeretes jelenség, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a "nagy gondolátok" illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.
(…)

Ne csak a Felhőket az Eget is lássuk

Hamvas Béla: Scientia sacra III. (10-es kötet)

89.

A hatalom, amelynek lelkiismerete rossz, a leleplezéstől fél, ezért az értelem világosságát tiltja, és aktusokat követel, mert ezeket hűségnyilatkozatnak fogja fel, és mert az embert gondolatában nem, csak tetteiben tudja megfogni. Ez a farizeizmus bázisa, a bűn a tettben van. Nem lehet olyan megrettenést elképzelni, mint amilyen a farizeusoké volt, amikor Jézus tanítása felől tudomást szereztek: a romlás nem a tettekben van, hanem abban, hogy ki milyen életet él, a létrontást vagy a tisztult (tesuvah) életet. A rossz és a tisztátalanság (asma) nem a gondolatban és nem a tettekben van, hanem a megrontott létben. A bűnös nem az, aki egyszer rosszat követ el, hanem aki folyamatosan a rosszban él, mert észre sem veszi, mit és hogyan él, ezerszer rossz, aki ezt a rosszban való folyamatos életet nemcsak helyénvalónak, hanem mint mondják, reálisnak tartja, és még százezerszer rossz, aki ezt a tisztátalan életet, mint helyeset tanítja, és mástól követeli. Semmi sem könnyebb, mint beszennyezni, és semmi sem nehezebb, mint megtisztítani. A Hegyi beszéd volt a vádbeszéd a farizeusok ellen, a tiltakozás a tett-morál ellen, és végleges megalapozása annak, hogy minden tetten és gondolaton és testi korrupción túl a rossz a létrontás sötét ösztöne (Antikrisztus). A látható külső bűnök és kimondott gondolatok és korrupt testek egy, az emberi lény legmélyén megromlott lét következményei, amelyek képmutató jótettekkel és kegyes gondolatokkal és külső gyógyítással nem tüntethetők el. Egyedül a teljes megfordulással (tesuvah, metanoia) tehetők jóvá. Ez a jóvátétel mindenkire kötelező, minden emberre érvényes, ha valaki ezt elmulasztja, a létezést tovább rontja, hiszen a lét nemcsak egyedül és egyénien övé, hanem az egész emberiséggel, minden létezővel, ezért Isten létével is közös és azonos. (A lét megrablása.)

René Guénon:A modern világ válsága

Anyagi civilizáció - fejezet

Mindabból, amit eddig elmondtunk egyértelműen kiderül, hogy teljesen jogos Kelet részéről a vád, miszerint a modern nyugati civilizáció merőben anyagi jellegű; csak anyagi irányban bontakozik ki, és akárhonnan nézze is az ember, előbb-utóbb szembekerül a materializálódás közvetett vagy közvetlen következményeivel. Ezen túlmenően azonban hozzá kell még tenni valamit az eddig elmondottakhoz: először is a "materializmus" szónak adható különböző jelentéseket kell tisztáznunk, ugyanis ha ezt használjuk a jelenkori világ fémjelzésére, a modernségre igényt tartó, egyszersmind önmagukat egyáltalán nem materialistáknak tekintő emberek bizonyára tiltakozni fognak, és meg lesznek győződve, hogy ez pusztán rágalom; ily módon tehát e probléma kapcsán esetleg felmerülő félreértések eloszlatásával kell kezdenünk.
Már önmagában sokatmondó, hogy a "materializmus" szó nem régibb a XVIII. századnál; a filozófus Berkeley vezette be, aki az anyag tudattól független objektív realitását tételező elméletek jelölésére használta; aligha szükséges mondani, hogy itt minket a szónak nem ez a jelentése érdekel, mivel mi mégcsak fel sem vetjük az anyag tudattól független objektív realitásának kérdését. Nem sokkal később a szó szűkebb jelentést vett fel, és ezt tulajdonképpen a mai napig megőrizte; azon koncepció jelölője lett, amely szerint semmi más nem létezik csak anyag és ennek derivátumai. Érdemes megjegyezni, hogy egy efféle. elgondolás akkoriban teljesen új és egyértelműen a modern szemléletmód terméke, így tehát összefügg e szemlélet számos inherens tendenciájával.29 Ezúttal azonban mégis főként egy másik, jóval tágabb és kifejezettebb értelemben kívánunk a materializmusról szólni; ekkor a materializmus egy átfogó mentális beállítottságot jelöl, amelynek az imént leírt koncepció, számos más ok közt, csak egy megnyilvánulása, és amely önmagában minden filozófiai elmélettől független. Ez a mentális beállítottság elsősorban az anyagi dolgokba való belefeledkezéskért jellemezhető, legyen ez a belefeledkezés akár "elméleti", akár már tisztán gyakorlati; és aligha vitatható, hogy kortársaink döntő többségére ez a mentális beállítottság jellemző.
Az utóbbi évszázadok folyamán létrejött egész "profán" tudomány kizárólag az érzékvilág tanulmányozása, végletesen bezáródva ebbe a világba és az olyan munkamódszerekbe, amelyek csak ezen az egy területen alkalmazhatóak; e proklamált "tudományos" módszerek minden más módszert kizárnak, ami egyenlő annak tagadásával, hogy lehetséges nem anyagi valóságokkal foglalkozó tudomány. Sokan vannak, akik osztják e nézetet, de még többen, akik kizárólag a kérdéses tudományoknak áldozzák magukat, mindezek ellenére mégis tiltakoznának ha materialistáknak vagy materialista filozófiai elmélet elfogadóinak neveznénk őket. Jónéhányan vannak aztán olyanok, akik örömmel tesznek vallásos hitet, és ez részükről kétség kívül őszinte is, azonban szcientifista attitűdjük semmiben sem különbözik a magukat nyíltan materialistáknak vallókétól. Gyakran merül fel vallási szempontból a kérdés, hogy a modern tudományt, mint ateistát, mint materialistát kell-e elutasítani; a kérdés azonban, szokás szerint, rosszul van feltéve: teljesen bizonyos, hogy a tudomány nem kinyilvánítottan ateista vagy materialista, nem hivatalosan, mint ez vagy az a filozófus, hanem pusztán előfeltevései következtében tagad bizonyos igazságokat; ily módon a modern tudománnyal kapcsolatban az ember csak de facto materializmusról, vagy ha szabad azt mondanunk, gyakorlati materializmusról beszélhet, de aminek veszélye - igen széles körű elterjedtsége révén - talán még hatalmasabb. Egy filozófiai attitűd, még a "professzionális" filozófusoké is, lehet nagyon felszínes; ehhez járul, hogy az ember a tételes tagadástól általában visszariad, a teljes közöny ellen azonban nincs kifogása; és ez az, ami a legfélelmetesebb, mivel valami elutasításakor az embernek bármilyen kis mértékben is, de gondolkoznia kell, míg ellenben a közömbös viselkedés lehetővé teszi a gondolkozás teljes mellőzését. Amikor a kizárólagosan materialista tudomány követeli, hogy az egyetlen lehetséges tudománnyá váljék, amikor az embereket rászoktatják, hogy ezt olyan megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségként fogadják el, amelyen kívül érvényes tudomány nem lehetséges, és amikor minden elnyerhető oktatás arra törekszik, hogy ezt a tudományt - vagy ahogyan valójában nevezni kellene e felszínes "tudományosságot" - verje mindenkibe, vajon hogyan lehetnének az emberek nem vérbeli materialisták, vagy más szavakkal, hogyan ébredhetnének fel mélységes anyagba feledkezettségükből?
A modern ember számára tulajdonképpen semmi sem létezik azon túl, ami látható vagy megfogható; és ha esetleg elvileg el is ismeri, hogy létezhet valami ezen túl, azt nem egyszerűen közvetlenül nem-ismertként, hanem "megismerhetetlenként" deklarálja, ami aztán mentesíti attól, hogy azon gondolkoznia kelljen. Igaz, hogy vannak, akik próbálnak bizonyos képet alkotni a maguk számára egy "másik világról", azzal azonban, hogy semmi másra, kizárólag saját képzeletükre támaszkodnak, abban a földi világ hasonmását jelenítik meg, felruházva azt az e világhoz tartozó összes feltétellel, ideértve a teret, az időt, sőt egyfajta "finomtestiséget" is; a spiritualista elgondolásokról szólva másutt már rámutattunk az efféle durva materialista ábrázolások néhány különösen kiugró példájára. Ha azonban ezek az elgondolások egy olyan szélsőséges esetet képviselnek, amelyben ez a jelleg a karikatúra szintjéig van túlozva, hibás lenne feltételezni, hogy mindez egyszerűen a spiritualizmushoz és az ezzel többé-kevésbé rokon szektákhoz kötődik. Sokkal általánosabb értelemben, a képzelet behatolása ez arra a területre, ahol nincs számára hely, és amelynek rendesen zárva kellene lennie előtte. Ez tulajdonképpen már önmagában is nagyon világosan mutatja a modern nyugatiak képtelenségét az érzékvilágon való túlhatolásra. Sokan vannak, akik nem látnak különbséget a "látás" és a "képzelgés" között, néhány filozófus pedig, mint például Kant, odáig megy, hogy kijelenti, mindaz, ami nem fejezhető ki képekben szükségképpen "elgondolhatatlan" és "értelmezhetetlen". Ugyanígy mindaz, amit spiritualizmusnak vagy idealizmusnak hívnak voltaképpen semmi más, mint egyfajta áttételes materializmus; és ez nem csak arra igaz, amit "neospiritualizmusnak" hívnak, hanem magára a filozófiai spiritualizmusra is, még akkor is, ha ez határozottan antimaterialistának tartja önmagát. Az igazat megvallva, spiritualizmus és materializmus - a szavak filozófiai értelmében, amikor is a karteziánus dualizmus két oldalát képezik - külön-külön értelmezhetetlenek, s amiknek radikális szétválasztása egyfajta feloldhatatlan ellentétet eredményez; e szétválasztás óta az egész filozófia e két oldal között hányódik, anélkül, hogy képes lenne ezeken túljutni. Elnevezése ellenére a spiritualizmusnak semmi köze az igazi spiritualitáshoz; harca a materializmussal a legkisebb mértékben sem érintheti érdemben azokat, akik komolyabb álláspontot vesznek fel, és akik látják, hogy e két ellenfél alapjában véve nagyon közel áll ahhoz, hogy egymás ekvivalensévé legyen, és hogy számos ponton színlelt szembenállásuk végül is semmi másba, mint merő nyelvi ellentétbe fullad.
A modern ember általánosan képtelen elgondolni más tudományt, mint a számlálható, mérhető vagyis a csak anyagi dolgokét, tudniillik a mennyiségi szempont kizárólag ezekre érvényes; és pontosan a minőség mennyiségre alacsonyításának igénye a modern tudomány fő jellegzetessége. Ez a tendencia jut el a feltevésig, miszerint nem lehetséges a szó valódi értelmében vett tudomány, kivéve ott, ahol a mérést be lehet vezetni, és hogy nem lehetségesek tudományos törvények, kivéve azokat, amelyek mennyiségi viszonylatokat fejeznek ki. Ez a tendencia Descartes mechanisztikája révén jött létre, és bár a karteziánus fizikát hamarosan lapátra tették, a mechanisztika - nem csak néhány egyéni véleményt, hanem a szcientifista tudás általános koncepcióját meghatározva - egyre nagyobb teret nyert. Ezen a szinten nem értik már, hogy a mérés lehetősége egy anyagba rejtett minőségből, mégpedig a határozatlan oszthatóságából származik; egyébként úgy vélik, hogy mindaz, ami létezik az szükségképpen mérhető is, s ez egyet jelent azzal, hogy csak anyagi dolgok létét feltételezik. Mint azt előzetesen elmondtuk, az anyag a megosztás, minden sokság princípiuma; a mennyiségi szempontnak adott elsőbbség - amely mint már megmutattuk, még a társadalmi szférában is fő tényező -, képezi a fenti értelemben vett, katexochen materializmust; ez azonban nem feltétlenül jár együtt a filozófiai materializmussal, ami tulajdonképpen előtte haladt a modern szemléletmódba rejtett tendenciák kibontakoztatásában. Nem fogunk elidőzni a minőséget a mennyiségre visszavezetni próbáló tévedésnél, sem az összes többé-kevésbé "mechanisztikus" jellegű magyarázatkísérlet tökéletlenségénél. Nem ez jelenlegi célunk, és csak arra fogunk emlékeztetni ebben az összefüggésben, hogy a modern, kvantitatív, mechanisztikus tudománynak még az érzéki renden belül is csak kevés köze van a valósághoz, amelynek nagyobb része óhatatlanul kitér előle.
A "valóságról" szólva eljutunk egy másik fontos problémához, ami sokaknak elkerülheti a figyelmét, mindazonáltal a szóban forgó mentális beállítottság jeleként felettébb figyelemre méltó; az emberek a "valóság" szót teljesen általánosan, kizárólag az érzéki rend jelölésre használják. Mivel minden nyelv egy nép vagy egy időszak mentalitását fejezi ki, így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a "valóság" szót a fenti értelemben használó nép számára mindaz, ami az érzékek által megragadhatatlan "nem valóságos", mondhatni illuzórikus, sőt esetleges abszolút nem-létező. Ugyanakkor lehet, hogy ennek nincsenek tudatában, mindazonáltal szívük mélyén e negatív meggyőződést hordozzák, ha pedig ezt tagadják, az ember szinte biztos lehet benne, hogy tagadásuk - jóllehet erről általában fogalmuk sincs - pusztán a mentalitásukból adódó néhány nagyon felszínes elem kifejeződése, vagy pusztán verbális. Ha valaki úgy érzi túlzunk, vizsgálja csak meg mit is fednek például a legtöbb nép úgynevezett vallásos meggyőződései: bizonyos, feldolgozás nélkül, akadémikus és mechanikus úton könyv nélkül betanult elgondolásokat, amelyeket soha nem tesznek komolyabb megfontolás tárgyává, hanem csak emlékezetükbe vésnek és alkalomadtán egy konvencionális, formális szertartás részeként elismételnek; ez minden, amit vallás elnevezésen érteni képesek. Már szóltunk a vallás "minimalizálásáról", aminek a kérdéses verbalizmus csak egyik végállomását képezi, s ez az, amiért az úgynevezett "hívők" éppen annyira merülnek bele a gyakorlati materializmusba, mint a "hitetlenek". Erre visszatérünk majd, először azonban végeznünk kell a modern tudomány materialista jellegének bemutatásával, mivel ez olyan téma, amely megkívánja, hogy különböző szemszögekből vizsgáljuk meg.
Ismételten egy, már említett pontra kell utaltunk: a modern tudományok nem rendelkeznek ez elfogulatlan tudás jellemzőivel; csupán hívei szemében létező elméleti értékük nem más, mint álarc, ami mögött teljesen gyakorlati megfontolások rejtőznek; ez a maszk teszi lehetővé egy álintellektualitás illúziójának fenntartását. Maga Descartes, fizikája kidolgozásakor, már rendkívül érdeklődött az iránt, hogy hogyan lehetne abból mechanikai, orvostudományi, sőt morális rendszert extrahálni; ám a még hatalmasabb változást az angolszász empirizmus elterjedése eredményezte. Tudniillik a modern tudomány oly nagy tekintélyét az általános közvélemény szemében majdnem kizárólag a gyakorlati eredmények teszik lehetővé, hiszen újfent itt jelennek meg a látható és megfogható dolgok. Állítjuk, hogy a pragmatizmus az egész modern filozófia végeredményét, illetve hanyatlásának végállomását jeleníti meg; a filozófiai pragmatizmuson túlmenően természetesen létezik, és régóta létezik, egy széles körű, nem szisztematizált pragmatizmus is, ami a filozófiai pragmatizmus viszonylatában olyan, mint a gyakorlati materializmus az elméletiében, és ami valójában egybeesik azzal, amit "józan észnek" neveznek. Mi több, ez a majdnem ösztönös haszonelvűség elválaszthatatlan a materialista beállítottságtól, mivel a "józan ész" a földi dolgokon való túl nem tekintésben, valamint mindannak a tagadásában áll, aminek nincs közvetlen gyakorlati folyománya. Elsősorban a "józan ész" az, ami csak az érzékek világát látja valóságosnak, és ami azt állítja, nincs más tudás, csak ami az érzékekből ered; ehhez jön még az is, hogy a tudás eme korlátolt formájának is csak annyiban tulajdonít értéket, amennyiben az lehetőséget nyújt, vagy anyagi szükségletek, vagy valamiféle zavaros szentimentalizmus kielégítésére, hozzátéve, hogy a szentimentalitást - és ezt a kortárs moralizmus megdöbbenését megkockáztatva nyíltan ki kell jelenteni - tulajdonképpen teljesen az anyagba merülés eredményezi. Itt már nem marad hely az intelligencia számára, vagy legfeljebb annyiban, amennyiben beleegyezik gyakorlati célok elérésének szolgálatába és odáig aljasodik, hogy pusztán az emberi individualitás legalacsonyabb, testi szükségleteinek megteremtését szolgáló eszközzé, Bergson jelentésteljes kifejezését használva, "szerszámkészítő szerszámmá" váljék; és ez az igazsággal szembeni végletes érzéketlenség nemzi a pragmatizmus összes változatát.
Ilyen feltételek mellett az ipar többé nem pusztán alkalmazása a tudománynak, amitől ennek önmagában teljesen függetlennek kellene maradnia; ez válik a tudomány okává és igazolójává, egy olyan úton, ahol a dolgok közötti normális viszonyok ismételten megfordulnak. Amin a modern világ minden erejével iparkodik - éppen amikor a maga sajátos módján a tudomány útján kíván haladni - tulajdonképpen semmi egyéb, mint ipar- és gépfejlesztés; és amidőn ily módon keresi az anyag feletti uralmat és annak saját szolgálatába hajtásának módját (ahogyan arról a mű elején szóltunk) az ember válik végül a gép rabszolgájává. Nemcsak, hogy gépek feltalálására vagy konstruálására korlátozza intellektuális ambícióját - ha a világ jelenlegi állapotában használható még egyáltalán ez a kifejezés -, hanem végül ténylegesen géppé válik ő is. Tulajdonképpen nemcsak a tudósok, hanem a szakemberek és a munkások is elszenvedik a specializációt, amit bizonyos szociológusok oly hangzatos frázissal még "munkamegosztásnak" hívnak; a fentiek számára pedig mindez az intelligens munka teljes lehetetlenné válását eredményezi. Teljesen eltérően a hajdani kézművesektől, merőben a gépek rabszolgáivá, úgyszólván gépalkatrésszé süllyednek. Pusztán mechanikus úton állandóan bizonyos meghatározott mozdulatokat végeznek, amelyek - a lehető legcsekélyebb időveszteség elérése végett - mindig ugyanazok és mindig ugyanazon a módon hajtandók végre; legalábbis a "haladás" állítólagosan legemelkedettebb állomását képező amerikai módszer ezt követeli meg. A magasztos cél egyre rövidebb idő alatt egyre többet termelni; a munka benső minősége nem lényeges, csak a mennyiség a fontos, ami ismét visszavezet a már más összefüggésekben is megtett észrevételhez: a modern civilizáció tényleg hívható mennyiségi civilizációnak; és ez csak más kifejezésmód arra, hogy anyagi civilizáció.
Aki eme igazság további bizonyítékát keresi, megtalálhatja abban a borzasztó fontosságban, amit a gazdasági tényezőknek tulajdonítanak manapság a népek életében ugyanúgy, mint az egyénekében: ipar, kereskedelem, üzlet számítanak olyan dolgoknak, amire az életet szentelni érdemes; és ez egybevág a már említett ténnyel, miszerint az modern társadalomban jószerivel egyetlen rangbeli különbséget ismernek, és ezt is az anyagi helyzet határozza meg. A politikát végképp az üzlet irányítja, és már- már az emberi kapcsolatokat is kizárólag a kereskedelmi vetélkedés szabja meg; lehetséges azonban, hogy mindez csak látszat, és hogy e tényezők valójában nem annyira indítóokok, mint inkább cselekvési eszközök, mégis az efféle eszközváltás világosan jelzi annak az időszaknak a karakterét, amelyet ezek kielégítenek. Mi több, kortársaink szilárd meggyőződése, hogy a történelmi eseményeket szinte kizárólag a gazdasági feltételek szabják meg, és úgy képzelik, hogy ez majd továbbra is így lesz; még egy olyan elméletet is kieszeltek, amely szerint egyedül a gazdasági tényezők magyaráznak meg mindent, és ezt felettébb jelentésteljesen "történelmi materializmusnak" nevezték. Itt ismét látható azon szuggesztiók egyikének hatása, amelyekre fentebb utaltunk, a szuggesztióké, amelyeknek ereje mindössze abban áll, hogy összhangban vannak az általános mentalitás tendenciáival; e szuggesztiók következtében tényleg gazdasági tényezők határoznak meg majdnem mindent, ami a társadalmi szférában történik. Igaz, hogy a tömegeket ilyen vagy olyan módon mindig vezették, és lehet azt mondani, hogy történelmi szerepük mindenekelőtt abban áll, hogy engedik magukat vezetni, mivel a tiszta passzív elemet, a szó arisztotelészi értelmében vett "anyagot" képviselik. Azonban manapság a tömegeket vezetendő, elég pusztán, ez egyszer a szó általános értelmében vett, anyagi eszközökkel rendelkezni, ami világosan megmutatja, hogy korunk milyen mélyre is süllyedt. Ezzel egyidőben persze a néptömegekkel elhitetik, hogy nincsenek irányítva, hanem saját jószántukból tevékenykednek és önmagukat kormányozzák, a tény pedig, hogy ezt ezek el is hiszik olyan jel, amelyből könnyedén lehet következtetni ostobaságuk mértékére.
Gazdasági tényezőkről szólva, megragadjuk az alkalmat egy ezzel a témával kapcsolatos széles körben elterjedt illúzió, nevezetesen annak a felvetésnek a leleplezésére, miszerint a kereskedelem területére alapozott kapcsolatok szolgálhatják a népek egymáshoz közelebb hozását és barátságokat alakíthatnak ki emberek között: nos, hatásuk ennek valójában pontosan az ellenkezője. Az anyag, mint azt több ízben megmutattuk, lényegileg a sokság és a megosztás alapelve, következésképpen a viszály és a konfliktus forrása; mindegy; hogy népek vagy egyének esetében, de az üzlettársat csak a gazdasági terület érdekli, és tulajdonképpen más nem is érdekelheti. Mérhetetlen naivság azt feltételezni, hogy a Nyugat majd az ipar, illetve az ettől elválaszthatatlan modern tudomány segítségével lesz képes a Kelettel való kapcsolatait rendezni; ha Kelet végül is rááll majd az ipar, mint szükségszerű rossz meghonosítására, ez kizárólag arra lesz jó, hogy - saját létének a nyugati invázióval szembeni megvédése érdekében - felfegyverkezhessen. Világosan lehet látni mi fog történni: azok a keletiek, akik gazdaságilag felveszik Nyugattal a versenyt, így csak egyetlen cél érdekében tehetnek: megszabadulni a pusztán brutális erőn és anyagi hatalmon alapuló idegen elnyomástól, amit maga az ipar éltet; erőszak pedig erőszakot szül, azt azonban szintén fel kell ismerni, hogy a kirobbanó háborúkért korántsem a keletiek a felelősek.
Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése. Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern "haladás" bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivságuk úgy tűnik nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott "humanitarianizmus" nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek "világbékéről" akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert - mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik - mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy "tömegfelkelés" vagy egy "általános mozgósítás" mintegy magától értetődjön és, hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az "uniformizált nemzet" agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez - összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével - borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az "iskolakötelezettség" vagy az "általános választójog". Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a "nemzetek" kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett - pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán - a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi-, mind a magánéletben uralkodik.
Még ha el is fogadjuk, hogy az anyagi kibontakozásnak - jóllehet csak nagyon viszonylagos szempontból - vannak bizonyos előnyei, ez éppen az imént jelzett következmények láttán elvezet a kérdéshez, hogy nem túl nagy-e az ára ezeknek. És ekkor még nem szóltunk azokról az összehasonlíthatatlanul értékesebb dolgokról, amelyek feláldozódnak ennek az egysíkú kibontakozásnak, és nem utaltunk a magasabb tudásra, ami feledésbe merült, az intellektualitásra, ami elveszett és a spiritualitásra, ami a semmibe tűnt. Tisztán érdemei alapján vizsgálva a modern civilizációt, határozottan állítjuk, hogy ha létrehozott műveinek előnyeit és hátrányait egymással szembeállítanánk, az eredmény mindent alaposan összevetve negatívumnak bizonyulna. A találmányok, amelyeknek száma jelenleg egyre nagyobb ütemben növekszik, annál veszélyesebbek, minél inkább olyan erőket hoznak működésbe, amelyeknek igazi természete a találmányokat felhasználók előtt tökéletesen ismeretlen; és ez a nem ismerés a legékesebb bizonyítéka a modern tudomány, mint magyarázó eszköz hitványságának, és ami tulajdonképpen csak akkor tekinthető tudásnak, ha az ember figyelmét kizárólag a fizikai tartományra korlátozza. Ugyanakkor az a tény, hogy egy ekkora tudatlanság egyáltalán nem hiúsítja meg a gyakorlati alkalmazásokat, azt bizonyítja, hogy ez a tudomány valójában kizárólag gyakorlati célokra irányul, és hogy kutatásainak egyetlen közös célja: az ipar. A modern, akár nem kifejezetten emberirtásra gyártott, mindazonáltal például a természeti környezetben még így is éppen elég, nem is gyanított katasztrófát okozó, újabb és újabb találmányok veszélye a továbbiakban aligha megjósolható mértékig fog fokozódni, miáltal (mint már jeleztük) egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a modern világ éppen e találmányok révén pusztul majd el, hacsak nem tér le eddigi útjáról sürgősen, ameddig azt az idő egyáltalán még engedi.
Azonkívül nem elegendő kizárólag veszélyes oldaluk alapján elutasítani a modern találmányokat; ennél ugyanis súlyosabb a probléma. Tudniillik az "előnyök" felőli értesülés az úgynevezett "haladás" igazolójául szolgálhat, és amit még jóvá is lehetne hagyni azzal a feltétellel, hogy szerét ejtjük kimondani, szó sincs másról, mint puszta anyagi haladásról; ám ezek a sokak által nagyra tartott "előnyök" nem nagyon nagy mérvű illúziók-e? Napjaink embere ezekkel az eszközökkel akarja "jólétét" növelni; nézetünkben a maga elé tűzött cél - ha egyáltalán elérhető - aligha ér meg ekkora erőkifejtést; sőt, mi több, ez a cél, még ha elérik is, felettébb kétes értékű. Először is, figyelembe kell venni, hogy nem mindenkinek ugyanolyan az ízlése és nem egyformák a szükségletei, és hogy még mindig sokan vannak, akik szívesen elkerülnék a modern hajszát és száguldási monomániát, de akiknek erre nincs többé reménye; merheti-e valaki azt állítani, hogy az ilyen emberek számára "előnyt" jelent mindazoknak a rájuk erőszakolása, ami tökéletesen ellenkezik természetükkel? Erre majd azt válaszolják a modernek, hogy ilyen ember ma már alig van, és igazolásnak tekintik ezt arra, hogy elhanyagolható kisebbségként kezeljék őket; itt, akárcsak a politika mezején, a többség arrogánsan jogot formál a kevesek lehengerlésére, amelynek magától értetődően nincs létjogosultsága, merthogy ennek egész léte dacol az uniformitásra irányuló egalitarista mániával. Ha azonban pusztán Nyugat helyett az emberiség egészét vesszük tekintetbe, a kérdés más megvilágítást nyer: az előbbi többség kisebbséggé válik. Máshogy kell tehát érvelniük ebben ez esetben: végletes ellentmondásba keveredve; az "egalitaristák" "fensőbbrendűségük" nevében próbálják civilizációjukat az egész világ fölébe helyezni és bajba sodorni ezáltal azokat is, akik soha nem kérték fel őket semmire; és mivel ez a "fensőbbrendűség" kizárólag materialista szempontból létezik, teljesen természetes, hogy a legdurvább eszközöket használják elfogadtatásához. És ha az általános közvélemény teljesen jóhiszeműen be is veszi a civilizáció ürügyét, vannak azért olyanok is, akik szemében mindez nem egyéb, mint hódító törekvések, gazdasági ambíciók leplezésére szolgáló álszent és moralizáló félrevezetés. Korunk voltaképpen egy példátlanul stupid korszak, amelyben számtalan emberrel elhitethető, hogy egy nép boldoggá tehető rabigába kényszerítéssel, számára a legfontosabbtól, saját civilizációjától való megfosztással, egy másik faj által kiagyalt módszerek és intézmények és a legundorítóbb típusú munkák ráerőszakolásával, avégett, hogy néhány, számára teljesen haszontalan dologhoz hozzájusson. A helyzet az, hogy a modern Nyugat képtelen tolerálni, hogy más emberek jobban szeretnek kevesebbet dolgozni és a szerényebb élettel megelégedni; mivel csak a mennyiség számít, és mert mindazt, ami kiesik az érzékek köréből nem-létezőnek tartják, magától értetődőnek veszik, hogy aki nincs feldúlt lelkiállapotban, és aki anyagi értelemben nem produkál egyre többet és többet, az "semmittevő".
Anélkül, hogy külön szólnánk a keleti népek körében megfogalmazódó általános véleményről, ezt bizonyítandó elég csak a kontemplatív rendekkel szemben, még a magukat vallásosaknak tekintő körök által is felvett magatartás megemlíteni. Egy ilyen világban nincs többé szigetnyi hely sem az intelligenciának, sem semminek, ami tisztán bensőséges természetű, mivel ezek olyan valóságok, amelyek nem láthatók, nem foghatók, nem számolhatók, nem mérhetők; kizárólag a kifelé irányuló cselekvés különféle változatainak van helye, legyenek azok akár a legtökéletesebben értelmetlenek. Ezért nem meglepő, ahogy az angolszász sportőrület napról-napra egyre nagyobb tért hódít: a modern világ eszményképe az "emberállat", amely izomerejét tetőfokára gyúrta, hősei az atléták, mégha azok teljesen állatiasak is; ők keltik fel a közrajongást, hőstetteik pedig, hogy a csőcselék szenvedélyes érdeklődését alázatosan szolgálják. Egy világ, amelyben efféle dolgok a mérvadóak valóban mélyre süllyedt és láthatóan közeledik végéhez.
De engedtessék meg, hogy egy pillanatra azoknak az álláspontjáról szemléljük az eseményeket, akiknek eszményképük az anyagi jólét, és akik ezért örvendeznek mindannak a többletnek, amivel a modern "haladás" látja el az életet. Vajon teljesen bizonyos az, hogy ezek nem bolonddá tett emberek? Vajon igaz az, hogy gyorsabb kommunikációs eszközök és más hasonló jellegű dolgok birtoklása folytán, egy feldúltabb, zavarosabb életstílus felvételével az emberek boldogabbak manapság, mint korábban voltak? A válasz részünkről egyértelmű nem, hiszen hogyan lehetne egy állandó egyensúlytalanság igazi boldogság előfeltétele. Azonkívül nagyobb vagyon nagyobb esély a veszteségre, amitől máris kész a boldogtalanság; a modern civilizáció egyre több és több álszükséglet kielégítésére törekszik, ugyanakkor, mint már elmondtuk, egy kielégített vágy után mindig jön egy újabb, és ha egyszer valaki elindul ezen az úton, rendkívül nehéz, sőt - hogyha nincs, ami korlátot szab - szinte lehetetlen valamely részletponton megállni. Nem lenne nehéz az embereknek olyan dolgok nélkül boldogulniuk, amelyek korábban nem léteztek, vagy amelyekről még csak nem is álmodtak soha; most ellenben szenvedésre vannak kárhoztatva ha elveszítik e dolgokat, mivel szokásukká vált, hogy szükségleteknek tekintsék ezeket, azzal a folyománnyal, hogy ezek számukra tulajdonképpen tényleg szükségletekké is lettek. A modern ember tehát minden lehetséges módon küzd, hogy megszerezze a szemében egyedül méltányolható "anyagi jólét" összes eszközét; csak a "pénzcsinálás" érdekli, mert a pénz az, ami lehetővé teszi számára a dolgok megszerzését, a pénz, amiből több egyre többet követel, a pénz, ami újabb és újabb álszükségleteket tár fel, a pénz, aminek hajszolása válik végül életének egyetlen szánalomraméltó szenvedélyévé.
Innen az irgalmatlan versengés, amelyet bizonyos evolucionisták "a létért való küzdelem" név alatt tudományos törvény rangjára emeltek, és aminek logikai következménye, hogy csak a szó szoros anyagi értelmében vett legerősebbeknek van létjogosultsága. Innen a szegények irigysége, sőt gyűlölete a gazdagok iránt; hogyan is mulaszthatják el a lázadást azok, akiknek az egyenlőségelméletet prédikálják, miközben maguk körül a dolgok leganyagibb, számukra legérzékenyebb szintjén mindenütt egyenlőtlenséget látnak? Ha egy szép napon a modern civilizációnak a tömegekben felgerjedt feneketlen étvágy által pusztulnia kell, az ember vak lenne, ha ebben nem velejéig romlottságának jogos büntetését, vagy hogy mellőzük a moralitás nyelvét, nem saját tetteinek elkerülhetetlen visszahatását látná. Így szól az Evangélium: "a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök"; azok, akik leverik az anyag brutális erőinek láncát, ugyanezektől az erőktől összezúzatva, attól pusztulnak majd, aminek többé már nem mesterei; ha egyszer uralatlanul lettek mozgásba lendítve, nem remélheti senki, hogy vég nélkül féken tarthatja az anyagi erők fatális áradatát. Magától értetődő következmény ez, és mind a természet, mind az emberi csőcselék által hordozott erőkre vonatkozik; tudniillik az anyag törvényei olyanok, hogy magukkal sodorják és könyörtelenül elpusztítják azt, aki a felettük való uralomra tör anélkül, hogy magát az anyagvilág fölé emelte volna. Azt is mondja az Evangélium: "egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával", és ez a mondás tökéletesen áll a modern világra is anyagi civilizációjával, amely pontosan anyagi léténél fogva soha nem mulaszthatja el, hogy ahol lehet viszályt és megoszlást okozzon. A következtetés magától értetődik, és további vizsgálódásokhoz való fellebbezés nélkül is meg lehet teljes bizonyossággal előre mondani, hogy ez a világ hamarosan tragikus véget ér, hacsak nem áll útjában egy legalább olyan radikális, mint amilyen tökéletes irányváltást jelentő változás, mégpedig azonnal!
A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust; erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a "spiritualizmus" és az "idealizmus", semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé "profánok", mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy "emberfeletti" hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern "szellem" önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.
Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még "leghaladóbb" képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intelligens útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? A Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!

Lukács György...

Jellemed a sorsod, mondja a buddhista. És sorsod az arcod, tehetjük hozzá...



"Közlekedj óvatosan!"

Csak úgy mellékesen: Hamvas Bélát úgy rúgatta ki Lukács György, hogy hivatkozzanak alkalmatlanságra (tipikus: elhallgatás, meghamisítás vagy leminősítés), holott a harmincas évektől befutott szerző volt már, bár kivételes nagysága, amely messzi magasra emeli, nem szorul igazolásra. A nyomdakész sablonokat L. Gy. beolvasztatta. Csak epizodikusan volt raktáros. Segédmunkásként malterosvödröket cipelt. 64 évesen kért nyugdíjazási kérelmét elutasították. Időskorában, Tiszapalkonyán 10 négyzetméteres fabarakkban lakott. Mellékjövedelem gyanánt érettségi dolgozatokat írt a helyi vezetők számára. Egyébként Várkonyi Nándor is ült három évet. A nagy tradicionalista hármas: Hamvas, Weöres, Várkonyi szoros baráti viszonyban volt. Weöres A teljesség felé (Tericum Kiadó) előszavában többek között ezt írja: Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.


Idős korában Lukács György, egy ostoba, kártékony és elrontott élet fáradalmait Vámház krt. melletti lakásában pihente ki és a következő szöveget ragasztotta az utcai falra:

Közlekedj óvatosan!

Bogár László: Hálózatok ura (tanulmány)

2007 február 17 - szombat, 0:27
"A nyugatias modernizáció felélte tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását."
"Hálózatok ura" - Bogár László
2007-02-16. 14:10:39
Bogár László korunk kiemelkedő magyar gondolkodója. Nemcsak egyszerűen közgazdász, hanem a társadalmi mozgásokat egy összefüggő rendszerben tanulmányozó tudós! Megállapításai, következtetései felfordítják a neoliberális, globalista káoszlovagok monoton, áltudományos hegemóniáját. "Adjatok egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot" - és Bogár László megtalálta a szilárd pontot. A "Magyarország és a globalizáció" című műve szintén kötelező olvasmány a nemzetféltő, gondolkodó jobboldaliaknak, csakúgy mint a nemsokára megjelenő "Hálózatok ura", melyből most részleteket közlünk kedvcsinálás gyanánt:

Első tétel: A globalizációról: kibontakozóban van egy, a "valóság leváltására" irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából.

Második tétel: mi jellemzi a világfolyamatokat 2001. szeptember 11 után?. Mi húzódik meg a "civilizációk összecsapása" teória mitológiai rétegei alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám egyre nyilvánvalóbb kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti ezt a gigantikus küzdelmet az, hogy a fosszilis energiahordozókkal való rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít?

A harmadik tétel Európa válaszreakcióit igyekszik feltárni, amelyek Igyekszünk felvázolni Európa "süllyedésének" főbb dimenzióit, és azokat az okokat, amelyek földrészünket egyre inkább meghasítottá és identitásában elbizonytalanodóvá teszik.

A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország érték-mezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!) fennálló "szocietális lejtőt", és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor elitjei adnak erre a kihívásra.

Végül az ötödik tételben összefoglaljuk a jövővel kapcsolatban megfogalmazható "forgatókönyveket", A kialakult helyzet összetettsége minden képzeletet felülmúl, ezért aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és "olcsó" választ találunk egyre súlyosabb lét-dilemmáinkra. Ráadásul, "az idő nem nekünk dolgozik"!

Első tétel: a "megvalósult abszurditás" világa.

Ma már unalmas közhely, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a "haladás", a "fejlődés" és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát "van", az éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.

Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. A "globalizáció" olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz.

A nyugatias modernizáció felélte tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló "de-szakralizációs" folyamatot visszafordítva, a világot a lassú "re-szakralizáció" felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott belső egyensúlyát helyreállítani. A másik lehetőség az "előre menekülés" volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.

A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák "prototípusai" voltak Hitler és Sztálin konstrukciói. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a "szociális piacgazdaság" eszméjére épülő nyugat európai "welfare state" képében.

A 70-es évek végétől a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon "globalizációnak" neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen "leváltja" a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a "mesterséges valóság" felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.

Az emberi civilizáció, születése óta három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös "gravitációs központja", a káosz-elmélet titokzatos "attraktora", a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér "közepe"? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.

Az anyag-tudományok ontják a mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő burkokat. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és békés célú atom-reaktor fűtőanyaga és égésterméke is műanyag) veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Minél erőszakosabban tépjük fel a lét-szintek védőburkait, annál kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. A másik oldalon a természet (a valóságos valóság) egyszerűen nem ismeri fel ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába.

És a legnagyobb, egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést jelent e termékek használata. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer, adaptációs-nyomás jelenti. A fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen tartozékaként kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe a vegyszer maradványokkal együtt.

A műanyagok áttekinthetetlen tömege is, de főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan kölcsönhatásainak hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a kockázatok és mellékhatások veszélyét.

Hasonló jelenségek vannak kibontakozóban ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai hackerként, az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan körültekintő módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Egyébként a genetikailag módosított élőlények is mű-anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét védőburkának azelőtt lezajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.)

Az un. génsebészet ma úgy juttat idegen géneket egy élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig ez nagyon nem mindegy! Más és más következmények jelentkezhetnek aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs állandóan bekapcsolva. Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor aktiválja az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan be van kapcsolva. Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! A genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy gondolták, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy túlbiztosításnak vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a hallgatag mély, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a finom szabályozás ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere.

Minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk.

Ráadásul mindez csak a folyamatok belseje! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való kölcsönhatások során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész ökoszisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre.

A létszerveződés harmadik szintjét a lélek, az emberi tudat, tágabb értelemben az emberi természet jelenti. Az új spirituális evolúció azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen lét-esülni olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlenlecserélésére. Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a szükséglet-termelés egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik hírré és mi nem.

Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét.

A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes tudat-cserélt munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak legyártására. Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe az első dolga, hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát vírus-gyárakká válnak. A konzum-idióta létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai kellékévé, akinek mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a junk food logikára épülő fogyasztási-cikk tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.

A globalitás stratégiai célja a fentiekben vázolt mesterséges valóság legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ lokalitásainak érték-mezőiben.

Ez a lét-mód az összetett intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a globalitás felnyitja a lokalitások védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak érték-mezőihez. Mindez a hálózat kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló hasonlatot idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője. E szereplőtől valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk:

Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra. A rák-sejtről van szó! A globalitás lét-módjának bolygóméretű hatalmi rendszere átvitt értelemben a rák.

A hálózatok e szép új világa három talapzata: A KÉNYSZERÍTŐ, A FEGYELMEZŐ ÉS AZ ÉRTELMEZŐ HATALOM.

A KÉNYSZERÍTŐ hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok gazdaságinak látszó intézményi-hálózata jelenti. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további része a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg, amelyeket úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a helyi közösségek megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás védelmezői felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, kimaradnak a globalizációból. (Pedig ez a globális roncs-társadalom a globalitás legjellemzőbb anyagcsere végterméke, tehát nagyon is belül van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai odakinn tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést követel a helyi értékekhez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet. Könnyű belátni, hogy az a beteg helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen versenyeztetik meg a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet.

A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a FEGYELMEZŐ hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik annak részeit. A fő feladatuk, azon az ideológia kidolgozása, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg.

A stratégia lényege, hogy a helyi elitjeinek segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges fokmérővé, hogy szigorúan megbüntessenek minden elhajlást az ideológiai elvektől. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. Ezek egyik klasszikus eszköze a leminősítés. A hitelminősítő intézetek tehát pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a helyi értékmezőkből.

A hatalom harmadik intézménye a GLOBÁLIS MÉDIA RENDSZER. A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet, amely a globalitás hatalmi rendjét, mint természeti törvényt tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a pedagógia, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene.

Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús populista, nacionalista, protekcionista stb. elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott helyi közösség alapvető érdekeit kívánja megfogalmazni, vagy képviselni. És fordítva, mintaszerű reformer, szabadelvű, demokrata stb. elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen szétbontottaknak, így számukra az elemi ösztönök minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez.

A primitíven és harsányan roncsoló bulvár, az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő talk show a létkaraktert formáló lejtőn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.

A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport stb.), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő (The business of the business is the business) létroncsoló stratégia hálózati terjeszkedésének az útjába. 2001. szeptember 11.-től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk.

Második tétel, avagy "civilizációk összecsapása"?

A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan, soha nem ismerhetjük meg. Máig is így vagyunk például a Reichstag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények fokozatosan mégis csak "kirajzolják" azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.

Hogy a 2001. szeptember 11.-i események "úgy" bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt a hivatalos jelentések, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobiltelefonnal, és hogy mindez teljesen kívül marad éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akciósorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer "belsejéből" sokan és folyamatosan segítik.

A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalomépítésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés "casus belli", azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan feltételezés, hanem a korszak "hivatalos" megnevezése. Igyekezünk felvázolni, hogy miért vett új fordulatot a permanens planetáris polgárháború.

Egy terminológiai kitérő: Amikor a "birodalom" kifejezést használjuk, az nem automatikusan "Amerikát" jelenti. A globalitást igazgató "birodalom" ugyanis, nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett "Amerika" e birodalom szempontjából kitüntetett "műveleti terület", de a birodalom fontos intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább közömbös. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a "nemzetállamként" létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja "hálózati központként". Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a "birodalmi" Amerika gátlástalanul rablógazdálkodik akár saját "nemzettestével" is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai "underclass", amelynek iszonyú helyzetéről a Katrina hurrikán következményei során, mintegy "véletlenül" értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában.

Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a "valóságos" valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a "projekt" sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.

A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette.

A modernitás kapitalizmusa semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra, és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus már a 18. század során elmerül a saját maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki.

A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a "lét falának". A fosszilis energiák mennyisége véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött. Ennél is drámaibb az "output" oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egymilliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy rendszereibe, aminek végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma százmillió évek alatt alakult ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, "termosztátok", egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és a globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.

Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós "krematórium" végzetesnek bizonyulhat. A globalitás "mesterséges (nem lázadó) valóság" felépítésére irányuló megaprojektje tehát a "külső természet" ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi "belső természet" tereiben is.

Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át.

A nyugatias kapitalizmus világméretű diktatúrája történelmileg a kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Eközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek "üledékei" ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus globalo-latrinává változott.

A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását. Az alábbiakban Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. E három civilizációnak "személyes elszámolni valója" is van a Nyugattal. Mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak "előd-szervezeteként" felfogható Római Birodalomét is.

Ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési mód minőségét messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fel - hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen méghozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderül, hogy mindez roppant lét-szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a. Ez azt látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus "lét-mód játszma" végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.

Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamata nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol már, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a "Great" szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is a Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, E mellett létezik egy jobb híján "mikro-globalizációnak" nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országában, beleértve Fekete Afrika "legsötétebb" zugait, vagy éppen Amazónia őserdeit. A Mennyei Birodalom évezredes tudásait finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a "világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket". Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes előállítani.

Bár a három nagy tömbön belül India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugat ellen. India helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

Bővebben: Bogár László: "Hálózatok ura" - nemsokára a jobb könyvesboltokban!

René Guénon: A modern világ válsága

A Sötét Kor

Azt tanítja a hindu doktrína, hogy egy emberi világciklus, az úgynevezett Manvantara négy fő korszakra oszlik, megannyi állapotot jelölve ki így, amelyek során a primordiális spiritualitás fokozatosan, egyre jobban és jobban elhomályosodottá válik; pontosan megegyeznek ezek azokkal a világkorszakokkal, amelyeket Nyugat ókori tradíciói Arany-, Ezüst-, Bronz- és Vaskornak neveztek. A mi világunk, most már több mint hatezer éve, a negyedik világkorban, az úgynevezett Kali-Yugában, a Sötétség Korszakában jár, abban a korban, amelynek kezdete jóval túl van a "klasszikus" történelem számára valamilyen értelemben is ismert legkorábbi korszakok határán.* Ettől az időponttól kezdve az egykor minden ember számára könnyedén elérhető igazságok egyre rejtettebbekké, megközelíthetetlenebbekké válnak; fokozatosan egyre kevesebben ismerik azokat, s bár az előbbi korszakokban még élő "emberfeletti" bölcsesség kincse sohasem veszhet el, mégis egyre áthatolhatatlanabb fátyolba burkolózik, elrejtőzve, s rendkívül nehezen felfedezhetővé válva az ember számára. Pontosan ez az oka annak, hogy különböző szimbolikus megfogalmazásokban mindenütt ugyanannak a - legalábbis minden látszat szerint - elveszett "valaminek" a témájával találkozunk; eme elveszettség azonban csak a külső világra vonatkozik, ezért akik valódi tudásra törekednek, újra meg kell találniuk azt, ami elveszett. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ami ily módon elveszett, az a ciklus végénél - amely a dolgok összességét egymáshoz kötő folytonosság révén egyben egy új ciklus kezdete is lesz - újra meg fog jelenni.
Nyilván felvetődik a kérdés, hogy a ciklusok kibontakozásának miért ilyen módon, egy a magasabbtól az alacsonyabb rendű felé tartó alászálló mozgásban kell érvényesülnie, egy olyan folyamatban, amely láthatólag, a modern fejlődéselmélettel tökéletesen ellentétes. Valójában arról van szó, hogy bármely megnyilvánulás kibontakozása szükségszerűen egy fokozatosan gyorsuló mozgást rejt magában, ily módon távolodva saját princípiumától, amelyből kiindult; elindulva tehát a legmagasabb pontról, szükségképpen alászálló tendenciájú lesz e mozgás, és - a nehéz testekéhez hasonlóan - mozgási sebessége mindaddig növekedni fog, amíg el nem ér egy pontot, ahol aztán megáll. Maga az alászállás - a princípium tisztán spirituális kifejeződéséhez képest - egyre fokozódó materializálódásként írható le; kifejeződésről beszéltünk, s nem magáról a princípiumról, mert ez utóbbi túl van minden szembenálláson, s így helytelen lenne egy olyan kifejezéskörnyezetben említeni, amely valamiféle szembenállás látszatát keltheti. Mi több, az olyan szavak, mint a "spirituális", vagy a "materiális", amelyeket a nyugati terminológiából a könnyebb érthetőség végett vettünk kölcsön, számunkra pusztán szimbolikus érvénnyel bírnak; csak azzal a feltétellel alkalmazhatóak a szóban forgó kérdésben, ha kiiktatjuk a modern filozófia által ezekre aggatott speciális értelmezésüket, ugyanis a modern filozófusok "spiritualizmusa" és "materializmusa" szemünkben csak két komplementer forma, amelyek mindegyike magában rejti a másikat, s egyformán elhanyagolhatóak annak a számára, aki túl óhajt jutni ezeken a korlátolt és esetleges szempontokon. Mindazonáltal miután nem tisztán metafizikai az, amiről itt szólni kívánunk, ha a félreértések elkerülése végett minden óvintézkedést megteszünk, és ha az esszenciális princípiumokat egy pillanatra sem tévesztjük szem elől, elfogadhatjuk azoknak a kifejezéseknek a használatát, amelyek bár pontatlanok, mégis amennyiben nem járnak értelemzavaró torzításokkal, bizonyos problémák tisztázását megkönnyíthetik.
Amit a megnyilvánulás kibontakozásáról az imént elmondtunk, globálisan szemlélve helyes, egyszersmind azonban túlegyszerűsített és merev, amennyiben egyenes vonal mentén, kizárólag egyirányban, mindennemű oszcilláció nélkül végbemenő kibontakozást sejtet; az igazság valójában jóval összetettebb. Mint már elmondtuk, tulajdonképpen két ellentétes, egy alászálló és egy felemelkedő, vagy másként kifejezve, egy centrifugális és egy centripetális tendenciát kell nyomon követnünk mindenben; az egyik vagy a másik tendencia eluralkodása eredményezi a megnyilvánulás két komplementer fázisát, a princípiumtól való elindulást és az oda való visszatérést, amelyeket szimbolikusan gyakran a szívveréshez vagy a légzés két szakaszához hasonlítottak. Noha e két fázist többnyire egymásra következőként írják le, a nekik megfelelő két tendenciát valójában mindig egyidejűleg, jóllehet különböző arányban érvényesülőként kell elképzelni; és megtörténhet olykor, mégpedig azokban a pillanatokban, amikor a leszálló tendencia a kibontakozási világfolyamaton már teljesen eluralkodni látszik, hogy az ellentétes tendencia megerősítése, s ezáltal egy legalábbis viszonylagos, a pillanat feltételei által engedélyezett egyensúly helyreállítása végett egy különleges akció avatkozik be; mindez részleges újrarendeződést eredményez, amely érezhetően mérsékli, sőt, mi több, ideiglenesen meg is állíthatja a zuhanást.1
Egészen nyilvánvaló, hogy azok a tradicionális adalékok, amelyeket alább csak egészen szerény módon körvonalazhatunk, olyan sokkal nagyobb szabású, jóval megalapozottabb koncepciók előtt nyitják meg az utat, amelyek teljesen különböznek az összes olyan "történelemfilozófiai" eszmefuttatástól, amelyekben a modernek tetszelegnek. De nincs szándékunkban ezúttal a jelenlegi világciklus eredetéig, sőt még a Kali-Yuga kezdetéig sem visszamenni; legalábbis közvetlenül, csak egy jóval határoltabb időszakkal, nevezetesen a Kali-Yuga utolsó fázisaival fogunk foglalkozni. Valójában mindegyik említett nagy korszakba bele lehet menni mélyebben és meg lehet különböztetni bennük számos alidőszakot képező másodlagos fázist; és miután a maga módján minden rész megfelel az egésznek, ezek az időszakok sokkal kisebb skálán az őket felölelő nagy ciklus átlagmenetét reprodukálják; de azoknak a módszereknek a teljeskörű végigkövetése, amelyek révén e törvény a különböző egyedi esetekre alkalmazható lenne, ismételten messze túlmutatna a jelen tanulmány számára kijelölt kereteken. Mindössze egy-két olyan különösen kritikus korszak említésével fogjuk zárni a bevezető megjegyzéseket, amelyeket az emberiség a legutóbbi időkben élt át, vagyis amelyek a közönséges vagy "profán" történetírás számára tulajdonképpen az egyedüli elérhető, általában "történelemnek" nevezett időszakon belüliek; ez pedig közvetlenül tanulmányunk valódi tárgyához vezet majd, ugyanis e kritikus korszakok között a legutolsó nem más, mint amit egyöntetűen modern időkként emlegetnek.
Különös tény, de aminek mintha sohasem szenteltek volna megfelelő figyelmet, hogy a fenti értelemben vett szigorúan "történelmi" időszak csak keresztény időszámítás előtti VI. századig nyúlik vissza; és mintha itt egy olyan határ lenne az időben, amelyet a közönséges kutatás rendelkezésére álló vizsgálati módszerek segítségével legyőzni lehetetlen. Valójában csak ettől az időponttól kezdve létezik precíz és megbízható kronológia, míg ellenben minden előzetesen történtről rendszerint csak homályos megközelítések nyerhetőek, és egy-egy esemény feltételezett időpontja egymáshoz képest gyakran évszázados eltéréseket mutat. Ez még azoknak az országoknak a kapcsán is megfigyelhető, amelyek - mint például Egyiptom - történetéről nemcsak néhány szórványos nyom maradt fenn; de talán még meglepőbb egy olyan kiváltságos és kivételes esetben, mint amilyen például Kína, amely ennél sokkal régebbi korokról őriz csillagászati megfigyelések révén dátumozott évkönyveket, amelyeknek bár e korok kapcsán minden értetlenkedést ki kellene zárniuk, a modernek mégis "legendásokként" kezelik őket, mintha csak itt nem olyan területre léptek volna, ahol aztán végképp semmi okuk sincs magabiztosságra, arra, aminek megszerzését ráadásul lehetetlenné is teszik a maguk számára. Az úgynevezett "klasszikus" antikvitás ily módon egy nagyon is relatív antikvitás, ami valójában sokkal közelebb áll a modern időkhöz, mint a valódi antikvitáshoz, mivel még annak a Kali-Yugának a közepéig sem vezethető vissza, ** amelynek időtartama a hindu doktrína szerint mindössze egytized része a Manvantara egészének; ez pedig elegendő annak jelzésére, mennyire van joguk a moderneknek arra, hogy történelmi tudásuk széles látókörűségével kérkedjenek.
Nyilván azt válaszolva próbálják majd igazolni magukat, hogy mindezek csak "legendás" időszakok voltak, s ezért figyelmen kívül hagyhatók; egy efféle érv azonban pusztán beismerése a tudatlanságnak és az éretlenségnek, ami pedig rögtön magyarázatot ad hagyományellenességükre; a sajátos modern létszemlélet, mint később látni fogjuk, tulajdonképpen az antitradicionális szemléletmóddal esik egybe.
A keresztény időszámítás előtti VI. században bizonyos okokból kifolyólag nagyszabású változások történnek majdnem minden népcsoport körében, változások, amelyek azonban jellegükben területről területre eltérnek. Számos esetben ekkor megy végbe a tradíció readaptációja, a korábbiakhoz képest megváltozott feltételekhez való hozzáigazítás, amelyet szigorúan ortodox értelemben valósítottak meg. Ez történt például Kínában is, ahol az eredetileg egységes egészként megfogalmazott doktrínát ekkor osztják két világosan elkülönülő részre: az elit számára fenntartott tiszta metafizikát és szigorúan elméleti természetű tradicionális tudományokat átfogó taoizmusra, illetve a többiek számára elérhető, gyakorlati és főként társadalmi vonatkozásokat tartalmazó konfucianizmusra. Láthatóan a perzsáknál is megtörtént a mazdaizmus readaptációja, tudniillik ez volt az utolsó Zoroaster kora.2 Indiában viszont ebben az időszakban látott napvilágot az úgyszólván minden tekintélyt elutasító buddhizmus, a "princípium távollétének" etimológiai értelemben valóságos anarchiát eredményezve mind intellektuális, mind társadalmi szinten. 3 Különös tény, hogy Indiának az ezt megelőző időkből nincsenek műemlékei, amit az orientalisták megpróbálnak a mindenek eredetét a buddhizmusban kereső irányzatuk igazolására felhozni, erőltetett módon eltúlozva ezáltal a buddhizmus jelentőségét. A dolog magyarázata mindazonáltal egészen egyszerű: minden korábbi építmény fából készült, és mint ilyen, természetesen nyomtalanul tűnt el.4 Az építészeti eljárás ilyen jellegű megváltozásának viszont az illető nép életét irányító általános feltételek mélyreható megváltozásával kell összefüggenie.
Nyugat felé haladva láthatjuk, hogy ugyanez az időszak volt a zsidók babiloni fogságának ideje, és talán az egyik legmegdöbbentőbb említendő tény, hogy ez a rövid hetven éves időszak elég volt számukra, hogy még ábécéjüket is elfeledjék, úgyhogy a Szent Könyveket később az addig használtaktól teljesen eltérő írásjelekkel kellett rekonstruálni. Számos más eseményt is lehetne még idézni ugyanezzel a dátummal kapcsolatban: csak emlékekénk, hogy ekkor volt a római királyok "legendás" korát követő, úgynevezett "történelmi" Róma időbeli kezdete, és bár homályos módon, de az is ismeretes, hogy jelentős népvándorlások játszódtak ekkor a kelta népek körében; (A szkíta és egyéb sztyeppei népek körében is. A szerk.) most azonban anélkül, hogy e pontokat elhanyagolnánk, térjünk át Görögország vizsgálatára.
Itt szintén a Krisztus előtti VI. század a "klasszikusnak" nevezett civilizáció kezdő ideje; a modernek kizárólag ennek ismerik el "történelmi" jellegét, lévén a korábbi civilizáció elég homályosan ismert ahhoz, hogy azt "legendásként" kezeljék, jóllehet még az újabb keletű archeológiai felfedezések is minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy civilizáció, mégpedig nem is akármilyen, korábban is létezett; minden okunk meg van feltételemi, hogy ez az első hellén civilizáció intellektuálisan jóval magasabb rendű volt, mint az azutáni, s kapcsolatuk a középkori és a modern Európa közötti viszonnyal mutat bizonyos analógiát. Hozzá kell azonban tenni, hogy akkor a törés nem volt olyan végletes, mint ez utóbbi esetben, mivel a görögök, legalábbis részben, végrehajtották a tradicionális rend readaptációját, mindenekelőtt a "misztériumok" területén; célozhatunk itt a pythagoreizmus esetére, amely elsősorban a korábbi orphikus tradíció új formába öltöztetett restaurációja volt, az orphikus tradíció kapcsolata a hyperboreai Apolló delphoi kultuszával viszont az emberiség egyik legősibb tradíciójából való szabályos, töretlenül egyenesági leszármazásról tanúskodik. De más részről nagyon hirtelenül felbukkan valami, amire előzőleg sohasem volt példa, s ami aztán halálos ütést mér az egész nyugati világra; a gondolkozásnak arra a sajátos módjára célzunk, amely "filozófia" néven vált ismertté; és ez a pont fontos annyira, hogy némileg hosszabban elidőzzünk itt.
Az igaz, hogy maga a "filozófia" szó teljesen legitim értelmében is. fel-fogható, és eredetileg kétségtelenül csak így értelmezték, különösen ha igaz, hogy maga Pythagoras használta először: etimológiailag semmi többet nem jelent a "bölcsesség szereteténél"; ily módon értelmileg mindenekelőtt a bölcsesség megszerzéséhez szükséges kezdeti diszpozíciót, illetve e jelentés természetes folyományaként azt a keresést jelöli, amely e diszpozícióból születik, és amelynek tudáshoz kell vezetnie. A filozófia tehát csak bevezető, előkészítő állomás, úgyszólván egy mozdulat a bölcsesség felé, s legfeljebb egy alacsonyabb szintű bölcsességnek megfelelő fokozat.5 Az eltévelyedés akkor történt, amikor ezt az átmeneti állomást önmagában mintegy végsőnek vették, és elkezdték összetéveszteni a "bölcsesség szeretetét" magával a bölcsességgel, amely összetévesztés a bölcsesség igazi természetének elhomályosodását, nem ismerését jelenti. (Az Ész kerüljön Isten helyébe, ergo: A Hullám, a Víz helyébe. A szerk.) Ebből keletkezett aztán az, amit "profán filozófiának" nevezhetnénk, az a színlelt álbölcsesség, amely merőben emberi, és ezért teljesen racionális szintű, elfoglalva az igazi, tradicionális, szupraracionális és "emberfeletti" bölcsesség helyét. Mindazonáltal az egész antikvitásban megmaradt még valami az igazi bölcsességből, s erre elsősorban a "misztériumok" továbbélése a bizonyíték, amelyeknek esszenciálisan beavatási jellege vitathatatlan; ugyanakkor az is igaz, hogy maguknak a filozófusok tanításainak általában "exoterikus" és "ezoterikus" oldala is volt, ez utóbbi révén tárva ki a kaput egy magasabb szempont felé, ami nagyon világosan, legfeljebb ha bizonyos aspektusaiban hiányosan válik láthatóvá néhány évszázaddal később az alexandriaiaknál. Az úgynevezett "profán filozófia" végleges kialakulásához arra volt szükség, hogy csak az exoterizmus maradjon életben, és ezzel egyidőben minden ezoterizmus teljes nem értésre leljen, és pontosan ez tette lehetővé, hogy a görögök által létrehívott szellemi impulzus bejuthasson a modern világba. Csak a már a görögöknél kifejezésre jutó tendenciákat kellett elvinni végső következményükig, a racionális gondolkozásnak tulajdonított meg nem érdemelt jelentőséget kellett még jobban eltúlozni, hogy eljusson az ember a "racionalizmusig", ehhez a tipikusan modern jelenségig, ami nem csak figyelmen kívül hagy, hanem kifejezetten tagad is mindent, ami racionalitáson túli. De engedtessék meg, hogy ne szaladjunk túlságosan előre, ugyanis a könyv második felében vissza kell majd térnünk ezekhez a következményekhez és végig kell követnünk kialakulásukat.
A fent elmondottakból különösen egy mozzanat függ össze az általunk képviselt állásponttal: a modern világ számos eredőjét a "klasszikus" antikvitásban kell keresnünk; némileg igaza van ezért a modern világnak, amikor a görög-latin civilizáció alapjára helyezi és ennek meghosszabbításaként értelmezi önmagát. Ugyanakkor tegyük hozzá, a folytatás meglehetősen távol esik, és hűtlen az eredetihez, mivel a klasszikus antikvitás még számos intellektuális és spirituális elemmel rendelkezett, amelyek megfelelőit hiába keressük a modern világban; a két civilizáció mindenképpen két teljesen eltérő szintet jelent az igazi tudás elsötétedésében. Ugyanakkor azt lehetne képzelni, hogy majd az antik civilizáció dekadenciája lépcsőzetesen, folytonossági hiány nélkül egy többé-kevésbé a maihoz hasonló állapothoz vezet; valójában azonban nem ez történt, hanem időközben még egy kritikus időszak zajlott le Nyugaton, az az időszak, amely egyszersmind egyike volt a már említett helyreigazításoknak.
Arra a korszakra kell gondolnunk, amelyben megszületett és elterjedt a kereszténység, egybeesve egyrészről a zsidó diaszpóra, másrészről a görög-latin civilizáció utolsó fázisának idejével; fontosságuk ellenére gyorsan átléphetünk az akkori eseményeken, mivel az eddig említetteknél jóval általánosabban ismertek, és mivel egyidejűségüket még a legfelületesebb nézeteket valló történészek is észrevették. A dekadens "klasszikus" világ és a jelenkor közös vonásaira szintén gyakorta felhívtuk a figyelmet, és anélkül, hogy a párhuzamot túlságosan eltúloznánk, el kell ismerni, tényleg szembeszökő a hasonlóság.
Tért hódított egy merőben "profán" filozófia: egyrészt a szkepticizmus megjelenése, másrészt a sztoikus és epikureus moralizmus elegendő annak bemutatására, milyen mélyre is süllyedt az intellektualitás. Ugyanakkor a már egyre kevésbé értett szakrális ősdoktrínák - az értés hiánya miatt - a szó szoros értelmében "paganizmussá" vagyis "pogánysággá" degenerálódtak, tehát nem egyebek, mint alapvető jelentésüket elveszített, pusztán öncélú, külsőséges megnyilvánulások, "babonák" lettek belőlük. Történnek azonban próbálkozások a dekadencia visszaszorítására is: maga a hellenizmus a vele éppen kapcsolatba kerülő keleti doktrínákból átvett elemek segítségével igyekszik új erőre kapni; ezek a próbálkozások azonban már nem életképesek; a görög-latin civilizációnak véget kellett érnie és a helyreigazításnak egészen más módon, kívülről kellett végbemennie. A transzformációt a kereszténység hajtotta végre; és ebben az összefüggésben hozzátehető, hogy az akkori és a mostani idők között vonható bizonyos hasonlóságok felelősek többek között a napjainkban megjelenő zavaros messianizmusért.
A világ régi rendjének teljes megsemmisítéséhez elengedhetetlen barbár betörések nyugtalan időszaka után néhány évszázadra újra helyreáll a rend; ez az időszak volt az a középkor, amelyről a moderneknek, képtelenek lévén megérteni intellektualitását, olyan hibás képük van, hogy talán még a klasszikus antikvitásnál is idegenebbnek, távolabbinak tűnik nekik.
A középkor tulajdonképpen Nagy Károly uralkodásától a XlV. század kezdetéig tart, amikor is egy különböző fázisokon keresztül, fokozódó lendülettel máig tartó újabb dekadencia kezdődik. Ez a dátum a szorosabban vett modern világ kezdőpontja: ez ama keresztény egyház szakadásának kezdete, amellyel a középkori nyugati civilizáció lényegére nézve azonos volt; ugyanakkor jelzi a "nemzetek" kialakulásának megkezdődését, illetve a kereszténység létéhez nagyon szorosan hozzátartozó feudális rendszer végét. A modern kor kezdetét tehát majdnem két évszázaddal korábbra kell tennünk annál, ahová a történészek általában - tévesen - helyezik; a "reneszánsz" és a "reformáció" elsősorban következmények voltak, amelyeket csak az előzetes dekadencia tett lehetővé; de távol a rend helyreállításától, egy jóval mélyebbre süllyedést jelentenek, véglegessé téve a szakítást a tradicionális szellemmel: a "reneszánsz" a művészet és a tudományok terén, a "reformáció" magán a valláson belül, jóllehet ezen a területen sokáig mintha elképzelhetetlen lett volna a szakítás.
Az, amit "reneszánsznak" hívnak, mint már máshol megmutattuk, valójában nem újjászületés, hanem nagyon is sok minden halála volt; a görög-római civilizációhoz való visszatérés ürügyén, a "reneszánsz" annak csak legkülső felszínét vette át, mivel csak ezt a részt lehetett világosan fellelni az írott szövegekben; e tökéletlen restauráció teljesen felületi és mondvacsinált volt, mert csak olyan formák újratalálását jelentette, amelyekből az igazi élet már századokkal előbb kiröppent. Ami a középkor tradicionális tudományait illeti, néhány ez idő tájt történt végmegnyilvánulásuk után, legalább olyan tökéletesen eltűntek, mint azoké a távoli civilizációkéi, amelyeket nagyon régi kataklizmák söpörtek el; csakhogy ezúttal semmi sem lépett a helyükbe. Ezután már csak "profán" filozófia és "profán" tudomány létezik, mondhatni az igazi intellektualitás tagadása, a tudás legalacsonyabb szintre korlátozása, a semmiféle princípiumhoz nem kapcsolódó puszta tények empirikus és analitikus tanulmányozása, szétszóródás a lényegtelen részletek meghatározhatatlan sokaságában, a szakadatlanul egymást megdöntő alaptalan és azokra a gyakorlati alkalmazásokra vezető fragmentális hipotézisek felhalmozása, amelyek a modern civilizáció egyetlen tényleges felsőbbrendűségét alkotják, ami azonban megfojtva minden más irányú vizsgálódást, olyan merőben materiális jelleget ad ennek a civilizációnak, amely valóságos szörnyeteggé teszi azt.
Egészen rendkívüli az a gyorsaság, amellyel a középkori civilizáció tökéletesen feledésbe ment; már a XVII. század emberének sincs a leghalványabb fogalma sem, és még a fennmaradt műemlékek sem juttatnak eszébe semmit, arról, hogy milyen is volt a középkor intellektuálisan, vagy akár csak esztétikailag: elegendő bizonyíték ez arra, hogy az általános mentalitás időközben milyen messzemenőkig megváltozott. Nincs szándékunkban itt mélyreható vizsgálat alá venni azokat a minden bizonnyal nagyon összetett tényezőket, amelyek közreműködtek ennek a rendkívüli gyorsaságú változásnak a kivitelezésében, amelyről lehetetlen feltételezni, hogy pusztán magától, mindenféle olyan irányító akarat beavatkozása nélkül ment végbe, amely igazi természetének enyhén szólva rejtélyesnek kellett maradnia; nagyon furcsa körülmények vannak az üggyel összefüggésben, mint például egy adott pillanatban - új felfedezések álarcában azoknak a tényeknek a nyilvánosságra hozatala, amelyek valójában mindig is ismertek voltak, csak éppen mind ez idáig nyilvánosság előtt nem hangoztatták őket, mivel jól tudták, hogy ennek veszélyei nagyobbak lennének, mint előnyei.6 Megintcsak nagyon valószínűtlen, hogy az a hazugság, amely a középkorból, a műveletlenség és a barbárság korának állítva be azt, "sötét középkort" csinált, véletlenül lett kitalálva és elterjesztve, és hogy a modern "történelemtudomány" által igen kedvelt durva történelemhamisítás ne valamiféle előre kijelölt terv része lenne: de ne merüljünk jobban bele a részletekbe, mivel bármilyen módon játszódtak is le e folyamatok, minket pillanatnyilag főként következményeik érdekelnek.
Különös becsben tartott egy szót a "reneszánsz", amely mintegy előre összegezte a modern civilizáció egész programját: e szó a "humanizmus". Ez tulajdonképpen arra törekedett, hogy pusztán emberi léptékre alacsonyítson le mindent, hogy minden magasabb rendű princípiumot likvidáljon, és hogy - szimbolikusan szólva - a föld meghódítása ürügyén elforduljon az égtől; a görögök, akiknek állítólag példáját akarta követni, még legnagyobb intellektuális dekadenciájuk idején sem mentek soha ilyen messze ebbe az irányba, és náluk haszonelvi megfontolások soha nem kerültek fő helyre, nem úgy, mint a modern korban, amelyben rögtön ez történt. A humanizmus volt az első formája annak is, ami aztán a mai világiság lett; annak a humanista vágynak köszönhetően, hogy minden emberi szintre alacsonyodjon le - mintha csak az ember lenne a csúcsa mindennek - a modern civilizáció lépésről-lépésre haladt lefelé, amíg oda jutott, hogy az emberben lévő legalacsonyabb rendű elemek szintjére süllyedt, alig valamivel többet, mint az emberi természet puszta anyagi vonatkozású szükségleteinek kielégítését tűzve ki célul, azt a "célt", amely - mivel ha esetleg elérik, rögtön újrateremti magát egy következő szinten - mindenképpen illuzórikus, sőt értelmetlen.
Végig követi-e a modern világ végzetes útját, vagy mint a görög- latin dekadencia idejében, történik még egyszer egy újabb helyreigazítás, még azelőtt, hogy elérné végcélját, a "pokol gödrének" legalját. Úgy tűnik félúton nincs többé megállás, és a tradicionális doktrínák összes idevágó jelzése szerint ténylegesen beléptünk a Kali-Yuga utolsó fázisába, a Sötétség Korszakának legsötétebb szakaszába, a végső feloldódás állapotába, ahonnan már csak kataklizma révén lehet kijutni, mivel ilyen állapotban már nem egyszerűen helyreigazításra, hanem teljes renovációra van szükség. Zavar és felforgatás érvényesül minden területen, és ez minden eddig látott méretet egyre jobban meghalad, úgyhogy - Nyugatról indulva - az egész világ megmételyezésével fenyeget; nagyon jól tudjuk, hogy sikerei nem lehetnek csak átmenetiek és látszólagosak, mindazonáltal olyan arányúak, hogy úgy látszik az emberiség összes olyan válsága közül, amelyen a jelenlegi ciklusban áthaladt, a legnagyobb van folyamatban. Nem értük-e el az indiai Szent Könyvek által előre jelzett szörnyű kort, "amikor a kasztok összekeverednek, amikor a családok megszűnnek"? Csak körül kell nézni ahhoz, hogy az ember meggyőződjön, ez az állapot manapság masszív realitás, és hogy észrevegye mindenben azt a mélyreható degenerálódást, amit az Evangéliumok a "pusztító utálatosságnak" hívnak. A helyzet súlyosságát természetesen nem elkendőzni kell, hanem - mint már elmondtuk - mind az optimizmust, mind a pesszimizmust mellőzve tudomásul kell venni, mindig szem előtt tartva, hogy egy régi világ vége egyben egy újnak is a kezdete.
Mindezek után felvetődhet a kérdés: miért létezhet egy olyan kor, mint amilyenben jelenleg élünk? Igazából bármennyire abnormálisak is legyenek a jelenlegi feltételek (amidőn önmagunkban szemléljük őket), mégis szükségképpen beletartoznak a világ átfogó rendjébe, abba a rendbe, amely egy távol-keleti megfogalmazás szerint, a rendetlenségek összessége. Bármennyire is lesújtó és nyomorúságos ez a kor, ugyanúgy mint az összes többinek, ennek is megvan a maga meghatározott helye az emberi kibontakozás folyamatának egészében; és valójában létének a tradicionális doktrínák által előre jelzett ténye, elégséges jelzés, hogy még ennek a kornak is van létjogosultsága. Az, amit elmondtunk, miszerint a ciklikus megnyilvánulás fő trendjében a fokozatos materializálódás irányába tart, közvetlen magyarázatot ad a jelenlegi állapotra, és megmutatja, hogy ami egy bizonyos partikuláris szempontból abnormális és kaotikus, az egyszersmind csak egy magasabb, átfogóbb szempontba foglalt törvény következménye. Tegyük ehhez hozzá, anélkül, hogy a problémánál elidőznénk, hogy mint minden állapotváltozás, úgy az egyik ciklusból a másikba való átmenet is csak sötétben mehet végbe; ez megint egy nagyon lényeges törvény, számos folyománnyal; de pontosan ezek miatt részletes kifejtése témánktól messzire vezetne. 7
Ez azonban még nem minden: a modern kornak szükségképpen összefüggésben kell állnia bizonyos olyan posszibilitások kibontakozásával, amelyek potencialitásban várakoznak a jelenlegi ciklus kezdete óta, és amelyek a mindenség hierarchiájában bármilyen alacsony rangúak is legyenek, ugyanúgy, mint a többi, elkerülhetetlenül egy kijelölt rend szerint nyilvánulnak meg. Ily módon a tradíció fényében joggal mondható, hogy a ciklus utolsó fázisát mindannak az" üzembe" helyezése jellemzi, amit a korábbi fázisok során háttérbe szorítottak és elvetettek; a modern civilizációval pedig pontosan az a helyzet, hogy úgyszólván kizárólag az előző civilizációk által kiselejtezett és elutasított elemekből él. Ezt igazolandó, elég csak megnézni, hogy e korábbi civilizációk Keleten még életben maradt hiteles képviselői miként is vélekednek a nyugati tudományokról és azok ipari alkalmazásairól. Mindazonáltal a tudásnak ezekre az alacsonyrendű formáira, amelyek oly értéktelenek a magasabb rendű tudással rendelkezők számára, elkerülhetetlen volt, hogy rátaláljanak, ám ez kizárólag egy olyan kivételes stádiumban történhetett meg, amelyben az igazi intellektualitás feledésbe ment. Ezt a kizárólag a szó legszűkebb értelmében vett gyakorlati kutatást fel kellett vállalni, ám ezt csak a primordiális spiritualitással ellentétes póluson lévő korban lehetett megtenni, olyan emberek által, akik annyira belefeledkeztek az anyagi dolgokba, hogy mindannak az érzékelésére, ami ezeken túl van képtelenek lettek. Minél inkább törekednek az "anyag" legyőzésére, annál inkább annak rabszolgái lesznek, s ezáltal önmagukat egyre szabálytalanabb és céltalanabb zavarodottságra, a végső feloldódáshoz vezető végnélküli sokféleségben való szétszóródásra ítélik.
Valahogy így fest nagy vonalakban és csak a legfontosabbakra figyelve a modern világ, meg nem hamisított értelmezése; de engedtessék meg a leghatározottabban kijelentenünk, hogy ez az értelmezés semmilyen értelemben sem szolgálhat ennek mentségére. Egy végzetes betegség természetesen betegség; és még ha jól is végződik a rossz, mindez nem változtat a rossz rossz voltán (a "jó" és a "rossz" szavakat itt természetesen csak a jobb megértés végett, mindenféle sajátos "morális" színezettől mentesen használjuk). Részleges rendetlenségeknek okvetlenül létezniük kell, mivel a totális rend szükségszerű elemei, ugyanakkor egy rend nélküli időszak önmagában - bizonyos természeti tömények következményeként - a deviációk és tévelygések sorozataként jelentkező szörnyűséghez, egy olyan kataklizmához hasonlatos, amely bár az események normális menetéből következik, önmagában szemlélve anomália és felfordulás. A modern civilizációnak tehát szükségképpen van létjogosultsága, akárcsak minden másnak, és ha valóban ez képviseli a világciklus végállomását, elmondható, hogy ez az, aminek létre kellett jönnie, és ami létre is jött a számára kijelölt térben és időben, de amit felettébb érdemes az Evangéliumok oly gyakran félremagyarázott szavai szerint megítélni: "Szükség, hogy botránkozások essenek, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozások esnek."