(in.: Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium. Kairosz Kiadó. 2006. Az alászállás – fejezetből, részlet)
(…)
„Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek: az emberek ugyanis magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, engesztelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak; inkább az élvezetet keresik majd, mint az Istent; a vallásosságnak a látszatát megtartják, de lényegét megtagadják” (2Tim 3,1-5).
A mai ember nem egészen érti, hogy mi köze lenne ezeknek a „tulajdonságoknak” a haladás kérdéséhez. Valóban, a régi ember számára a haladás és a hanyatlás kérdése nem technikai vívmányokon, a jólét fokán vagy a tudományok fejlettségén múlott – hanem azon, hogy mennyire voltak összhangban az isteni törvényekkel. Ahogy a régi embernek eszébe nem jutott volna, hogy a haladás és hanyatlás kérdését szekere vagy ekéje fejlettségi fokán mérje, éppúgy a mai embernek – legyen az keresztény vagy nem keresztény – eszébe sem jut, hogy ne a szédítő tudományos és technikai fejlődésből és a pénzen elérhető javak, élvezetek és szórakozások gazdagságából kiindulva ítéljen e kérdésről. Ebből is látszik, hogy amit vizsgálni érdemes, az nem az, hogy történeti léptékkel mérve haladás vagy hanyatlás figyelhető-e meg, hiszen nyilvánvaló, hogy míg az isteni törvényekkel való összhang tekintetében fokozatos hátralépésnek, addig a tudományos-technikai-jóléti vívmányok tekintetében fokozatos előrelépésnek lehetünk szemtanúi; amit érdemes vizsgálni, hogy az a két homlokegyenest ellentétes szempontrendszer és értékrend, amellyel a régi és a mai ember közeledik a haladás és hanyatlás kérdéséhez, milyen módon viszonyul egymáshoz. Ugyanis éppen a szempontrendszerekben megfigyelhető változás lesz az, ami a haladás és hanyatlás kérdésére meg fogja adni a végső választ. És tulajdonképpen egyáltalán nem szükséges kereszténynek lenni ahhoz, hogy bárki belássa: az ember erkölcsiségének vagy istenközelségének kérdése sokkal lényegesebb, mint közlekedőeszközeinek komfortfokozata, a televízióján fogható csatornák száma, avagy a holdutazás ténye. Nem nehéz észrevenni, hogy ami a modern szempont számára elsőrendű, azok maguk a dolgok, illetve a dolgok birtoklása, míg ami a tradicionális szempont számára lényeges, az maga az ember; nem nehéz észrevenni, hogy míg modern szempontból szinte csak a durván materiális értékek számítanak, tradicionális szempontból a morális-spirituális értékek bírnak igazi jelentőséggel. S végül nem nehéz belátni, hogy míg a modern szempontokat követő mai embert azok az időleges javak igézik meg, amelyeket a rozsda megemészthet, a molyok felfalhatnak, a betörők pedig ellophatnak, s amelyek jelentőségükben sosem mutatnak túl a halálon, addig a tradicionális szempontokat figyelembe vevő „régi ember” az örök javakon tartotta a szemét (vö. Mt 6, 19-20).
A technikának az érték fogalmához a leghalványabb köze sincsen. „Ha a százszemélyes lökhajtásos repülőgépet szellemileg valörizáljuk – mondja Hamvas Béla -, be kell látnunk, hogy nem ér többet, mint a ringlispír. Inkább kevesebbet.” A technika merő instrumentalitás mindennemű egzisztencialitás nélkül. Attól még senki nem lett több a maga emberi mivoltában, hogy egyre magasabbszintű technikai arzenállal vette körül magát, hogy a technika metafizikai súlyáról ne is beszéljünk. Egyetlen jó szó többet nyom a latba, mint egy marsszonda – ami egyébként sem akar mást, mint az élet nyomait megtalálva bebizonyítani: az élet természetes módon is kialakulhat az élettelen anyagból, mindenféle természetfölötti beavatkozás nélkül. Mert „ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel.” (Lk 16-15).
Ha mindebből valaki arra következtetne, hogy ezek szerint a technika az érték – az emberi és isteni érték – szempontjából semleges, az még mindig alaposan túlértékeli a technikát. Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy a tudomány (tudás) és a technika (hatalom) a modern világ bábeli tornya, az a két eszköz, amellyel a modern ember egyre inkább kiszorítja a világból a vallást, egyre messzebbre száműzi Istent (hogy nietzsche-i fordulattal éljünk). Érdemes megfigyelni, hogy a tudományos és technikai teljesítményeket az emberek szinte mindig magukénak érzik: „Mire nem képes az ember!” – mondják büszkén akkor is, ha az adott technikai produkció megvalósulása érdekében egyetlen szalmaszálat sem tettek keresztbe. Ez a kollektív büszkeség azonban mindig hiányzik, ha egy-egy szent „teljesítményéről” van szó. A technika azonban nem csak azért nem neutrális, mert Istenről tereli el a figyelmet, hanem azért is, mert magát az embert is félrelöki: „Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelkeket” (Theodor W. Adorno).
De csupán azért tehet meg mindent az emberi világ dehumanizálása érdekében, mert az alapjául szolgáló természettudomány elvi síkon már megtette mindezt akkor, amikor a természetet dehumanizálta, vagyis megfosztotta kvalitatív sajátosságaitól, hogy aztán egy mennyiségi, absztrakt, matematikai koncepciókkal megragadható, színtelen-szagtalan matériává változtathassa. Az ember nagyon nagy mértékben éppen a technika révén betonozza be magát az immanenciába. Kialakítva önmaga körül a gépek világát, a „technoszférát”, szinte mindenütt már csak önmaga nyomával találkozik, s ami előtt leborul, aminek csodálattal adózik, az már nem Isten s nem az, ami isteni, hanem önmaga technikai produktumai: önmaga világ fölötti hatalmának megnyilvánulásai. A Tudományban és a Technikában az ember önmagát dicsőíti és csodálja: önmaga tudását és önmaga hatalmát.
A haladás közeledés Istenhez, a hanyatlás pedig távolodás tőle: olyan alapelv ez, amelyből a keresztény ember jottányit sem engedhet. Abban a pillanatban, amikor magáévá teszi a modern értékrendet, egy olyan értékrendet tesz magáévá, amely homlokegyenest ellentétes az evangélium értékrendjével, mert a perifériára szorítja azokat a morális-spirituális értékeket, amelyek a tradicionális világban, s így az evangéliumi felfogásban is a középpontban állnak. S egy érték föladása, mint Czakó Gábor mondja, mindig valami hitványabb benyomulásának készít helyet.
2007. szeptember 14., péntek
Vass Csaba: Hatalom, szakralitás, kommunikáció
Vass Csabának e kötetben olvasható tanulmányai nem képeznek "rendszeres" kommunikációelméletet, noha külön-külön és együttesen is egy nagyobb elméleti rendszer részeinek tekinthetők. Eme nagyobb rendszer azokat a modern-, posztmodernkori társadalmi folyamatokat fogja át, amelyek a közösségi struktúrák meggyengüléséhez, az értékek relativizálódásához és a személyiség identitásigényének manipulálásához vezettek.
Vass Csaba szétválaszthatatlan összefüggésben látja a gazdaság, a hatalmi szerkezetek, a politikai intézményrendszer, a kultúra, a nyelv s a szubjektumok által teremtett spirituális valóságok világát. Elemzései a közgazdaságtan, a politológia, a szociológia, a kulturális antropológia, a nyelvfilozófia, az ismeretelmélet és az értékelmélet eredményeire.
A kommunikáció problematikáját nagyrészt a spirituális valóságok sajátos hierarchiájának fényében tárgyalja a szerző. Vass Csaba hangsúlyozza, hogy a mindenkori közbeszéd nyelvi feltételeinek alakulásában monopolisztikus szerepe van a hatalom nyelvének. A modern kor emberének emellett számolnia kell a médiumok befolyásával is, amelyek mára már a globalizáció egyik legmeghatározóbb és az embert a leginkább vezérelni képes hatalmi ágává váltak.
Vass Csaba egyik tanulmányában rámutat, hogy a globalizáció teremtette emberkép, amelynek alapképletéhez tartozik a "márkaidentitás", számos momentumában roncsolja a humánszemélyiség kulturális, vallási, közösségi öntudatát, s olyan életpótlékokat nyújt, amelyek a tömegtermékké fokozzák le a szubjektumot.
Külön figyelmet érdemelnek azok a vizsgálódásai, amelyek a nyelv létminőségek szerinti különbségeivel foglalkoznak.
Az elméleti jellegű tanulmányok mellett konkrét, gyakorlati kérdésekkel foglalkozó munkákat is tartalmaz a kötet: a kisebbségi közösségek nyelvének, identitásának és a hatalom törvénykezési szisztémájának összefüggéseit, a rendszerváltás idején kirobbant médiaháború és a nemzeti identitás viszonyát, illetve a közszolgálati televízió és a befogadói kultúra kapcsolatát érinti egy-egy részvizsgálat.
Vass Csaba szétválaszthatatlan összefüggésben látja a gazdaság, a hatalmi szerkezetek, a politikai intézményrendszer, a kultúra, a nyelv s a szubjektumok által teremtett spirituális valóságok világát. Elemzései a közgazdaságtan, a politológia, a szociológia, a kulturális antropológia, a nyelvfilozófia, az ismeretelmélet és az értékelmélet eredményeire.
A kommunikáció problematikáját nagyrészt a spirituális valóságok sajátos hierarchiájának fényében tárgyalja a szerző. Vass Csaba hangsúlyozza, hogy a mindenkori közbeszéd nyelvi feltételeinek alakulásában monopolisztikus szerepe van a hatalom nyelvének. A modern kor emberének emellett számolnia kell a médiumok befolyásával is, amelyek mára már a globalizáció egyik legmeghatározóbb és az embert a leginkább vezérelni képes hatalmi ágává váltak.
Vass Csaba egyik tanulmányában rámutat, hogy a globalizáció teremtette emberkép, amelynek alapképletéhez tartozik a "márkaidentitás", számos momentumában roncsolja a humánszemélyiség kulturális, vallási, közösségi öntudatát, s olyan életpótlékokat nyújt, amelyek a tömegtermékké fokozzák le a szubjektumot.
Külön figyelmet érdemelnek azok a vizsgálódásai, amelyek a nyelv létminőségek szerinti különbségeivel foglalkoznak.
Az elméleti jellegű tanulmányok mellett konkrét, gyakorlati kérdésekkel foglalkozó munkákat is tartalmaz a kötet: a kisebbségi közösségek nyelvének, identitásának és a hatalom törvénykezési szisztémájának összefüggéseit, a rendszerváltás idején kirobbant médiaháború és a nemzeti identitás viszonyát, illetve a közszolgálati televízió és a befogadói kultúra kapcsolatát érinti egy-egy részvizsgálat.
Dienes Ottó Hamvas Béláról
Dienes Ottó
SCIENTIA SACRA
(Hamvas Béla és a szakrális metafizika)
Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsomban egyhelyütt az úgynevezett lélek testbeli elképzelt helyéről elmélkedik, s mutatja be a különféle feltételezéseket, úgymint hipofízis, plexus solaris és így tovább. Bizonyos ősi feltételezések szerint a nervus sympathicus a csomópontja és szabályozója az értelemtől és akarattól független testi folyamatainknak: "Eképpen az egyetemes létezés öntörvényeinek hordozója, végrehajtója bennünk, belekapcsol ritmusukba, tudatunkon kívül, tehát tudatunk alatt. A tudattalan székhelye nemcsak elsüllyedt emlékképekkel viselős (Jung), hanem általa van jelen és él bennünk is az egész Mindenség, amelynek parányi, de szerves részei vagyunk." S ha a hívságos ész - a magát mindentudónak kikiáltani akaró pozitivista ész - összeütközik a világakarattal, akkor ezen utóbbinak irányítását "a lélek intőleg megsúgja a testnek." S mi ez az ember számára metafizikusan kijelölt irány? A Mindenség egyetemes iránya, s "Aki nem a Mindenség által kijelölt irányban gondolkozik, teljes agymunkája hiábavaló lesz..." - idézi Várkonyi Carl Ludwig Scheichler költőiségtől átitatott szavait. S ugyancsak ezen utóbbi mondja ki azt is, hogy jaj a testnek, ha az értelem "a világütemet megbontó szinkópákba csalja", mivel akkor osztályrésze betegség, téboly vagy halál lesz.
Várkonyi eljut addig a pontig, hogy az anyagot az életalakító erő ellenálló közegének tartsa, s az anyag primordiális mivoltát nem rezgő, nem mozgó, nem mérhető, téren és időn kívül álló, ok-okozati összefüggést nem ismerő metafizikai fogalomként használja, kezelje. S ezeket fűzi mindehhez: "Íme, az anyag vizsgálata maga vezet el az anyagfölötti, intelligibilis világ küszöbéhez, túl a fizikán: meta ta physika (Arisztotelész). Eredete amott keresendő" (i. m. 48).
Azért időztünk hosszasabban a témánál, mert Hamvas Béla könyvének, a Scientia Sacrának (1943-44.) a tulajdonképpeni vezérmotívuma nem más, mint az ember metafizikai érzékenységének - az arra való alapvető szükségére - a taglalása, bemutatása, megmagyarázása. Szerinte ennek a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az ÉBERSÉG. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel, amely nem más, mint "...a kitörni nem tudó ösztön állandó gátlása" (53). Az emberi lét folyamatos apokalipszise és a zárt, anyagias létbe való belesüllyedése - s amely életnek sem megoldása, sem alakja sincs, csak örök kielégületlenséget szülő lehetősége - Hamvas szerint az i. e. 600-as évek tájékán kezdődött el. Az archaikus ember (valós vagy csupáncsak vélt - tegyük azért hozzá) aranykorát fokozatosan felváltotta a történeti (történelmi) lét.
Mondandónk legelején tisztázni kell, hogy Hamvas nem összevetésnek szánja könyvét, hiszen jómaga mondja nagyesszéje hatodik s egyben utolsó könyvében, hogy az archaikus és a mai emberiség összevetése nem értékítélet alapján történik, az összehasonlítás csupán módszertani fogás. Ezt persze így el is fogadhatnánk, de tudatunkban az értékítélet óva óhatatlanul létrejön: a modern értelemben vett emberiség szinte visszahozhatatlanul letért arról a fentebb megnevezett útról, amelyet a "Mindenség egyetemes irányá"-nak nevezhetünk. A csak az anyagi létre való összpontosítás ugyanis egyenlő a fokozatos megsemmisüléssel, kiüresedéssel, spirituális degradálódással, leépüléssel. S a logosz elvesztésével együtt halványul el a teremtő szellem legfelsőbb szellemi irányultsága. A negyvenes évek közepe táján Hamvas keserűen állapítja meg, hogy "...még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is" (97). És pontosan ez a kifelé való fordulás esik egybe" »bűnbeesés«-sel, az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kiszakadással" (158-8). Istenhez (a szakrális metafizika értelmében, amely eljut a vallásfeletti dimenzióba, anélkül hogy lemondana a vallásos irányultságról), az istenhasonlósághoz nem a szellem vezeti el az embert, hanem a szeretet, amelyet metaforikusan és valóságosan is Isten éberségének nevez. Az univerzális emberi szellemnek ebben az értelmezésben mindenesetben istentudata van, istenébersége. Hamvas felismeri azonban azt is, hogy "Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása" (94). Visszacsatolva még az előzőekben említettekhez, el kell mondanunk, hogy Hamvas szerint a vallások (jómaga kitűnő és szakavatott ismerője és értője a távol-keleti és egyéb misztikáknak is) történelmi képződmények. De ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezek a képződmények mutatnak manapság egyedül még utat a metafizikai lét felé, s éppen ezért elsődleges szerepet töltenek be az emberi lét szellemi átalakításában.
Hamvas elsődleges célja az archaikus emberiség idealizált bemutatása s létezésének lefestése a szakrális metafizika dimenziójában, amely számára az egyetlen és igazi lételem. Ebben a dimenzióban, tegyük hozzá, a látható (bolygók, napok, égitestek) és a láthatatlan (szellemek, démonok, istenek) világ között nincs meghúzható határvonal, s ahol "Az emberi lét a látható és láthatatlan erőközpontok hatásától függ" (135). A szerző már a Láthatatlan világ című esszékötetében - amely mintegy előzetes erőpróba a Scientia Sacra megírásához - is kifejti azon nézetét, miszerint az emberi fejlődés nem a primitívben veszi kezdetét. A jelen kötetben Evolával egyetértésben mondja ki, hogy "a primitív (...) igen régi szellemi állapot elfajult csökevénye" (127). Nomármost ebből egyenesen az következik, hogy "az egyes ember egyéni sorsában is fenyeget a visszaképződés" (128). S Hamvas eljut addig a megállapításig, hogy maga a nyelv is elkorcsosult, s a mai ember a nyelvet is csak olyan periférikusan érti, mint magát a világot, mivel - az archaikus emberrel ellentétben - nem az igazi valóságot ismeri meg, hanem csupán saját tükörképét, amelyet látni szeretne.
Az archaikus ember világképével kapcsolatban kitér a lélekvándorlás problémájára is, megállapítva azt az igen sarkalatos alaptételt, amely a hamis misztifikációkat is szertefoszlatja egyúttal, hogy egyéni újjászületés tulajdonképpen nincs. A lélekvándorlás ugyanis nem az emberi individuumra, hanem az örök emberre vonatkozó őskép. S "Az ember célja nem az, hogy önmagát megváltsa. A megváltás az egyetemes emberiségnek egyszer s mindenkorra közösen kiadott feladat, és csak közösen teljesíthető..." (516). Az úgynevezett újjászületések és halálok tulajdonképpen addig mennek végbe az egyén karmatikus létében, amíg el nem jut a teljes spirituális megtisztuláshoz, a jelképes öröklétiséghez. Ha nem jut el, akkor valójában nem tudott kilépni az anyagba való beágyazottságból. Anyag marad, amely elfoszlik: az emberi értékek nem vándorolnak tovább, univerzális értéket nem hozott létre. Talán nem cáfolunk rá Hamvas nézeteire, ha ezeket a gondolatokat fűzzük hozzá a lélekvándorlásról szóló tanához.
A létről való gondoskodás archaikus emberi célja a földi paradicsom megteremtése volt, s természet felemelése Isten dicsőségére. Az egész emberi létet általjárta az a szakrális gondolat, "hogy Isten lakik bennem és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az" (485, s "A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemet is" (224). A végső feladat tehát az, hogy a prima materiát (anyagi föld, sárkány) ultima materiává (tett, gondolat, szó, amely átszellemít) kell átalakítani, azaz más szóval: a világot arannyá kell változtatni (ez az alkímia metafizikai irányultsága, misztikus értelme). S a "Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás titkát őrzi" (235). Innen már csak egy lépés választ el bennünket annak felismerésétől, hogy "...az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché" (249). Így azt is meg kell értenünk, hogy az archaikus ember tudott lemondani, ösztöneit képes volt fékezni, amire viszont a modern ember - szórványos kísérletektől eltekintve (szentek, aszkéták) - szinte teljesen képtelen. A modern ember nem gondoskodik a létről, hanem küzd érte, s "Ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne" (196). A történeti ember tehát rabol, s a megdicsőült isteni ember képe helyett úgynevezett világképeket, világnézeteket alkot. S a föld paradicsommá tétele helyett a technika felszabadult ördögi erőit állítja saját szolgálatába, amelyek - Hamvas víziója szerint - a földi élet elpusztítására törekszenek.
Valójában el lehet mondani, hogy Hamvas könyvének elolvasása felér a beavatás szertartásával. A beavatás lényegének megragadására a könyv negyedik részében tesz kísérletet. A beavatás lényegét és értelmét a metonoiában látja, az újjászületés aktusában. A beavatás tetőpontján a mesterségesen megszakított életben (ez a szertartás "halál"- pillanata) támadt résen át a lét tör be a beavatottba. A lélek a nyílt létben még az istenek képétől is megszabadul, s arra a végső felismerésre döbben rá, hogy maguk az istenek is csak káprázatok voltak. Ez tulajdonképpen a már hivatkozott vallásfölötti állapotba való elérkezés, a visszatekintés pillanata: "a beavatott felismeri: az isteneken a lélek saját legmagasabb erőit, képességeit, szellemének legragyogóbb sugarait, káprázatának tündöklő képeit értette. Vallásfölötti állapotba érkezett, a Lét Egységébe. A lélek otthonába visszatért" (339). A beavatott tehát már egyszer eltávozott (jelképes halált halt), "de most visszatér, s élete az emberiségé. A hét bölcs közé kerülni nem az életsors befejezését jelenti, hanem az igazi tevékenység kezdetét" (317). Mint e rövid felvázolás is mutatja, Hamvas képes arra, hogy a legmagasabbra jutó spirituális bölcseletek kvintesszenciáját sűrítse össze, s fogalmazza meg minden misztifikáló ködösítést félretéve a humánus cél érdekében. Az emberi léleknek ugyanis csak ez az egyetlen ideális út adatott meg arra, hogy megistenüljön, mert ha nem ezt teszi, akkor "elsüllyed", az alvilágba érkezik (persze ez is képes beszéd a többivel együtt): végképp szertefoszlik és kialszik.
Ábel és Káin mellett ott van a harmadik lény, Séth, a középlény, a kevert emberi jelleg, a humánum (mindeme nevek természetesen nem élő embereket takarnak, csak szimbólumként értelmezhetők). Séthben habár az anyag az uralkodó, de él benne a szellemvilágból hozott nagy misztériumok emléke. Az ő utódai az úgynevezett logosz-faj, a természetfölötti emberek, lények, "akik az időből vertikálisan kitörnek és a természetfölötti világ egységében élnek. Ez az ekklésia" (293).
Hamvas elmélyült elemzését nyújtja az áldozatnak is, mint olyannak az archaikus ember létgyakorlatában. Ezek szerint "A közösségben helyreállított lét szertartását hívják áldozatnak" (369). Ezen a ponton világosodik meg az állatáldozat értelme és jelentősége is: megszabadítani a lelket (a közösség lelkét) az anyaghoz kötő vértől. A hamis és álszertartások a modern világban képtelenek megvalósítani az igazi áldozatot (a szertartásnak és az áldozatnak külön esszét szán A láthatatlan világban). Spirituális erő, télesma szabadul fel ma is a misztériumokban, a közös éneklésben, a színház katartikus pillanataiban, megragadó költői képekben, gondolatokban.
Hamvas az ősnyelvet az analógiákban való gondolkodás nyelvének tekinti. Anélkül, hogy belemennénk az igen érdekes részletekbe, mutassuk be a nyelv fejlődésének Hamvas szerinti főbb állomásait. Ezek a következők: ősnyelv, idea-nyelv, szimbolikus nyelv, mítosz-nyelv, költői nyelv, köznyelv (népnyelv), absztrakt (fogalmi) nyelv. Az ősnyelv ereje ténylegesen nem a népnyelvben maradt fenn, hanem a költői nyelvben, ebben azonban már túl sok az egyéni jelleg, s éppen ezért nem lehet igazán univerzális. Az analógiás nyelvben a lélek maga pillangó, de nem hasonlatképpen, de még metaforaként sem. "A képnyelv abból indul ki, hogy minden Egy" (389). A történeti nyelv viszont már alkalmatlan az analógiákra, "A nyelveknek nincsenek jelképeik, nincs mítoszereje, nem eléggé kozmikus, nem univerzális, nem metaforikus, egyszóval nem éber" (431). - hogy az éberség újabb említésével visszakanyarodjunk egy pillanatra a kiinduló pontunkhoz.
Analógiákban ma már csak a tudattalan gondolkodik, s a nappali tudat a nehéz anyagba merült. Viszont az őskori ember a világot úgy értelmezte, ahogy az ember álmai értelmezik ma: a dolgok transzcendens mélységében" (448).
Hamvas a lét megfertőzésének tartja - emlékezzünk Várkonyira - magát a betegséget is, mivel minden betegség "a katabázis egy neme, vagyis alvilági és démonikus érintkezés" (442). Az archaikus világban, illetve annak késői visszatükröződésében az emberi test szent váza volt (Grál), s a vázában díszelgő virág maga a lélek. A váza a szakrális folyadék edénye, az életadó nedvesség tartója, hogy nyíljon és illatozzon a virág.
A hierarchikus közösség fentről építkezett, s "A hierarchia nem egyéb, mint az archaikus metafizikára alapított tudás alkalmazása az emberi közösségre" (468) Hamvas értelmezésében a kasztok eltűnésével tisztátalanná válik az emberiség, s a modern egyenlőség gondolata aláásta a szakrális értelemben vett közösség létét: a közösség tömeggé degradálódott. A király több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. Azon őrködött, hogy a külső ember vesszen el, a belső megmaradjon. Az uralom megfelelt a szellemnek és a láthatatlan transzcendens világnak, ezzel szemben a hatalom, a történeti emberé, a láthatónak és az anyagnak. A történeti kor előtt már nincs felsőbbrendű cél, s ennek eredménye az állandó jellegű zaklatottság és szenvedés: "A történet a boldogságot kereső földi Én története, az őskor azért történettelen, mert nem a boldogságot kereső földi Énnel, hanem az éberséget kereső halhatatlan énnel gondolt" (492). A királyt (a híres görög kocsihajtó szobrából kezdi elmélkedését róla Hamvas) felváltja a diktátor, az uralmat a hatalom és az erőszak. Hamvasnak volt elengendő történelmi tapasztalata ezen a téren. S "Az erőszak az erőnek nem fokozása, hanem az eldurvulása. (...) Az erőszak már nem hatalom, hanem merő egyéni önkény" (503).
Essen még néhány szó az archaikus értelemben vett lélek eszményi helyéről, a városról. Hamvas úgy értelmezi, hogy "a teljesen kiművelt, az anyagból teljesen kiemelkedett lélekkép: a város" (509). Így lesz tehát a város az átszellemült emberi közösség ősképe. S ez a közösség az isteni törvény - pontosabban: a szakrális metafizika törvényének - rendjében él. Az igazi várost, az eszményi Várost szellemmel és nem hatalommal kell vezetni. A törvénynek kell eluralkodnia, "mivel a törvényt az isteni intelligencia diktálta" (535).
Az isteni intelligencia, a logosz viszont nem más, azaz egyenlő a nagy betűs Emberrel - az egyetemes ember legmagasabb létezési szintje, a beavatottság legmagasabb foka, tegyük még ezt mindehhez hozzá.
Ahogy e rövid tanulmány folyamán már említettük volt, Hamvas könyve valóban beavatás az isteni tudásba, az ember legmagasabbrendű tudásába, amely olyan egyszerű tisztaságban fénylik, mint a csillagok az égen, a vertikálisan felemelkedett Ember istentudatába, - ÖN-TUDATÁBA. Éppen ezért kulcsfontosságú a Scientia Sacra Hamvas hatalmas - s ma még csak részleteiben ismert - életművében. Ahogy Török Endre mondja a könyvről írt utószavában: minden megelőző műve ebbe a könyvbe fut bele, s minden későbbi írásának forrása innen buzog fel.
Sajnálni való, hogy Hamvas könyve ilyen nagy késéssel jutott el a mai magyar olvasóközönség köreibe.
(Magvető, 1988.)
SCIENTIA SACRA
(Hamvas Béla és a szakrális metafizika)
Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsomban egyhelyütt az úgynevezett lélek testbeli elképzelt helyéről elmélkedik, s mutatja be a különféle feltételezéseket, úgymint hipofízis, plexus solaris és így tovább. Bizonyos ősi feltételezések szerint a nervus sympathicus a csomópontja és szabályozója az értelemtől és akarattól független testi folyamatainknak: "Eképpen az egyetemes létezés öntörvényeinek hordozója, végrehajtója bennünk, belekapcsol ritmusukba, tudatunkon kívül, tehát tudatunk alatt. A tudattalan székhelye nemcsak elsüllyedt emlékképekkel viselős (Jung), hanem általa van jelen és él bennünk is az egész Mindenség, amelynek parányi, de szerves részei vagyunk." S ha a hívságos ész - a magát mindentudónak kikiáltani akaró pozitivista ész - összeütközik a világakarattal, akkor ezen utóbbinak irányítását "a lélek intőleg megsúgja a testnek." S mi ez az ember számára metafizikusan kijelölt irány? A Mindenség egyetemes iránya, s "Aki nem a Mindenség által kijelölt irányban gondolkozik, teljes agymunkája hiábavaló lesz..." - idézi Várkonyi Carl Ludwig Scheichler költőiségtől átitatott szavait. S ugyancsak ezen utóbbi mondja ki azt is, hogy jaj a testnek, ha az értelem "a világütemet megbontó szinkópákba csalja", mivel akkor osztályrésze betegség, téboly vagy halál lesz.
Várkonyi eljut addig a pontig, hogy az anyagot az életalakító erő ellenálló közegének tartsa, s az anyag primordiális mivoltát nem rezgő, nem mozgó, nem mérhető, téren és időn kívül álló, ok-okozati összefüggést nem ismerő metafizikai fogalomként használja, kezelje. S ezeket fűzi mindehhez: "Íme, az anyag vizsgálata maga vezet el az anyagfölötti, intelligibilis világ küszöbéhez, túl a fizikán: meta ta physika (Arisztotelész). Eredete amott keresendő" (i. m. 48).
Azért időztünk hosszasabban a témánál, mert Hamvas Béla könyvének, a Scientia Sacrának (1943-44.) a tulajdonképpeni vezérmotívuma nem más, mint az ember metafizikai érzékenységének - az arra való alapvető szükségére - a taglalása, bemutatása, megmagyarázása. Szerinte ennek a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az ÉBERSÉG. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel, amely nem más, mint "...a kitörni nem tudó ösztön állandó gátlása" (53). Az emberi lét folyamatos apokalipszise és a zárt, anyagias létbe való belesüllyedése - s amely életnek sem megoldása, sem alakja sincs, csak örök kielégületlenséget szülő lehetősége - Hamvas szerint az i. e. 600-as évek tájékán kezdődött el. Az archaikus ember (valós vagy csupáncsak vélt - tegyük azért hozzá) aranykorát fokozatosan felváltotta a történeti (történelmi) lét.
Mondandónk legelején tisztázni kell, hogy Hamvas nem összevetésnek szánja könyvét, hiszen jómaga mondja nagyesszéje hatodik s egyben utolsó könyvében, hogy az archaikus és a mai emberiség összevetése nem értékítélet alapján történik, az összehasonlítás csupán módszertani fogás. Ezt persze így el is fogadhatnánk, de tudatunkban az értékítélet óva óhatatlanul létrejön: a modern értelemben vett emberiség szinte visszahozhatatlanul letért arról a fentebb megnevezett útról, amelyet a "Mindenség egyetemes irányá"-nak nevezhetünk. A csak az anyagi létre való összpontosítás ugyanis egyenlő a fokozatos megsemmisüléssel, kiüresedéssel, spirituális degradálódással, leépüléssel. S a logosz elvesztésével együtt halványul el a teremtő szellem legfelsőbb szellemi irányultsága. A negyvenes évek közepe táján Hamvas keserűen állapítja meg, hogy "...még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is" (97). És pontosan ez a kifelé való fordulás esik egybe" »bűnbeesés«-sel, az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kiszakadással" (158-8). Istenhez (a szakrális metafizika értelmében, amely eljut a vallásfeletti dimenzióba, anélkül hogy lemondana a vallásos irányultságról), az istenhasonlósághoz nem a szellem vezeti el az embert, hanem a szeretet, amelyet metaforikusan és valóságosan is Isten éberségének nevez. Az univerzális emberi szellemnek ebben az értelmezésben mindenesetben istentudata van, istenébersége. Hamvas felismeri azonban azt is, hogy "Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása" (94). Visszacsatolva még az előzőekben említettekhez, el kell mondanunk, hogy Hamvas szerint a vallások (jómaga kitűnő és szakavatott ismerője és értője a távol-keleti és egyéb misztikáknak is) történelmi képződmények. De ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezek a képződmények mutatnak manapság egyedül még utat a metafizikai lét felé, s éppen ezért elsődleges szerepet töltenek be az emberi lét szellemi átalakításában.
Hamvas elsődleges célja az archaikus emberiség idealizált bemutatása s létezésének lefestése a szakrális metafizika dimenziójában, amely számára az egyetlen és igazi lételem. Ebben a dimenzióban, tegyük hozzá, a látható (bolygók, napok, égitestek) és a láthatatlan (szellemek, démonok, istenek) világ között nincs meghúzható határvonal, s ahol "Az emberi lét a látható és láthatatlan erőközpontok hatásától függ" (135). A szerző már a Láthatatlan világ című esszékötetében - amely mintegy előzetes erőpróba a Scientia Sacra megírásához - is kifejti azon nézetét, miszerint az emberi fejlődés nem a primitívben veszi kezdetét. A jelen kötetben Evolával egyetértésben mondja ki, hogy "a primitív (...) igen régi szellemi állapot elfajult csökevénye" (127). Nomármost ebből egyenesen az következik, hogy "az egyes ember egyéni sorsában is fenyeget a visszaképződés" (128). S Hamvas eljut addig a megállapításig, hogy maga a nyelv is elkorcsosult, s a mai ember a nyelvet is csak olyan periférikusan érti, mint magát a világot, mivel - az archaikus emberrel ellentétben - nem az igazi valóságot ismeri meg, hanem csupán saját tükörképét, amelyet látni szeretne.
Az archaikus ember világképével kapcsolatban kitér a lélekvándorlás problémájára is, megállapítva azt az igen sarkalatos alaptételt, amely a hamis misztifikációkat is szertefoszlatja egyúttal, hogy egyéni újjászületés tulajdonképpen nincs. A lélekvándorlás ugyanis nem az emberi individuumra, hanem az örök emberre vonatkozó őskép. S "Az ember célja nem az, hogy önmagát megváltsa. A megváltás az egyetemes emberiségnek egyszer s mindenkorra közösen kiadott feladat, és csak közösen teljesíthető..." (516). Az úgynevezett újjászületések és halálok tulajdonképpen addig mennek végbe az egyén karmatikus létében, amíg el nem jut a teljes spirituális megtisztuláshoz, a jelképes öröklétiséghez. Ha nem jut el, akkor valójában nem tudott kilépni az anyagba való beágyazottságból. Anyag marad, amely elfoszlik: az emberi értékek nem vándorolnak tovább, univerzális értéket nem hozott létre. Talán nem cáfolunk rá Hamvas nézeteire, ha ezeket a gondolatokat fűzzük hozzá a lélekvándorlásról szóló tanához.
A létről való gondoskodás archaikus emberi célja a földi paradicsom megteremtése volt, s természet felemelése Isten dicsőségére. Az egész emberi létet általjárta az a szakrális gondolat, "hogy Isten lakik bennem és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az" (485, s "A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemet is" (224). A végső feladat tehát az, hogy a prima materiát (anyagi föld, sárkány) ultima materiává (tett, gondolat, szó, amely átszellemít) kell átalakítani, azaz más szóval: a világot arannyá kell változtatni (ez az alkímia metafizikai irányultsága, misztikus értelme). S a "Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás titkát őrzi" (235). Innen már csak egy lépés választ el bennünket annak felismerésétől, hogy "...az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché" (249). Így azt is meg kell értenünk, hogy az archaikus ember tudott lemondani, ösztöneit képes volt fékezni, amire viszont a modern ember - szórványos kísérletektől eltekintve (szentek, aszkéták) - szinte teljesen képtelen. A modern ember nem gondoskodik a létről, hanem küzd érte, s "Ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne" (196). A történeti ember tehát rabol, s a megdicsőült isteni ember képe helyett úgynevezett világképeket, világnézeteket alkot. S a föld paradicsommá tétele helyett a technika felszabadult ördögi erőit állítja saját szolgálatába, amelyek - Hamvas víziója szerint - a földi élet elpusztítására törekszenek.
Valójában el lehet mondani, hogy Hamvas könyvének elolvasása felér a beavatás szertartásával. A beavatás lényegének megragadására a könyv negyedik részében tesz kísérletet. A beavatás lényegét és értelmét a metonoiában látja, az újjászületés aktusában. A beavatás tetőpontján a mesterségesen megszakított életben (ez a szertartás "halál"- pillanata) támadt résen át a lét tör be a beavatottba. A lélek a nyílt létben még az istenek képétől is megszabadul, s arra a végső felismerésre döbben rá, hogy maguk az istenek is csak káprázatok voltak. Ez tulajdonképpen a már hivatkozott vallásfölötti állapotba való elérkezés, a visszatekintés pillanata: "a beavatott felismeri: az isteneken a lélek saját legmagasabb erőit, képességeit, szellemének legragyogóbb sugarait, káprázatának tündöklő képeit értette. Vallásfölötti állapotba érkezett, a Lét Egységébe. A lélek otthonába visszatért" (339). A beavatott tehát már egyszer eltávozott (jelképes halált halt), "de most visszatér, s élete az emberiségé. A hét bölcs közé kerülni nem az életsors befejezését jelenti, hanem az igazi tevékenység kezdetét" (317). Mint e rövid felvázolás is mutatja, Hamvas képes arra, hogy a legmagasabbra jutó spirituális bölcseletek kvintesszenciáját sűrítse össze, s fogalmazza meg minden misztifikáló ködösítést félretéve a humánus cél érdekében. Az emberi léleknek ugyanis csak ez az egyetlen ideális út adatott meg arra, hogy megistenüljön, mert ha nem ezt teszi, akkor "elsüllyed", az alvilágba érkezik (persze ez is képes beszéd a többivel együtt): végképp szertefoszlik és kialszik.
Ábel és Káin mellett ott van a harmadik lény, Séth, a középlény, a kevert emberi jelleg, a humánum (mindeme nevek természetesen nem élő embereket takarnak, csak szimbólumként értelmezhetők). Séthben habár az anyag az uralkodó, de él benne a szellemvilágból hozott nagy misztériumok emléke. Az ő utódai az úgynevezett logosz-faj, a természetfölötti emberek, lények, "akik az időből vertikálisan kitörnek és a természetfölötti világ egységében élnek. Ez az ekklésia" (293).
Hamvas elmélyült elemzését nyújtja az áldozatnak is, mint olyannak az archaikus ember létgyakorlatában. Ezek szerint "A közösségben helyreállított lét szertartását hívják áldozatnak" (369). Ezen a ponton világosodik meg az állatáldozat értelme és jelentősége is: megszabadítani a lelket (a közösség lelkét) az anyaghoz kötő vértől. A hamis és álszertartások a modern világban képtelenek megvalósítani az igazi áldozatot (a szertartásnak és az áldozatnak külön esszét szán A láthatatlan világban). Spirituális erő, télesma szabadul fel ma is a misztériumokban, a közös éneklésben, a színház katartikus pillanataiban, megragadó költői képekben, gondolatokban.
Hamvas az ősnyelvet az analógiákban való gondolkodás nyelvének tekinti. Anélkül, hogy belemennénk az igen érdekes részletekbe, mutassuk be a nyelv fejlődésének Hamvas szerinti főbb állomásait. Ezek a következők: ősnyelv, idea-nyelv, szimbolikus nyelv, mítosz-nyelv, költői nyelv, köznyelv (népnyelv), absztrakt (fogalmi) nyelv. Az ősnyelv ereje ténylegesen nem a népnyelvben maradt fenn, hanem a költői nyelvben, ebben azonban már túl sok az egyéni jelleg, s éppen ezért nem lehet igazán univerzális. Az analógiás nyelvben a lélek maga pillangó, de nem hasonlatképpen, de még metaforaként sem. "A képnyelv abból indul ki, hogy minden Egy" (389). A történeti nyelv viszont már alkalmatlan az analógiákra, "A nyelveknek nincsenek jelképeik, nincs mítoszereje, nem eléggé kozmikus, nem univerzális, nem metaforikus, egyszóval nem éber" (431). - hogy az éberség újabb említésével visszakanyarodjunk egy pillanatra a kiinduló pontunkhoz.
Analógiákban ma már csak a tudattalan gondolkodik, s a nappali tudat a nehéz anyagba merült. Viszont az őskori ember a világot úgy értelmezte, ahogy az ember álmai értelmezik ma: a dolgok transzcendens mélységében" (448).
Hamvas a lét megfertőzésének tartja - emlékezzünk Várkonyira - magát a betegséget is, mivel minden betegség "a katabázis egy neme, vagyis alvilági és démonikus érintkezés" (442). Az archaikus világban, illetve annak késői visszatükröződésében az emberi test szent váza volt (Grál), s a vázában díszelgő virág maga a lélek. A váza a szakrális folyadék edénye, az életadó nedvesség tartója, hogy nyíljon és illatozzon a virág.
A hierarchikus közösség fentről építkezett, s "A hierarchia nem egyéb, mint az archaikus metafizikára alapított tudás alkalmazása az emberi közösségre" (468) Hamvas értelmezésében a kasztok eltűnésével tisztátalanná válik az emberiség, s a modern egyenlőség gondolata aláásta a szakrális értelemben vett közösség létét: a közösség tömeggé degradálódott. A király több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. Azon őrködött, hogy a külső ember vesszen el, a belső megmaradjon. Az uralom megfelelt a szellemnek és a láthatatlan transzcendens világnak, ezzel szemben a hatalom, a történeti emberé, a láthatónak és az anyagnak. A történeti kor előtt már nincs felsőbbrendű cél, s ennek eredménye az állandó jellegű zaklatottság és szenvedés: "A történet a boldogságot kereső földi Én története, az őskor azért történettelen, mert nem a boldogságot kereső földi Énnel, hanem az éberséget kereső halhatatlan énnel gondolt" (492). A királyt (a híres görög kocsihajtó szobrából kezdi elmélkedését róla Hamvas) felváltja a diktátor, az uralmat a hatalom és az erőszak. Hamvasnak volt elengendő történelmi tapasztalata ezen a téren. S "Az erőszak az erőnek nem fokozása, hanem az eldurvulása. (...) Az erőszak már nem hatalom, hanem merő egyéni önkény" (503).
Essen még néhány szó az archaikus értelemben vett lélek eszményi helyéről, a városról. Hamvas úgy értelmezi, hogy "a teljesen kiművelt, az anyagból teljesen kiemelkedett lélekkép: a város" (509). Így lesz tehát a város az átszellemült emberi közösség ősképe. S ez a közösség az isteni törvény - pontosabban: a szakrális metafizika törvényének - rendjében él. Az igazi várost, az eszményi Várost szellemmel és nem hatalommal kell vezetni. A törvénynek kell eluralkodnia, "mivel a törvényt az isteni intelligencia diktálta" (535).
Az isteni intelligencia, a logosz viszont nem más, azaz egyenlő a nagy betűs Emberrel - az egyetemes ember legmagasabb létezési szintje, a beavatottság legmagasabb foka, tegyük még ezt mindehhez hozzá.
Ahogy e rövid tanulmány folyamán már említettük volt, Hamvas könyve valóban beavatás az isteni tudásba, az ember legmagasabbrendű tudásába, amely olyan egyszerű tisztaságban fénylik, mint a csillagok az égen, a vertikálisan felemelkedett Ember istentudatába, - ÖN-TUDATÁBA. Éppen ezért kulcsfontosságú a Scientia Sacra Hamvas hatalmas - s ma még csak részleteiben ismert - életművében. Ahogy Török Endre mondja a könyvről írt utószavában: minden megelőző műve ebbe a könyvbe fut bele, s minden későbbi írásának forrása innen buzog fel.
Sajnálni való, hogy Hamvas könyve ilyen nagy késéssel jutott el a mai magyar olvasóközönség köreibe.
(Magvető, 1988.)
Baán Tibor: Haikuk
Baán Tibor
(1946-)
haikui
SZILÁNKOK
1.
Pohárban tiszta
víz. Ennyi az életem.
Tél jön. Fagyos csend.
2.
Szálló, árva méh
döngicsél néma tájon.
Meghaltunk. Nyár van.
3.
Cserepek, árnyak.
Nincs gyűrű összegfogni
az asztalt, ágyat.
4.
A van mögött is
volt. Suhanó madarak.
A fészek üres.
5.
Hídkarfán vízcsepp.
Fölízzik és a mélybe
hull. Megelőztek.
LÁNCOLAT
1.
Aranyfényű tál.
Smaragd gyümölcse holt vágy.
Hitszegő napom.
2.
Valaha éltem.
Kerek pajzsomon arcod.
Őrzi álmaim.
3.
Pergő homok e
lét. Meséje zűrzavar.
Ruhánk a vak szél.
EMLÉK
A valóság mint
rózsa s bárddal vágott hús.
Még illatozik.
KÖZJÁTÉK
Fénysugáron állsz
Alattad hangtalan űr
Vízmosta katáng
JANUÁR
A hópelyhekben
volt telek járnak vissza
Ezerszer ezer
KÍSÉRTET
Epren cukorhó
Érzéki álmok csöndje
Titkos szakadék
(1946-)
haikui
SZILÁNKOK
1.
Pohárban tiszta
víz. Ennyi az életem.
Tél jön. Fagyos csend.
2.
Szálló, árva méh
döngicsél néma tájon.
Meghaltunk. Nyár van.
3.
Cserepek, árnyak.
Nincs gyűrű összegfogni
az asztalt, ágyat.
4.
A van mögött is
volt. Suhanó madarak.
A fészek üres.
5.
Hídkarfán vízcsepp.
Fölízzik és a mélybe
hull. Megelőztek.
LÁNCOLAT
1.
Aranyfényű tál.
Smaragd gyümölcse holt vágy.
Hitszegő napom.
2.
Valaha éltem.
Kerek pajzsomon arcod.
Őrzi álmaim.
3.
Pergő homok e
lét. Meséje zűrzavar.
Ruhánk a vak szél.
EMLÉK
A valóság mint
rózsa s bárddal vágott hús.
Még illatozik.
KÖZJÁTÉK
Fénysugáron állsz
Alattad hangtalan űr
Vízmosta katáng
JANUÁR
A hópelyhekben
volt telek járnak vissza
Ezerszer ezer
KÍSÉRTET
Epren cukorhó
Érzéki álmok csöndje
Titkos szakadék
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
