Kényelmes Varjú: Az alapvető szenvedés tanítása: a modernizmus

„Az igazi eszme, nem lehet „új”,

mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges.” (René Guénon)

Írásom lényegét a következőképpen foglalnám össze. Valahol olvastam egy szellemes megjegyzést: „A Világ nem racionális, nem-nem racionális, de biztos, hogy nem irracionális.” Ezt az állítást igaznak tartom.

Elemzésem arról szól, hogy a profanizált szakralitás, más néven neospiritualitás és a felvilágosult modernitás, mely az Észt ültetné a Világ trónjára, kiindulási alapjuk instabilitása miatt, legtöbbször mértéktelenséghez, békétlenséghez és esztelenséghez, míg az esetleg irracionálisnak gondolt szakralitás, bázisának természete okán, jórészt mértékhez, derűhöz, józan észhez, és stabilitáshoz vezet.

Ebből következően inkább a szakralitás az, ami a nem racionalitás és a nem-nem racionalitás szimfóniáját képviseli, és valójában a „Ráció”, illetve a „modernizált spiritualitás” eszméje az, ami irracionalitáshoz, káoszhoz vezethet Bennünket.

Munkámban kerülni igyekeztem a „túlfűtött lényeglátás” és a „hamis, cinikus realizmus” (Bibó István) csapdáit.

Érveimet néhány közismert témán és egy idézetcsokron keresztül szeretném kibontakoztatni:

A Mindenség „keletkezésének” (?!) elméletei, a „Nagy, Bumm” elmélet:

Az a gyanúnk támadhat, hogy Hawking cambridge-i professzor a Végtelen végét keresi. Ha azt nevezzük Univerzumnak, ami tágul, akkor abból végtelen számú van. Akkor érzékelünk keletkezést és elmúlást, ha a vizet hullámnak tekintjük. A víz maga nem keletkezik, és nem múlik el. A Vég és a Kezdet a megkülönböztetésből fakadó illúzió csupán. „Kiderült, hogy a megfigyelt és objektívnek gondolt anyagi valóság egyáltalán nem független a megfigyelőtől, s az anyagot megtapintani igyekvő ember végül is ezzel a mozdulattal önmagát tapintotta meg.” (Sütő Zoltán) A kérdés, szokás szerint, rosszul van feltéve.

Hasonló a helyzet „Isten gondolatainak” vagy a „végső elvnek” (Ész?!) fürkészésével, hiszen semmilyen elmélet, megkülönböztető jellege miatt, nem lehet teljes, mivel fogalmakkal operál, amely természeténél fogva kategóriákban ragadja meg a valóságot. Nem véletlen, hogy az igazi tanítás nem szóban történik.

A „nincs Isten” - nel kapcsolatos felvetéssel összefüggésben talán C. G. Jung híres BBC interjúja juthat eszünkbe, amikor arra a kérdésre, hogy hisz-e Istenben, azt válaszolta: „Nem hiszem, tudom, hogy van.”

Természetesen, minden tiszteletünk a professzornak fizikai állapotával folytatott küzdelméért. A leírtak ezzel nincsenek kapcsolatban.

Darwinizmus:

Az állandótlanság világában lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de az állandó szférában érvénytelen. Minden „fejlődés-romlás” ott érvényes, ahol születés és halál van.

Nézzünk egy részletet „A Nagy Észt meghaladó tudás, a Szív szútrája” - ból: „Nincs se születés, se kezdet, se tisztaság, se szenny, se növekedés, se csökkenés.” Ha nincs halál, nincs evolúció.

Individualizmus:

Belégzés, élet - kibontakozás. Kilégzés, élet - elengedés. Szünet, halál - transzcendencia. 30 éves korunkig söpörjük le az asztalt és jelöljünk ki egy pontot: Ez vagyok én! 30 éves kortól pedig, lépjünk a hirtelen útra, pillanatról-pillanatra söpörjük le magunkat az asztalról. Modern ellenvetésünk: De hát akkor nem marad rajta semmi. A szakrális szerint, tele lesz. A mai elmagányosodásért nem kis mértékben felelős, az önközpontúságba rekedés, hogy megragadunk az első fázisnál. Gyakran még 70 év fölött is - egyfajta életbabona okán - a tizenévesek ”önmegvalósítását” gyakoroljuk. A modern kor egyik jellegzetessége a fiatalság kultusz.

Bölcs önzés lehetne részünkről, ha a „filozófiát”, a „tudományt”, a „pszichológust”, az „okosságot-ügyességet”, a „kis-én”-t, a „New Age”-et, az életközépi fordulat táján, felváltaná a primordiális tudást közvetítő, tradicionális misztikára, (nem misztifikációra) „vallásra”, „pap”-ra, „bölcsességre”, „Nagy-én”-re való irányulás. „Aki Isten útján fáradozik, az sajátmagának fáradozik.” (Ahmad al-’Alawí)

Amennyiben valaki, ad absurdum, egy viszonylag rövidebb időszak után, akár fiatalabb korában, a második fázisra hangolódik, messzire juthat. Ha viszont beleragadunk az első fázisba, akkor valószínűleg el lehet mondani, hogy sokat tettünk saját megoldhatatlan szenvedésünk kialakításáért. Az önfeloszlatás stációinak tanulmányozásához ajánlhatjuk Tóth Menyhért festészetét. Művészetében hitelesen bontakoznak ki létélmény lehetőségeink.

Férfisovinizmus

témakörében, farkasvakság okán, nem nyilatkozom. Ezt a témát átadom a szebbik nem képviselőinek. Meggyőződésem, hogy lenne mit fejtegetniük. Műférfiasság, macho - kultusz?

Feminizmus:

„Very small.” (Taisen Deshimaru) Nem csak a férfiasság kiherélése - ezt eddig is tudtuk – hanem a nőiesség öngyilkossága. A nadrágos nők kora. Az előtérben mindenki férfi, a háttérben mindenki nő. Az egyenlőség jelszava elhomályosíthatja a Jin-Jang dinamikus egyensúlyát, egymást kiegészítő jellegét. Lassan nincs férfi, és női misztika. Elfelejtettük a késleltetés és takarás dimenzióit. Meztelenül rohangálunk egymás előtt. A médiában a nőket gyakran sematikusan, prostituáltként vagy férfiként ábrázolják. A modern ember „önmegvalósít”, „önérvényesít”, a gyermekvállalás „nem éri meg”.

Tolerancia:

Nem tolerálom, hogy nem tolerálod, hogy nem tolerállak, ha nem vagy olyan profán, mint Én. A horizontalitás a norma. Aki, vagy ami nem „modern”, „haladó”, „korszerű”, az a normától való távolságnak megfelelően, lehet félszélsőségesen maradi vagy szélsőségesen elavult. Ha esetleg az abnormális a „norma”, akkor a normális könnyen válhat „abnormálissá”.

Szabadság:

A kis-én igenlése és szabadsága nyugati eszményének destruktív, dezorganizációs hatásai, félelmetes megnyilvánulásai – bűnözés, kábulatkeresés, családok felbomlása, elmagányosodás, depresszió, korrupció, tiszteletlen magatartás, ostoba önzés - már érzékelhetőek. A lét pusztán materiális, individuális és intellektuális szinten történő megélése alapvető hiányérzetet kelt.

„Hát nem az önmagamtól (kis-éntől. Szfinx) való szabadságot hirdeti harsányan a Szentírások mindegyike?!” (Ananda Kentish Coomaraswamy). A téma további tanulmányozásához ajánlom a Szigorúan piszkos ügyek I.-II.-III. című kínai filmeket.

Tudomány:

Amennyire fogalmakhoz kötött, pontosan annyira nem tud kilépni a Relatív világából, így az Abszolút kérdéseivel kapcsolatban, leginkább, pusztán saját nem tudását állapíthatja meg.

Mosolyország:

„A boldogság a keresztünk.” (Czakó Gábor). Újító, modernista világunkra a „jóllevés” erőltetetése jellemző, ami által nem közelebb, hanem távolabb kerülünk attól. Fitnessz mozgalom, egészségmánia, jókedv-kampány, kényszeres humorizálás, csókverseny és hippibuddhizmus. A túllihegés valószínű oka, hogy elrejtsük magunk elől azt a tényt, hogy életünk alapvetően - mivel a mulandóságon alapszik - értelmetlen.

A szakrális ember nem „akar” feltétlenül jól lenni vagy szenvedni. Személyes érzelmeinek hullámzásai, életének részét képezik, anélkül, hogy azonosulna velük. Erőfeszítése a jelenéktelen-én háttérbeszorítására, az edény kikalapálására, ünnepélyes tisztántartására irányul, hogy kegyelem révén, megjelenhessen benne a Szellemiség. A legmagasabbfokú, valódi Szeretet, Szépség és Igazság, az üresség transzcendenciájából, a Lét Alapvető Jóságának tapasztalati bázisából fakad. Ezt hívják aktív nihilizmusnak is, eltérően

– és nem szemben – a passzív, profán nihilizmussal, ahol az üresség tényleg üres, mely elnyeléssel fenyeget, és menekülésre késztet.

Reformhevület:

Újító életfelfogásunk szerint, a semmilyen űrből jövünk, a jelenségek által létezünk, és a semmilyen űrbe megyünk vissza. Tehát az élet alapvetően rossz, amit meg kell javítanunk, hogy jó legyen. Innen származhat túlzó tüsténkedésünk, a „találjuk ki Magyarországot” - hoz hasonló ötleteink.

A szakrális otthonról jön, vendégfogadóban van, és haza megy. Tehát az élet alapvetően jó és az ezt a tényt elfátyolozó tényezőket szükséges eloszlatni. „Már elvégezted a dolgodat itt a Földön. Most hazamész. Majd otthon találkozunk.” – búcsúzik a szakrális indián a profán (élőhalott?) fehér embertől. (Jim Jarmusch: A halott ember) „Élj úgy, mint a cseresznyevirág, és halj meg úgy, mint a cseresznyevirág.”- mondta egy kedves, japán vendéglőtulajdonosnő. Sem a nyugati lustaság, a szétszórt kapkodás, sem a keleti, hogy ülünk a mezőn, mint Ferdinánd a bika, virággal a szánkban és várjuk a teát. A mindennapi tevékenységeinkre való koncentrálás, itt és most. Semmi „üdvsztahanovizmus”. (Hamvas Béla)

Gyorsulás:

Azáltal akarunk az Idő fölé kerekedni, azt uralni, - ami az elmúlásra emlékeztet bennünket - hogy egyre nagyobb sebességre kapcsolunk. Paradox módon ezzel, mintegy „belefagyasztjuk” magunkat Időbe és Térbe, tehát a változóba. „A világ a hasznot, a megbecsülést, a szép ruhákat és a kényelmet hajszolja, de ezek az örömök nem hoznak igaz békét. Rohanunk és halálunkig kielégítetlenek maradunk.” (Taisen Deshimaru). „Siet, siet, még érezni is siet.” – idézi Vjazemszkij herceget Alexandr Puskin, az Anyeginben.

Mit tehetünk, hogy kiszabaduljunk saját „ördögi körünkből”? „Az időt a lassulással lehet meghaladni.”(Buji Ferenc)

Versengés:

Mivel Alapállásunk az én-nem én megkülönböztetés, tehát a principális dualitás, ezért a Harc, a Győzelem, alá rendeljük a Gondoskodást. A Sikervágy esetleg legyőzheti bennünk az Igazságvágyat. Ez zűrzavarhoz vezet, mert Igazság nélkül nincs Béke.

A szakrális az Egység alá rendeli a Különbséget, ezáltal Alapállása a Gondoskodás és így ez a Harc fölé rendelődik.

Neospiritualitás avagy kivasalt vertikalitás:

A halál utáni „személyes” élettel, a lelki, a jelentéktelen-én sóvárgásaival kapcsolatos fantáziák. A vulgáris reinkarnáció értelmezés – „Én voltam” Keopsz fáraó, hangya „leszek” - az időutazás, Isten antropomorfizálása és egyebek. Idetartozhat még a tutyi-mutyi vakbuzgóság, vagy a bárgyú vallásosság is: „Jaj, Istenem, miért tetted ezt velem?”, „Add, hogy én győzzek a versenyen!”; valamint a szekták világfelosztása „jókra” és „rosszakra”.

Amit nem veszünk figyelembe, hogy: „Ami mulandó az nem lehet halhatatlan.” (Ananda Kentish Coomaraswamy) „Tiszteld az Isteneket, de ne kérj tőlük semmit.”(Miamoto Muszasi). „Az ember létra, Ég és Föld között.” (Weöres Sándor). Míg a modern spiritualitás leragadhat a szembenállásnál, a szakrális, ezen túl, látja azt is, hogy „minden ugyanannak a tűznek a szikrája”.

Pszichoanalízis:

A freudi pszichoanalízis tulajdonképpen ateista vallásnak is tekinthető, többek között azért, mert bizonyos pontokon nem felel meg a cáfolhatóság kritériumának, ami a tudományos rendszerek egyik ismérve, azaz néhol úgy is értelmezhető, mintha egy állítást és annak az ellenkezőjét is az elképzelésgalaxis igazolásaként fogna fel, ezen kívül bázikusan duális világképe folytán az ügyfél beleragadhat a kis-én alapvetően nihilisztikus, megoldhatatlan világába.

Az érettebb személyiséggé válás, a szenvedés majdani enyhítésének feltételeként szabja, hogy az ügyfél önmagát és környezetét, az általa felkínált értelmezési keretben szemlélje, így rejtetten vagy nyíltan egy világkép elsajátítását várja el.

Magyarázatai koherensek, azonban néha azt a benyomást keltik mintha inkább a terapeutáról és nem a páciensről szólnának.

Jó oldala, hogy sokakat elindít abban, hogy mélyrehatóan szembenézzenek saját nehézségeikkel és árnyoldalaikkal, azonban a folyamat, egy idő után, gyakran elmocsarasodik, túlárnyalásba és álproblémázásba fullad.

Irodalmi és intellektuális színvonala kimagasló, de az elmélet, bonyolultága miatt, könnyen félreérthető. Az eredeti elképzelés minőségétől messzekerült, vulgáris és torzult „értelmezések” divatja jelentősen hozzájárul a társadalom szétzilálódásához, az értékek devalválódásához, s mindez a többé, természetesebbé, őszintébbé válás nevében történik.

Egyhelyütt, „Rossz közérzet a kultúrában”, azt olvashatjuk: ”A bűnérzés a kulturális fejlődés egyik legfontosabb problémája.…a kulturális előrehaladásért a boldogság elveszítésével, a bűnérzés fokozódásával fizettük meg az árat.” Mint ismert, az eredendő bűn - hogy ettünk a tudás fájáról, a létezés felismerése – nemcsak az emberi szenvedés elsőrendű oka, hanem kiválasztottság és kihívás is egyben. Felvetődhet, hogyha nem az anyagi, hanem a szellemi dimenziót vesszük alapul, akkor fejlődés és haladás helyett inkább elsekélyesedésről, romlásról, torzulásról beszélhetünk, amelyre nem feltétlenül a bűnérzés leépítése, hanem saját prioritásaink átértékelése, az Ész, a Tudomány és minden egyébnek a Metafizika alá rendelése, lehetne a megfelelő válasz, „bár Isten jobban tudja” mondaná Al-’Arabí ad-Darqawí.

Vitakultusz:

Erre a jelenségre az jellemző, hogy a kimondhatatlan a kimondható, a teljes a részleges alá rendelődik. Például, hogy milyen módon fejezheti ki magát, mondjuk, egy festőművész, azt egyre inkább a művészettörténeti-esztétikai „tudomány” írja elő, mintegy megadva a szükséges koordinátákat, a „korszerűség” nevében. Íme a tótágast álló világ.

A szakrális igazságok nem vitathatók, mert a maguk teljességében nem gondolhatók el. A nagy misztikusok, Keresztes Szent János, Eckhart mester, Tauler és a többiek, közvetítettek, arról a világról, mely túl van a kategóriákon. „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát van Isten.”- írja Pavel Florenszkij ikonfestő, orthodox szerzetes.

Ellenségkép:

Ha bizonyos kitüntetett pillanatokban – például úrvacsora - indulatainktól nem tudunk maradéktalanul, megszabadulni, akkor a „maradványok” bent tartanak az elsődleges megkülönböztetésben. A bűnbánat és a megbocsátás, tehát csak elvontan szól indulataink tárgyáról. Elsősorban, az Időtől és Tértől független, tapasztalathoz jutás céljait szolgálja, aminek azonban, nyilván, lehetnek következményei is, ami többek között jelentkezhet akár felvállalt küzdelem, illetve ésszerű békevágy formájában is, a principális egységtudat szellemiségének megfelelően, amelyen belül van a dualitás.

A modernitás sajátos természete szerint – Ész kultusz - dobozolja a világot, mivel másképp nem tudja elgondolni azt. Ebben a viszonyítási rendszerben, minden tulajdonképpen nézőpont kérdése, a bűn akár relatív is lehet. Hogy kinek a viselkedése pusztán „okosság - ügyesség” vagy „másság”, ami a „bátorság” jele, és ki a „szélsőséges”, aki „vaskalapos”, „irigy”, „ostoba”, azt a hatalmi viszonyok, főképp a fősodratú média által előgyártott, mesterséges normához való viszony döntheti el. Ez a politikailag korrekt etalon - ami tartalmazza a kellő csúsztatásokat, torzításokat - azért szükséges, mert az „emberek” még nem elég „érettek” az „igazság” befogadására. A megbélyegzettekre nem vonatkozhat a „love and peace”, mert nem „toleránsak”, mint mi, sőt fenyegetik egyébként felvilágosodott, az emberiség kihunyásáig újító világunkat, ahol minden „majd” jobb lesz.

Ha nincs szerencsénk, és nem ismerjük fel idejében a modernista transzállapotot önmagunkban, életünk felett könnyen átveheti a hatalmat a „lét-feledett-ész” (Vass Csaba), amely számára az élőlények és a természet ajándékai „termékek”, ami nehezen ismeri fel az alapvető Egy-ség - kijózanító, mértékadó - fontosságát vagy azt, önsorsrontó módon, önérvényesítő szempontjai alá rendeli és emiatt ez a gondolkodásmód, könnyen vezethet túlzásokhoz, szélsőségességhez. A racionalista „józan-ész” filozófiája így válhat irracionalitássá, esztelenséggé, és egészen addig folytathatja az előremenekülés, az ugyanabból még többet lefelésodró köreinek elvét, amíg rá nem ébred, hogy a „vidámságán” olykor áttörő kellemetlen élményei sokkal inkább utalnak saját alapállásának helytelen voltára, semmint kreált és démonizált ellenfeleinek ármányaira. „Az önzés csúcspontja gőg: Minden engem illet, titeket semmi. Innentől fogva természetes társadalmi állapot a kizsákmányolás és a viszály, aminek lelkisége a gyűlölet a másik ember, az igazság és a világosság iránt.” (Czakó Gábor)

Békevágy:

Az „ötlet” lényege itt is a fordítottság. Ahol az erő és hatalom birtokosa, az úthenger „fél”, tehát áldozatként, míg az eszköztelen, erőtlen áldozat, a béka agresszorként, szélsőségesként van beállítva, akitől tartani kell, aki felborítja a „békét”, amikor csörgeti láncait, aki ráadásul azért is hibás, mert nem szeret bennünket eléggé. Ide tartozhat az a taktika is, amikor azzal vádolunk mást, amit mi magunk követünk el vagy mikor ismételten az elégedetlenség megnyilvánulásait, sosem a kiváltó okot hangsúlyozzuk. Van-e ezeknél a jelenségeknél valami, ami alkalmasabb lenne arra, hogy békétlenséget és zűrzavart teremtsen?

Profanizálási hajlam:

Gyakran kaphatjuk azon magunkat, hogy sok olyan jelképes vagy viselkedésbeli megnyilvánulást, ami szentre, tisztára, emelkedettre utal, mintegy önigazolás gyanánt, mint „őszintétlenséget” és „természetellenest”, elutasítjuk és megpróbáljuk „őszinteségünk”, „természetességünk”, szintjére helyezni, mivel különben saját felfogásunkon kellene változtatni, ami nem könnyű, bár „van, aki szeret szenvedni” (Dicsőfy Durian Endre).

Idetartozhat az is, hogy például, nem írhatunk kegyelem helyett szerencsét, sorsot vagy véletlent, Isten helyett kozmikus valóságot, hogy „fogyaszthatóbbak” legyünk, hiszen így könnyen a szörnyű leegyszerűsítés csapdájába eshetnénk.

Epilógus:

A modernizmus tekinthető az öntudatra ébredt Hullám lázadásának, a Mindenség és így saját maga, Víz természete ellen. (Hullám-Víz ügyben lásd Willigis Jager, Hullámaiban a tenger című könyvét.)

Nehézségeink gyökere a fenti létszemléleti félrecsúszás, egyfajta „spirituális blokkoltság” (René Guénon) lehet, amely úgy is megjelenhet, hogy az Abszolútra azt mondjuk, hogy nincs vagy, hogy Relatív, a Relatívra pedig, hogy Abszolút és ehhez az elképzeléshez messzemenően ragaszkodunk, sőt ellenségnek tekintjük azt, aki ettől a felfogástól eltérőt hangoztat.

A problematika fontosságához méltón egy harmadik hasonlattal élve, a Felhő (kis-én) nagy eszméje, az Ég (Nagy-én) elpusztításáról, tagadással (racionalitás) vagy magábaolvasztással (modernizált, profanizált spiritualitás), bukásra ítélt, mivel kizárólag önfeloszlatással, az örök Éggé válva, lehet halhatatlanná.

A bonyodalmakat fokozza, hogy a „jó” igénye általában valós, a heroikus vágy jellege viszont túlontúl emberi és ez a nem-tudás végül fordított hatást érhet el, rombolóvá válhat, szándékoktól függetlenül. A „szemek lepecsételődésének”, ha minősítésmentesen szeretném kifejezni, (magasabbrendű értelemben a „dolgoknak”, „jelenségeknek” az a természete, hogy nincsenek tulajdonságaik.) Erőnek – amely túlcsordulva az önbecsapással, a felforgatással, a szélsőséges pragmatizmussal, a pornográfiával, az önfelmentéssel, a profanizálással, a bűbájjal, a gyűlölködéssel, a szervezkedés, a mellékutak, a megtévesztés kedvelésével, az ellenséggyártással, az önigazolással, a bázikus előítéletességgel, a meg nem szűnő vádaskodással, a csillapíthatatlan fölényretörekvéssel, a hübrisszel, a fanatizmussal és a fordítottsággal teremtett Káosz révén segíti az emberiséget, hogy a kozmikus, isteni törvényeknek megfelelően, sorsát betöltve, megszűnjön, mivel keletkezett vagy egy új cikluskezdethez jusson el - a komoly megjelenését sokan a Kr.e. 600 körüli időre teszik, amikor is szinte egyidőben bukkantak fel a nagy tanítók, Pithagórasz, Lao-ce, Konfu-ce, Buddha, Hérakleitosz, az utolsó Zarathusztra.

Albert Gábornál olvashatjuk, hogy Arisztophanész „Felhők” című szatírájában, amelyet Kr.e. 423-ban mutatott be, a szofistákat, a Kr. e. V századi „görög felvilágosodás” letéteményeseit és talán igaztalanul az akkor 46 éves Szókratészt (24 évvel később inkább meg nem értett misztikusnak tűnik, amikor idős kora dacára halálra ítélik.), nyughatatlan istentagadóknak festi le és darabjában felismerhetően a mai modern, korszerű, posztmodern ideológiára rímelő szellemiséget karakírozza ki:

„Ugy-e tehát tagadod mi velünk, hogy más isten volna,

egyéb mint

A Chaosz, és e Felhők, meg a Nyelv: e három; semmi

azontúl.” (418-419)

Az ezen idézetben is megjelenő titokzatos ideológiának, létformának és igénynek, ami gyakran mint profán „életigenlés” jelentkezik - következménye voltaképp a principális dualitásba ragadás, azáltal, hogy a megkülönböztetés elsőbbséget élvez az egységélménnyel szemben. Ebből fakad a kis-én „uralma”, amely bázikus elvtelenséghez vezet, mivel lefokozza az önérdekfölöttit.

Amikor a „sikeres” Felhő „győzelmet győzelemre” halmozva mindent beborít és a „fordítottságban” úgy pácolódunk, mint Takuan Szóhó savanyúsága, fokozottan fontos emberi feladat lehet az Éghez való viszony ápolása. Ebből kifolyólag semmilyen, a helyreállítást szolgáló erőfeszítés nem veszhet kárba, hiszen mi más lehet üdvösebb annál, mint megteremteni annak a feltételeit, hogy minden újra életrekeljen bennünk és körülöttünk, a lét önmagától felfényesedjen és a mindennapi élet váljon, kegyelem folytán, „megvilágosodássá”, hiszen „az Idő és Tér Istenen belül van.” (Buji Ferenc).

Nagyon valószínű, hogy a kényszeres modernizálás, újítás erőszaktétele által keltett zűrzavar növekedésével, egyre többen lesznek olyan szerencsések, akik a helyes út megtalálásának fontosságát fölismerik és ezért tenni is hajlandóak, bár ebben a vonatkozásban a minőségi szempont a döntő, a mennyiségi nem olyan lényeges. Mértéktartó derűlátásunkat alátámaszthatja, hogy jelentéktelen-énünk tragikomikus lázadása saját Nagy-én természetünk ellen, leginkább talán – torokszorító és egyben vérfagyasztó – illúziónak tekinthető, mely ingatag és elmúlásra ítélt.

Az erdőbe kevésbé azért érdemes bemenni, hogy ott maradjunk, inkább azért fontos, hogy megismerve és meghaladva a saját problematikát, kijöjjünk, hogy szépen fújjuk a dudát, a muzsika kedvéért. Bár egy ismerősöm – egy kreatív, jó humorú lény, amúgy - akit igen kedvelek, a minap azt mondta, hogy Ő szeret a Káoszban, élni. Mit tehetünk? Talán annyit, hogy neki ajánljuk az ezen írás végén található William Blake verset.

Az epilógus epilógusa:

Bizonyos kozmikus erők a hullámot felemelik, bizonyos erők visszasimítják és közben semmi sem változik. Voltaképp lehet, hogy tudván a boldogság állhatatlan természetét – bár talán ebben a gondolatban is felbukkan a felesleges szkepticizmus, mivel létezik az állandó derű alapján való lét, csak oda előbb el kell jutni, igaz mi oda úgysem jutunk el, mivel kevesek vagyunk hozzá, nem úgy mint az igazán nagyok, a létező angyalok - inkább valamennyien a halhatatlanságot sóvárogjuk, mint a Paradicsom mítoszban érzékelhető?

„Öröm előzi, hirtelen öröm,

ama szemérmes, szép anarchia!

Nyitott a táj, zavartan is sima,

a szélsikálta torlaszos tetőkre,

a tenger kőre, háztetőre látni:

az alkonyati rengeteg ragyog.

Kimondhatatlan jól van, ami van.

Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,

a világvégi üres kutyaólban

aranykori és ugyanaz a nyár!

És ugyanaz a lüktető öröm;

dobog, dobog a forró semmiben,

ellök magától, eltaszít szívem

és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is, süti a szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán,

itt izzít csak igazán, idebenn!

A világ is csak vele fényesűl,

Az örömtől, aminek neve sincsen.

Mint vesztőhelyen, olyan vakító

és olyan édes. Úgy igazi minden.”

írja Pilinszky János az Aranykori töredék című versében, miután is el kell csendesednünk.

Idézetek:

„Aki azt hiszi, hogy saját erőfeszítése révén elérheti Istent, végtelen gyötrelemre kárhoztatja magát; és aki azt hiszi, hogy elérheti Őt erőfeszítés nélkül, végtelen tévelygésre kárhoztatja magát.” (Abú Száíd Ahmad al-Kharráz)

„Nyomoréknak születtem és rabszolgának, mégis engem kedvelnek az Égi seregek.” (Epiktétosz)

„”Énkórság (egomania) idézte elő Lucifer bukását, aki arra gondolva, „Ki fogható hozzám Égen és Földön?” (Tabari, XXVI) önmagát istenítve, a „Magasságbelihez hasonló” (Iz 14,14) szeretett volna lenni, de nem az…..énség megtagadása révén, hanem – mint ahogy Aquinói Szt. Tamás mondja – „saját természete” és „saját hatalma” alapján (Sum.Thel. l.63.3c). Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian énkórságban szenvedünk, s ugyanebben a mértékben a Sátán követői is vagyunk. Az Apostolok Cselekedetei (5, 36) beszél egy bizonyos Teudásról, aki „azzal hencegett, hogy ő valaki”…..Másfelől – és Eckhart szavaival – „a Szentírás fennhangon kiált az éntől való szabadságért.”…..nagyra becsült „személyiségünk” egyszerre börtön és téveszme, amelytől csak az Igazság szabadíthat meg bennünket….A tudománytól eltérően a tradíció azt mondja annak az embernek, aki csupán „eszes és halandó állatnak” tartja magát, hogy elfelejtetted, ki vagy (Boethius), és így elvárja tőle, hogy „Ismerd meg önmagad!, miközben figyelmezteti: „Ha nem ismered magad, eredj innét! (Énekek éneke).”” (Ananda Kentish Coomaraswamy).

„A lélek meggyógyításnak egyetlen módja a lélekből való kigyógyulás.” (Al-’Arabí ad-Darqáwí)

„„…az egész létében a világiasságra támaszkodó modern kor egyértelműen az anyag pártján áll. Az anyag pártján, vagyis a mennyiség pártján, az érzékek pártján, a pénz pártján, az ego pártján, a vágyak pártján, az ösztönök pártján, a zaj pártján, a sikerhajsza pártján, a versenyszellem pártján, a mulandó pártján, a fogyasztás pártján, a bűn pártján, a korlátlan társadalmi fejlődés pártján, a nyugtalanság és a feldúltság pártján, az információ- és szenzációhajhászás pártján, az önigenlés és önmegvalósítás pártján, …..egyszóval mindannak a pártján amit az Emberfia elutasított…..Mert ha van kijelentés, amit az evangélium a mai világnak címez , akkor az ez: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerezi is, de lelke kárát vallja?” (Mt. 16, 26)….Ha ugyanis egy modern eszköz használata – legyen az módszer, technikai eszköz vagy médium – nem párosul a modern szellem felismerésével és a tőle való elfordulással, szükségszerűen a modern szellem szolgálatához vezet.”” (Buji Ferenc)

„Az Ég-Föld viszony megnyilvánulása a művelés: az anyag átszellemítése, fölemelése. Az ember feladata a művelés, mint a teremtés folytatása. A bedeszkázott Ég alatt ki akarná fölemelni a Földet és hová?….a bomló anyagban fuldoklik a küldetéséről megfeledkezett ember.....A Megváltó, amikor szabaddá tette az embert, s rászabadított bennünket a Teremtett világra, hogy megalkossuk önmagunkból az ő barátját, lehetővé tette azt is, hogy megszerkesszük a személytelenség démonhadát: a hivatalt, a rémállamot, a pénzuralmat,…” (Czakó Gábor)

„Nem harcolok – mondja a harcmezőn körbenézve Ardzsuna, a Bhágávád Gítá hőse, amikor az ellenség soraiban unokatestvéreit, barátait és tanítóit fedezi fel: az emberiség családjának tagjait. Ledobja kardját, mert nem bírta elviselni, hogy esetleg csatáznia kell (ami itt az emberi tevékenységgel együttjáró küzdelem metafórája). Krisna (a magasabb bölcsesség hangja, az Ardzsuna szekérhajtójában megtestesült Isten) mégis arra szólítja fel, hogy nézzen szembe a konfliktusok és összeütközések világával. - Lelkedben békével készülj a harcra – tanácsolja. Nehéz elhivatás. Arra szólít fel, hogy vállaljuk a megosztottság és elkülönültség bizonytalan világát, de amennyire lehet, maradjunk tudatában a végső Egységnek…” (Ram Dass)

„Dicsőség Istennek, aki még egy tű hegyében is fölfedi magát annak, akinek akarja, és még a mennyekben és a földön is elrejti magát az elől, aki elől akarja, úgyhogy az egyik megvallja, hogy Ő nincsen, míg a másik megvallja, hogy Rajta kívül nincsen más.” (Huszajn ibn al-Halládzs)

„Az integrális Tradíció szakrális hagyatéka valamennyi prófécia szerint a ciklus végéig meg fog őrződni; ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó.” (Titus Burckhardt)

„Legjobb, ha az életet álomnak tekinted. Ha rémálmot látsz és felébredsz, tudod, hogy álom volt és megnyugszol. Azt mondják a valóság nem sokban különbözik ettől.” (Jamamoto Cunetomo)

„Guénon szerint az első jó jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt….A társadalom megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni,…Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz.” (Hamvas Béla)

Végül Róka János barátommal - akinek inspiratív és lektori segítsége nélkül e munka nem készülhetett volna el - elkövetett fordításunkban, William Blake:

…

Minden Éj s Napon pedig

Van ki búra születik

Minden Napon és Éjszakán,

Van kit édes derűre szán.

Van kit édes derűre szán,

S van kit örök éjre szán.

…

Budapest, 2007. Szelek hava.

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,

kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.

Titus Burckhardt: „Tigrislovaglás”

Julius Evola Cavalcare la Tigre című könyvében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, az individuális tapasztalatok síkját transzcendáló benső valóság birtokában az „eredendően tradicionális” ember miként képes a modern világ antitradicionális közegében nemcsak fennmaradni, hanem azt a tigris meglovaglásának jólismert kínai metaforája szerint akár még saját spirituális céljaira ki is aknázni: ha nem hagyja, hogy a „tigris” ledobja, a helyzetet végül a saját javára fordíthatja.

Az Evola által kifejtett értelemben vett „tigris” a kozmikus ciklusok vége közeledtével működésbe lépő általános feloldó, pusztító erő. Ennek ellenében, mondja Evola, hiábavaló kísérlet lenne egy már kimerült civilizáció formáinak és struktúráinak megőrzésével próbálkozni; mindössze annyit lehet tenni, hogy a civilizáció pusztulása feletti oppozíciót fenntartjuk avégett, hogy egy tudatos átvitel révén e civilizáció ne a semmiben végződjön, hanem egy „új üres térben, ami talán egy új, teremtő aktivitás előfeltétele lehet”.

A pusztulásra ítélt és ezért elvetendő világ mindenekelőtt az „anyagi, polgári civilizáció”, amely önmagában véve a korábbi és magasabb világ tagadását képviseli. E ponton a szerzővel egyetértünk, azonban rögtön megjegyezzük, hogy a „polgári” civilizációt átható formáktól nem választja el az ebben és ennek ellenében fennmaradt szakrális örökséget. Ehhez hasonlóan úgy tűnik e civilizáció sorsában osztozik mindaz, ami a keleti civilizációkból megőrződött, és a szerző itt szintén nem tesz különbséget ezek társadalmi felépítése és szellemi magja között. Ez utóbbi problémához még visszatérünk.

Először is szabad legyen utalnunk a könyv egy másik gondolatmenetére, amellyel csaknem fenntartás nélkül egyetérthetünk. Ez a modern gondolkozás különféle áramlatainak gyakran mesteri kritikája. Evola nem a filozófiai eszmecserék talaján áll, mivel a szóban forgó modern filozófia már nem az „igazság tudománya” – e címet mégcsak nem is igényelhetné. Evola a modern filozófiát kórtünetnek tekinti, egy, a kétségbeesés által meghatározott alapvető és egzisztenciális helyzet mentális tükröződésének: mivel a transzcendencia dimenzióját megtagadták, csak zsákutcák lehetségesek; nincs többé kiút a sorsára hagyott észbeli tényező circulus vitiosusából; mindez az ember vereségét jelzi. Az elemzés kiindulópontjául a szerző Nietzsche „filozófiáját” választja, amelyben a transzcendens valóságok előérzetét és a pusztán észbeli dimenzió meghaladására tett kísérletet követi nyomon, egy olyan próbálkozást, ami egy spirituális tanítás és diszciplína hiánya folytán eleve bukásra rendeltetett.

A szerző hasonló éleslátással elemzi a modern tudomány alapjait is. E fejezetből azt a részt fogjuk idézni, ami egyes tudományos körök álszellemi illúzióira ad találóan választ:

„Ez utóbbi szempontból a mai tudomány nem lépett túl a tegnap materialisztikus tudományán. Az ember az atomok és az univerzum mechanisztikus elgondolása segítségével még valamit – bár nagyon durva módon – el tudott képzelni; a legutóbbi fizikai-matematikai tudomány entitásai ezzel ellentétben már teljességgel elképzelhetetlenek; ezek nem többek, mint lyukak egy olyan hálózatban, amit nem azért építettek fel és tökéletesítettek, hogy megismerjék a megnyilatkozás konkrét, intuitív és élő értelmét – más szavakkal, a még nem degenerálódott emberiség számára az egyetlen, valamiféle értékkel bíró módozatot képviseljék – , hanem pusztán azért, hogy egy egyre növekvő, de mindig külsőleges ellenőrzést gyakoroljanak ama természet felett, ami lényegében az ember számára zárt maradt és rejtélyesebb, mint valaha. A természet rejtélyei valójában mindössze egy „befedettséget” jelentenek; a technika és az ipar látványos eredményei miatt a tekintetünk elfordult ezektől egy olyan síkra, ahol többé már nem a világ megismerése a probléma, hanem mindössze ennek egy kizárólag profánná lett emberiség céljait szem előtt tartó átalakítása. . .

Ismételjük meg újból, hogy a jelenlegi tudomány szellemi értékéről megtévesztés lenne azért beszélni, mert ebben az ember anyag helyett energiáról beszél, mert e tudomány belülről kémleli a megmerevedett sugárzások tömegét, vagy mert a háromnál többdimenziós teret kutatja… Ezek olyan elképzelések, amelyek amikor a korábbi fizika elgondolásait felváltották, a mai ember világra vonatkozó tapasztalatát semmi esetre sem változtatták meg… Amikor az emberek azt mondják, hogy nem létezik anyag, csak energia, valamint hogy nem a háromdimenziós eukledészi térben, hanem a négy- vagy többdimenziós „görbült” térben élünk és így tovább, a dolgok ugyanolyanok maradnak, mint amilyenek korábban voltak, a tényleges tapasztalás nem változik semmiben, a végső jelentése annak, amit látok – fény, nap, tűz, tenger, égbolt, virágzó növények, az elmúlásnak alávetett létezők – , a folyamatok és jelenségek végső értelme egyáltalán nem vált számomra világosabbá. Semmi sem indokolja azt, hogy a jelenségek fölé emelkedő tudásról beszéljünk, vagy olyanról, ami mélyen, a kifejezés spirituális és valóban intellektuális értelmében ismer meg.

Nem kevésbé helytállóak a jelenlegi világ művészeteiről és társadalmi struktúráiról szóló megjegyzések. Mindazonáltal a „negatív erők elnyomásának” tételével kapcsolatban, ahogy Evola a modern élet bizonyos aspektusaira ezt alkalmazza, bizonyos fenntartásaink vannak. Idézzünk fel egy jellegzetes részt:

A (gép uralmára vonatkozó) pozitív lehetőségek csak egy szűk kisebbséget érintenek, nevezetesen akikben a transzcendens dimenziók korábban is léteztek vagy akikben ez felébreszthető… Egyedül ők adhatnak egy teljesen eltérő értéket a gépek, a tecnika, a modern városok lélektelen világának, s mindannak, ami puszta realitás és objektivitás, ami hidegnek, embertelennek, fenyegetőnek, meghittségtől megfosztottnak, személytelennek, „barbárnak” tűnik. A felkészült ember éppen e valóság és az ilyen folyamatok maradéktalan elfogadása révén lesz képes a maga lényegét és formáját egy helyes egyéni elfogultság értelmében megvalósítani.

Ezzel kapcsolatban a gép maga és a modern élet bizonyos területein minden, ami puszta funkcionalitás végett lett kialakítva – különösen az építészetben – , szimbólummá válhat. Szimbólumként a gép egy olyan formát képvisel, ami egy adott cél megvalósítása érdekében a meglévő eszközökből történt pontos és objektív választásból származik, minden feleslegest, önkényest, szétszórtat és szubjektívat kizárva; a forma az, ami egy eszmét (vagyis olyan célt, aminek megvalósítására az eszköz rendeltetett) nagy pontossággal megvalósít. Az eszköz ily módon a saját fokozatán bizonyos mértékben azt az értéket tükrözi vissza, amit a klasszikus világban a puszta geometrikus forma birtokolt (a szám mint esszencia)…

A szerző jelen esetben megfeledkezik arról, hogy a szimbólum nem egy olyan forma, ami bármely céllal „objektíve” összefüggésbe hozható, hanem olyan, ami egy spirituális célnak vagy intellektuális lényegnek felel meg; ha néhány tradicionális művészetben létezik egybeesés a gyakorlati és a spirituális cél között, akkor ez amiatt áll fenn, mert az egyik nem mond ellent a másiknak, valami, amit nem lehet gépnek mondani, ami a deszakralizált világ összefüggésein felfoghatatlanul kívül áll. A gép formája valójában pontosan azt fejezi ki, ami, nevezetesen a kozmikus és az isteni renddel szemben egyfajta lázadást; az objektív geometriai elemekből, mint például a körökből és a négyzetekből jól össze lehet állítani, azonban a kozmikus környezettel való kapcsolatában – vagy inkább ennek hiányában – ez nem egy „platoni ideát” , hanem egy „mentális megalvadást” , vagy inkább egy nyugtalanságot, vagy valamilyen fortélyt fordít le. Minden bizonnyal léteznek bizonyos határesetek, mint például a szerszámhoz közelálló gép esete, vagy a modern hajóé, amelynek az alakja bizonyos mértékig a víz és a szél mozgásait követi, azonban ez nem több, mint egy töredékes egybeesés s nem mond ellent annak, amit előzőleg megállapítottunk. Ami pedig a modern urbanizmust magában foglaló „funkcionális” építészetet illeti, csak akkor lehet „objektívnek” nevezni, ha valaki elfogadja, hogy ennek a szándéka objektív, amiről nyilvánvalóan nincs szó: minden építészet az élet és az ember bizonyos elgondolásához van hozzárendelve; nos, a modern építészet alapjául szolgáló társadalmi programot maga Evola is elitéli. A modern építészet látszólagos „objektivitása” valójában pusztán egy fordított miszticizmus, egy objektivitásba öltözött szentimentalitás; azonkívül az ember elég gyakran láthatja, hogy e hozzállás eme szemlélet képviselőiben milyen gyorsan a legváltozékonyabb és önkényesebb szubjektivizmussá alakul át.

Való igaz, hogy nem létezik olyan forma, amely az örök archetípusáról teljesen leválasztódna; azonban ezt a teljesen általános törvényt jelen esetre a következő ok miatt nem lehet alkalmazni: egy forma szimbólummá válásához elengedhetetlen, hogy azt egy sajátos, az emberrel összefüggő hierarchikus rendben helyezzük el. Avégett, hogy a lehetőségekhez képest leginkább pontosan fejezzük ki magunkat, hadd különböztessük meg a dolgokban rejlő szimbolika három aspektusát: az első egyszerűen a vizsgált forma tényleges létezése, ebben az értelemben minden egyes dolog önnön égi eredetét nyilatkoztatja meg; a második aspektus a forma jelentése, ennek intellektuális értelme, akár egy adott rendszerben, akár önmagában, mégpedig ennek többé-kevésbé esszenciális vagy prototipikus természete alapján; a harmadik aspektus a szimbólum spirituális hatékonysága, amely a szimbólumot alkalmazó emberben egy adott tradícióval való pszichikus és ritális összhangot tételez fel.

Azért fordítottunk nagyobb figyelmet e problémára, mivel Julius Evola a tradicionális kapcsolódás döntő jelentőségét elmulasztja felismerni, miközben egy olyan spontán vagy irreguláris szellemi előrehaladás lehetőségét fogadja el, amit egyfajta született ösztönzés vezérel, amely a jelenlegi világ válságát, mintegy felszabadító catharzist átélve valósulhatna meg. Evola szerint majdhogynem ez az egyedüli olyan távlat, amely napjaink „differenciált ember” -ének megmaradt, mivel nézete szerint egy valláshoz tartozni manapság egy többé-kevésbé megromlott kollektív miliőbe való betagozódással egyenértékű, ami a reguláris beavatás lehetőségét elveszítette.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy napjainkban ezt a lehetőséget a megfelelő szervezetek csaknem teljes hiánya folytán gyakorlatilag ki kell zárnunk. Ha az ilyen organizációk Nyugaton nagyrészt rejtetten – ama vallás természete miatt, amely itt uralomra jutott, és elfojtó, üldöző tevékenységet fejtett ki – mindig is megmaradtak, az utóbbi időben ezek tökéletesen eltűntek. Ami a Föld más területeit, különösen Keletet illeti, a degeneráció és modernizáció általános, végül még e területeket is elárasztó folyamatával párhuzamosan e szerveződések egyre ritkábbá és elérhetetlenebbekké váltak, még akkor is, ha azok az erők, amelyeknek hordozói voltak, nem húzódtak teljesen vissza belőlük. Napjainkban töredékeknél vagy maradványoknál már Kelet sem képes többé mást nyújtani; az ember arra kényszerül, hogy elismerje ezt, amikor a keleti bölcsességet behozó és közöttünk terjesztő ázsiaiak spirituális szinvonalát veszi szemügyre.

Az utóbbi érv egyáltalán nem meggyőző: ha a kérdéses ázsiaiak a keleti tradíciók igazi képviselői volnának, vajon e tényt híresztelnének-e egyáltalán? Azonban mégha Evolának a tradicionális szervezeteknek mint emberi csoportoknak a megítélésében igaza is lenne, az ő látásmódja egy komoly hibát képvisel, mivel amíg egy tradíció a lényegi formáit épségben megőrzi, egy spirituális influenciát – vagy egy isteni kegyelmet – folyamatosan biztosít, aminek akciója ha nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúl mindent, ami az egyes ember hatalmában áll. Teljes mértékben ismerjük azt, hogy léteznek olyan metódusok vagy utak – mint például a Zen – , amelyek a „személy önnön erejére” épülnek és amelyek ezáltal a „más hatalmára” épülő, vagyis a gondviseléshez folyamodó többi úttól magukat megkülönböztetik; azonban sem az egyik, sem a másik nem helyeződik egy adott tradíció formai keretein kívülre. Például a számunkra a formaságokat elutasító spiritualitás talán leginkább szembetűnő példáját adó Zen teljesen és különösen tisztában van a szakrális formák értékével. Az ember a formákat nem előre elutasítja, hanem azokat fölülmúlja és a forma feletti esszenciájukba integrálja.

Emellett Evola maga is meghatározza a forma közvetítő szerepét, amikor a spirituális „típus” szerepéről beszél, amit a profán és modern értelemben vett individualitással és „perszonalitással” helyez szembe: „A típus (la tipicitá) az individualitás és az individualitás felettiség közti kapcsolódási pontot képviseli, egy ezek közötti, tökéletes formának megfelelő demarkációs vonalat. A típus de-individualizál abban az értelemben, hogy a személy ekkor lényegében egy eszmét, egy törvényt, egy funkciót testesít meg…” A szerző helyesen mondja, hogy a spirituális típus rendszerint egy tradíció keretei között helyezkedik el, azonban úgy tűnik ez nem vezeti el őt ahhoz, hogy minden szakrális forma „tipikus” – vagy individualitás feletti – jellegében higgyen, kétségtelenül azért, mert nem veszi figyelembe azt, amit a monoteisztikus vallások kinyilatkoztatásnak neveznek. Logikátlan elfogadni egy létező transzcendens „dimenzióját” – más szavakkal az emberi intelligenciának az Egyetemes Intelligenciában való tényleges részesülését – anélkül, hogy a kinyilatkoztatást is elfogadnánk, azaz eme Intelligencia vagy Szellem objektív formákban való megnyilvánulását. A Szellem forma feletti, szabad és meghatározatlan jellege, valamint ennek spontán – és ily módon az „Ég által inspirált” – kifejeződése között meghatározott és változatlan formákban egy szigorú kapcsolat áll fenn. A jóllehet korlátozott és „rögzített”, ámde eredetükben korlátlan és kimeríthetetlen szakrális formák a spirituális influenciák és ily módon a végtelen virtualitásainak a hordozói, és e vonatkozásban teljesen helytelen egy olyan tradícióról beszélni, amelynek csak a formája maradt fenn – kivonulván ebből a szellem, miként a lélek vonul ki a halott testből: egy tradíció halála mindig annak esszenciális formáinak megromlásával kezdődik.

Az integrális Tradíció szakrális hagyatéka valamennyi prófécia szerint a ciklus végéig meg fog őrződni; ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó. Éspedig azok számára, akik a külső héjakat képesek feltörni és eltökélt akarattal ezeket megeleveníteni, s nem tartoznak a környező világ hanyatlásához, sem pedig áthághatatlan akadályokat jelentő valamely néphez vagy miliőhöz.

Quaerite et invenietis

Egy pillanatra térjünk vissza Evola könyvének a címére: a kép, miszerint az embernek „meg kell lovagolnia a tigrist” , ha nem akarja, hogy széttépje, nyilvánvalóan tantrikus koncepciót sejtet. A tigris itt a meglovagolandó szeszélyes erők jelképezője. Felmerülhet a kérdés, hogy e metafóra valóban megfelel-e a spirituális ember modern világ romboló tendenciáihoz való hozzáállásának: mindenekelőtt jegyezzük meg, nem lehet bármi „tigris” ; azon tendenciák és formák mögött, amelyeket Julius Evola könyvében tárgyal, nem fogunk olyan természetes és organikus erőt, saktit találni, amely a hatalmat és a szépséget adományozza; e helyütt a spirituális ember a rajast használhatja, azonban a tamast el kell utasítania; végső soron léteznek ugyanis olyan formák és attitűdök, amelyek a spirituális ember természetével és a spiritualitás valamennyi formájának a ritmusaival összeegyeztethetetlenek. Spirituális támasztékokként valójában nem a modern világ partikuláris, mesterséges és kevert jellegzetességei szolgálnak, hanem azok az elemek, amelyek e világtól függetlenül időtlenek.

Julius Evola: Európa alkonya

„Európa messze előttünk jár, de tévúton.” Lev Nyikolajevics Tolsztoj

A mai nyugati „civilizációnak” alapvető változáson kell átmennie. Ha ez nem következik be, előbb utóbb összeomlásra van ítélve.

Ez a „civilizáció” a dolgok minden értelmes rendjének perverzióját valósította meg.

Ez a „civilizáció” az anyag, az arany, a gép, a szám birodalma, amelyben nincs többé levegő, nincs többé szabadság, nincs többé fény.

(…)

Elvesztette a tett és a szemlélődés iránti érzékét.

Elvesztette a hierarchia, a szellem hatalma, az istenember iránti érzékét.

Többé nem ismeri a természetet. A nyugati ember számára a természet többé nem a szimbólumok, az istenek és a rítusok eleven teste – többé nem ragyogó kozmosz, amelyben az ember „birodalomként a birodalomban” szabadon mozog: áttekinthetetlen és baljóslatú külsőségekké zsugorodott össze, titkát pedig a profán tudományok semmitmondó törvényekkel és semmitmondó hipotézisekkel próbálják körüljárni.

A Nyugat nem ismeri többé a bölcsességet: nem ismeri azoknak a fenséges hallgatását, akik legyőzik önmagukat; azoknak a fényes nyugalmát, akik látók; azoknak a büszke, „szóláris” valóságát, akikben az eszme vérré, életté, hatalommá lett. A bölcsesség helyébe a „filozófia” és a „kultúra” retorikája lépett: professzorok, az újságírók, a sportemberek világa – a séma, a program, a jelszó.

(…)

Ha egy teljesen általános törvényt kellene felállítanunk, amely megadja a „történelem értelmét” a legutóbbi időkben, nem beszélhetünk haladásról, hanem legfeljebb involúcióról.

(…)

A mai Nyugaton a politikai eszme hanyatlásának valódi oka az, hogy azok a spirituális értékek, melyek egykor a társadalmi rendet áthatották, veszendőbe mentek, anélkül, hogy a mai napig sikerült volna azokat valamivel pótolni. A problémát a gazdasági, ipari, katonai, igazgatási, vagy legfeljebb az érzelmi síkra helyezték át, anélkül, hogy számot vetettek volna azzal, hogy mindez csak anyag: bármennyire szükséges is, sohasem elégséges. Éppúgy képtelen egy egészséges és értelmes, önmagára támaszkodó rendszert teremteni, mint ahogyan a mechanikus erők puszta találkozása sem képes egy élőlényt létrehozni.

(…)

És a gyűrű egyre szorosabbra záródik a kevesek körül, akik még képesek a nagy undorra és nagy lázadásra.

(…)

A ritmus felgyorsul; a nyugati civilizáció köre bezárulással fenyeget. Ezzel szemben három magatartás lehetséges:

Vagy kivonjuk magunkat: korlátokat állítunk fel; magukra hagyjuk ezeket a megtévesztetteket és elárultakat; felrobbantjuk a hidakat – mielőtt még „Muspell fiainak” ez eszébe jutna -, és ezzel megakadályozzuk, hogy fertőzésük elérje legrejtettebb kuckónkat.

Vagy várunk a megoldásra, sőt meggyorsítjuk a „haladás” ütemét, amíg a vég be nem következik, vagy pedig – ha ez nem elég – amíg nem válik láthatóvá, hogy a talaj megtisztult, és az új fa villámsebesen kihajthat.

Vagy addig is engedünk a megfontolás és lázadás kihívásának, és türelmesen, szívósan, kíméletlenül, egyrészt pusztító, másrészt teremtő erővel ellenállunk annak az áradatnak, amely Európa még egészséges részeit elnyeléssel fenyegeti.

De ennek alapja – mondjuk ki újra -, minden külső akció feltétele a belső megújulás. Minden más bátorságnál nagyobb szükség van a szellemi bátorságra, amely immár nem tűr meg semmiféle engedményt és kompromisszumot; és amely – miközben a legtökéletesebb közömbösséggel tanúsítja azzal a váddal szemben, miszerint elmaradott álmodozók, valóságtól idegen utópisták vagyunk – elszakíthatatlanul odahorgonyoz bennünket a tradicionális igazsághoz.

(…)

Miközben ragaszkodunk azokhoz a politikai változásokhoz, amelyeknek Európát egy jobb sorshoz vezető úton kell elindítania, végre kell hajtanunk egy benső tettet is, mégpedig a következőt: létre kell hoznunk egy szellemi állapotot és egy olyan életstílust, amelyek lassanként a tradicionális szellemi állapothoz és a tradicionális életstílushoz vezetnek. A mélyben találhatjuk meg azokat a kapcsolódási pontokat és azokat az őserőket, amelyek a kulisszák mögött – hála azoknak a „láthatatlan vezéreknek”, akikről korábban beszéltünk – képesek feltartóztatni az összeomlást és (…) azokat a hatalmakat, amelyek hozzájárultak a Nyugat alkonyához.

Báró Július Evola

Nyugati invázió

Mint már említettük a modern felforgatás Nyugatról indult el, ugyanakkor teljesen lokális jelenségként itt is maradt a legutóbbi időkig. Mára azonban a folyamat olyan horderejűvé lett, hogy másutt sem lehet többé figyelmen kívül hagyni: a felforgatás beindult mindenhol, és úgy tűnik már Kelet sem tud ellenállni. Jóllehet a nyugati invázió korántsem újkeletű, mindazonáltal idáig csak más népek többé-kevésbé erőszakos elnyomására korlátozódott, s hatása nem érvényesült a politikai és gazdasági területeknél mélyebben: a számos, különböző álruhákban munkálkodó propaganda minden fáradozása ellenére, a keleti gondolkozásmód sértetlen maradt minden deviációtól, és az ősi tradicionális civilizációk érintetlenül fennmaradtak. Ezzel szemben ma már vannak szinte teljesen "elnyugatiasodott" keletiek, akik feladják saját tradíciójukat és átveszik a modern szemléletmód összes aberrációját, hogy aztán mint az európai és amerikai egyetemeken eltévelyített, denaturált elemek saját országaikban is zavar és konfliktus okozóivá legyenek. Ugyanakkor jelentőségüket, legalábbis pillanatnyilag, nem érdemes eltúlozni: a nyugati ember hajlamos azt gondolni, hogy ez a néhány kirívó egyén képviseli a jelenkori Keletet, míg ellenben ezek jelentősége se túlságosan széles körűnek, se különösebben mélynek nem tekinthető. Ezt a tévedést könnyű megmagyarázni, miután az igazi keletiek egyáltalán nem próbálnak ismertekké válni, hogy aztán Nyugat elutasítsa őket, és ha szabad azt mondani csak a modernisták szeretnek előtérben tenni, írni, beszédeket tartani és más egyéb felszínes tevékenységekben szépelegni. Mindazonáltal antitradicionális mozgalom könnyen teret nyerhet, így minden eshetőséget, még a legkedvezőtlenebbeket is fontolóra kell venni. A tradicionális szellemiség lassan úgyszólván visszahúzódik önmagába, amivel egyidőben az ezt őrző igazi spirituális centrumok még inkább zártakká, még nehezebben megközelíthetőekké válnak; és ez az általános bezárulás ténylegesen megfelel annak, aminek a Kali-Yuga utolsó fázisában végbe kell mennie.

Engedtessék meg, hogy nagyon határozottan kimondjuk, a modern szemléletmód kifejezetten nyugati eredetű, épp ezért a hatása alá kerülőket szellemileg nyugatiaknak kell tekintenünk, még akkor is ha születésileg keletiek; számukra minden keleti eszme tökéletesen idegen, és a keleti doktrínákkal szembeni ellenségeskedésük egyetlen mentsége is csak az lehetne, hogy ezeket végletesen nem ismerik. Figyelemreméltó, egyszersmind feloldhatatlan ellentmondást rejt, hogy az intellektuális, helyesebben a kontraintellektuális "elnyugatiasodás" kollaboránsai politikai síkon olykor éppenséggel "nyugatellenesekként" lépnek fel. Nincs azonban ebben semmi meglepő: tudniillik ezek a körök szorgalmazzák a különböző "nemzetek" kialakulását Keleten, jóllehet a tradicionális létszemlélettel minden nacionalizmus esszenciálisan szembenáll; lehetséges, hogy szembe akarnak szállni az idegen elnyomással, csakhogy eközben nyugati metódusokat kezdenek használni, pontosan olyanokat, amilyeneket a nyugati népek használnak az egymás elleni harcokban; és valószínűleg pontosan ez létük igazi értelme. Valójában ha a dolgok elérnek arra a pontra, ahol az ilyen metódusok alkalmazása kikerülhetetlen, a kétes munkamódszer csak a közösség azon elemeinek felhasználásával valósítható meg, akiknek minden kapcsolatuk megszakadt a tradícióval. Ennek fejében lehetnek e célra ideiglenesen hasznosak ezek az elemek, majd miként maguk a nyugatiak is, mellőzhetőek. Azonkívül teljesen logikus lenne, ha a nyugatiak által terjesztett téveszmék maguk a Nyugat ellen fordulnának, miután semmi mást, kizárólag meghasonlást és pusztulást nemzhetnek. Ezek miatt a téveszmék miatt fog a modern világ ilyen vagy olyan úton megsemmisülni; mellékes jelentőségű, hogy ez a nyugatiak egymással szembeni ellenségeskedése vagy a nemzetek, vagy a társadalmi rétegek közötti háborúskodás révén, vagy mint azt néhányan állítják, az "elnyugatiasodott" keletiek támadása által, esetleg harmadik lehetőségként, a "tudományos haladás" által okozott kataklizma eredményeként történik-e majd meg; mindenesetre a nyugati világra leselkedő veszélyeket teljességgel Nyugat teremtette, és azokért csakis önmagát teheti felelőssé.

Az egyetlen értelmes kérdés az, hogy a modern befolyás eredményeként Kelet egy pusztán átmeneti és felszíni válságot szenved-e el, vagy pedig magával rántja Nyugat saját bukásával az egész emberiséget? Nehéz lenne jelenleg egyértelmű választ adni; mára mindkét ellentétben álló szemléletmód megtalálható Keleten, azonban a tradícióban rejlő szellemi erő - amelyről ellenfelei ráadásul semmit sem tudnak -, ha a saját szerepét játszaná, úgy kergethetné el az anyagi hatalom rémképét, mint fény az árnyékot; sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a tradíció szellemi erejének előbb vagy utóbb, de végül is mindenképpen győznie kell, mindazonáltal még ezt megelőzően valószínűleg egy teljesen sötét időszak következik el. A tradicionális szellem halhatatlan, mert lényegénél fogva a halál és a mulandóság felett áll; a külső világból azonban teljesen visszahúzódhat, ahol akkor aztán tényleg "világvége" lesz. Az elmondottakból következtetni lehet, hogy egy efféle lehetőség semmi esetre sem valószínűtlen; abban a felforgatásban, amely Nyugatról támadt, és amely jelenleg Keletre is átcsapott, a "vég kezdetét", vagyis annak a pillanatnak az előzetes jelét kell látnunk, amelyben a hindu tradíció szerint a szent doktrína egésze egy kagylóhéjba záródik, ahonnan legközelebb az eljövendő új világ hajnalán lép majd ki sértetlenül.

De az események további előrejelzése helyett, térjünk vissza a jelenlegi helyzetre: Nyugat feltarlózhatatlanul betolakodik mindenüvé; hatása - miután ez esik legközvetlenebb elérhetőségi körébe - először az anyagi területen érezteti magát, erőszakos hódítás, "üzlet" vagy a másik ország erőforrásai felett megszerzett felügyelet révén; ezután azonban helyzet még tovább rosszabbodik. A. nyugatiak, akiket mindig is a kizárólag rájuk jellemző prozelitizmus vezérelt, bizonyos mértékig sikeresen vezetik be saját antitradicionális és materialista szemléletmódjukat más népek körébe is; és mialatt az invázió első formája legrosszabb esetben is csak az ember testi épségét veszélyeztette, addig ez az újabb forma megmérgezi lelkeket is és megöl minden spiritualitást. Természetesen az első inváziós forma tette lehetővé a másodikat, úgyhogy végül is tényleg csak a nyers erő révén sikerül Nyugatnak önmagát a világ nagy része fölé helyezni, és ennek tulajdonképpen szükségszerűen kell így történnie, mivel civilizációjának ebben a szférában fekszik egyetlen tényleges, ugyanakkor minden más szempontból rendkívül alacsonyrendű fensőbbrendűsége. A nyugati túlkapás, a maga összes megjelenésében, a materializmus túlkapása, és más tulajdonképpen nem is lehetne; nincs az a többé-kevésbé jól sikerült hazudozás, moralista kifogás, humanista szavalat, amelyik megnyerőbbé tudna válni leplezett, pusztító céljait elérendő; semmi sem cáfolhatja ezt az igazságot, s amit csak az átejthető balekok, illetve azok vitathatnak, akik ezért vagy azért érdekeltek azt a művet szolgálni, amely a szó szoros értelmében, tényleg "sátáni".³⁰

Különös tény, de bizonyos személyek éppen a nyugati invázió radikális előretörésének időpontját választják, hogy kiadják a jelszót egy számukra félelmetes veszély, a keleti eszmék állítólagos Nyugatra szivárgása ellen; miféle újabb eltévelyedés lehet ez? Abbéli szándékunk ellenére, hogy általános jellegű megfontolásokhoz tartjuk magunkat, e ponton nem hagyhatjuk legalábbis néhány szó nélkül a nemrégiben Henri Massis által publikált Défense de l'Occident című művet, amely egyike eme eszmefuttatások legjellegzetesebb megnyilvánulásainak. E zavaros, sőt ellentmondásokkal teli könyv ismét csak megmutatja, mennyire képtelenek eredményesen fellépni a legtöbben azok közül, akik a modern felforgatás elleni akció útjait keresik, mivel még az sem teljesen világos előttük, hogy mi ellen is kell harcolniuk. A szerző időnként lemond az igazi Kelet elleni támadó szándékról; és ha tartotta volna magát kizárólag az "álkeleti" fantáziálások, a megtévesztő nevek alatt terjesztett, hamisítatlanul nyugati elméletek kritizálásához - amelyek a jelenkori felforgatás számos termékének mindössze egyikét képezik - még teljes körű helyeslésünkre is találhatott volna, annál is inkább, mert mi magunk is ezek hatalmas veszélyére, egyszersmind intellektuális szempontbóli ostobaságára szoktuk felhívni a figyelmet. Sajnálatra méltó módon azonban nem állt meg itt, hanem szükségét érezte, hogy a keleti koncepciókat ezeknél "aligha jobbaknak" minősítse, amihez bizonyos "hivatalos" orientalistáktól vett idézetekre támaszkodik, amelyekben - ahogyan az lenni szokott - a keleti doktrínák a karikatúra szintjéig vannak torzítva. Vajon mit szólna Henri Massis ha valaki ugyanilyen módon értelmezné a kereszténységet, és ennek bírálatát egyetemes "hiperkritikai" munkálatok alapján követelné meg? Ő ugyanis ezt teszi az indiai és kínai doktrínákkal, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy az általa idézett nyugatiak a legcsekélyebb közvetlen tudással sem rendelkeznek e doktrínákat illetően, míg ellenben a kereszténységen kontárkodó kritikustársaiknak legalább bizonyos mértékig jártasnak kell lenniük a keresztény tanításokban, még akkor is, ha minden, a vallással kapcsolatos iránt érzett vak gyűlöletük meg is akadályozza őket bárminemű komolyabb értésben. Ennek kapcsán hozzá kell tennünk, gyakorta nehezen tudjuk meggyőzni a keletieket arról, hogy ha bizonyos orientalisták vagy mások tanulmányai pusztán az értetlenség, nem pedig a tudatos és szándékos torzítás eredményei lennének, akkor nem lennének attól a bősz gyűlölettől átitatottak, amely az antitradicionális szemléletmód állandó velejárója; és méltán kérdezhetjük meg Henri Massist: valóban tanácsosnak tartja külföldön a tradíció megtámadását, miközben otthon annak helyreállításáért harcol? "Tanácsost" mondottunk, ezzel utalva rá, hogy számára az egész vita a politika síkján folyik; és miután mi ettől eltérő, nevezetesen tisztán intellektuális álláspontot veszünk fel, az egyetlen kérdés, ami számukra lényeges, hogy mi az igazság; ez a szempont azonban nyilván túl magas és túl derűs ahhoz, hogy abban a vitatkozók bármiféle kielégülést találjanak, sőt még az is kétséges, hogy nagy vitázó minőségükben az igazság érdekli-e még egyáltalán őket.³¹

Massis támadást intéz azok ellen, akiket "keleti propagandistáknak" hív; e kifejezés már önmagában is fogalmi ellentmondást rejt, mivel mint azt már annyiszor elmondtuk, a propaganda utáni vágy hamisítatlanul nyugati jelenség; és ez már önmagában azt mutatja, hogy itt valami félreértés történik. Valójában azok a propagandisták, akikre ő gondol, két csoportra oszthatók, ahol az első csoportot vérbeli nyugatiak alkotják; elnézve a magukat a keleti szemlélet ismerőinek valló németeket, oroszokat, igencsak nevetséges lenne ha bennük nem minden Kelettel kapcsolatos eszme legszánalmasabb nemtudásának jelét látnánk; a szerző e csoporttal kapcsolatos némelyik észrevétele igen találó, kérdés marad azonban, hogy vajon miért nem annak tünteti fel őket, amik a valóságban. Eme első csoporthoz kell sorolni még az angolszász "teozófizmus" valamint az összes többi hasonszőrű szekta alapítóit is, akiknek keleti terminológiája nem egyéb, mint a tudatlanok és félreinformáltak rászedésére szolgáló maszk, az álcázott eszmék pedig legalább annyira idegenek Kelet, mint amennyire kedvesek a modern Nyugat számára. Az ilyen típusú egyének egyébként valamiféle ezoterizmussal való kérkedésüknek köszönhetően jóval veszedelmesebbek, mint az egyszerű filozófusok; jóllehet ezeknél semmivel sem tudnak többet, mégis csalárdul színlelik az ezoterizmust, hogy ezzel bilincseljék magukhoz azokat az embereket, akik a "profán" okoskodásoknál valami jobb után kutatnak, és akik a jelenlegi káosz közepette nem tudják hova forduljanak; kissé meglepő, hogy Henri Massis meg sem említi őket. Ami a másik csoportot illeti, ebben azokra az elnyugatiasodott keletiekre találunk, akikre fentebb már utaltunk; ezek az emberek legalább annyira nem ismerik az igazi keleti eszméket, mint az előző csoportba tartozók, miáltal még ha szeretnék se tudnák ezeket "terjeszteni". Mellesleg a maguk elé tűzött cél ennek pontosan az ellenkezője, tudniillik először Keleten is el akarják pusztítani ezeket az eszméket, másodszor Nyugatnak be szeretnék mutatni, hogy az ő modernizált Keletük összhangba hozható az Európában és Amerikában beléjük vert elméletekkel. Ezek a legkártékonyabb, közvetlenül az intelligenciát bénító, nyugati propagandák és reklámok különféle változatainak közismert ágensei csak Keletet veszélyeztetik, nem pedig a rajtuk keresztül tükröződő Nyugatot. Mégpedig az igazi Keletet, amiről Henri Massis egyetlen említést sem tesz, s ami talán nem is lehetett számára túlságosan nehéz, merthogy erről, a semmi nem sok, de ő feltehetőleg ennyit sem tud; az, hogy egyetlen nem elnyugatiasodott keleti nevére sem tudott hivatkozni, elégséges indítékául szolgálhatott volna, hogy végiggondolja és belássa: "keleti propagandisták" egyáltalán nem léteznek.

Azonkívül, bár ez szokásunk ellenére személyünkkel kapcsolatos szólásra kényszerít bennünket, a következő határozott kijelentést kell tennünk; amennyire mi tudjuk, rajtunk kívül senki más nincs, aki az autentikus keleti eszméket Nyugaton részletesen kifejti; tesszük pedig ezt minduntalan pontosan ugyanúgy, ahogyan tenné azt hasonló körülmények között minden keleti, vagyis a propaganda és a népszerűsítés legcsekélyebb szándéka nélkül, kizárólag azoknak a kedvéért, akik képesek a doktrínákat úgy megérteni ahogyan azok vannak, mindenféle olyan torzítás igénybevétele nélkül, amely eltérítené azokat céljuktól; hozzátehetjük még, hogy a nyugati intellektuális hanyatlás dacára, azok, akik ezeket értik - bár nyilvánvalóan csak szűk kisebbséget alkotnak - koránt sincsenek olyan kevesen, mint azt gondolni lehetne. Ez az értés természetesen nem az a fajta, amire Henri Massis gondolt - nincs szándékunkban hosszasan fejtegetni mi mellett is tör lándzsát, könyvének politikai nézetei ugyanis magukért beszélnek; ehelyett, hogy a lehető legjobb indulatúak legyünk, feltételezzük, hogy lelkét a nyugati civilizáció közelgő végének rossz előérzete gyötri, s talán ez ülteti fejébe egy "keleti propaganda" létének gondolatát. Sajnálatos az is, hogy nem képes világosan meglátni hol rejlenek az összeomlást előidézhető igazi okok, annak ellenére sem, hogy a modern világ bizonyos aspektusaira időnként megfelelő szigorral mutat rá. Tulajdonképpen az ezzel kapcsolatos bizonytalanság felelős érvelésének állandó elcsúszásáért: egyrészről egyáltalán nem biztos abban, hogy ki az ellenség, aki ellen harcol, másrészről "tradicionalizmusa" megengedi, hogy nagymérvű tudatlanságban legyen a tradíció igazi lényege felől, olyannyira, hogy a tradíciót egyértelműen a legkülsőségesebb jellegű valláspolitikai konzervatizmussal keveri.

A legékesebb bizonyíték, hogy Henri Massist félelmek nyugtalanítják az a rendkívüli, egyszersmind hihetetlen attitűd, amelyet e nemlétező "keleti propagandistáknak" tulajdonít. Elhitetné velünk, hogy ezeket Nyugat iránt vad gyűlölet fűti, és hogy csak árt Nyugatnak ha közlik vele tanításaikat, vagyis ha megajándékozzuk legdrágább kincsünkkel, amely bizonyos értelemben szellemük lényegét képezi! Lám van, akit a rémület efféle abszolút ellentmondásos hipotézisek terjesztéséig alacsonyít; az egész fáradságosan felállított bizonyításmenet rögtön az első pillantásra összedől, mégis mintha az egyébként nem ostoba szerző ezt észre se venné, ami miatt joggal tehető fel a kérdés: nincs-e Henri Massis biztos tudatában elmélete teljes képtelenségének? Nem egyszerűen csak olvasói homályos látására számít ennek elhitetésében? Már az elemi gondolkozásnak is világossá kell ugyanis tennie, hogy a keletieknek, ha tényleg annyira hevesen gyűlölnék a Nyugatot, első dolguk doktrínáik kizárólag saját használatra való féltékeny kisajátítása, illetve a nyugatiak azokba való betekintésének mindenáron való megakadályozása kellene, hogy legyen; valójában igazságtalan vádakat emel a keletiek ellen, méghozzá az igazságosság látszatával. Ettől azonban az igazság meglehetősen eltér: a keleti doktrínák hiteles képviselői senki iránt sem éreznek gyűlöletet és kizárólag egy oka van elzárkózásuknak: végletesen haszontalannak tartják olyanok előtt kifejteni bizonyos igazságokat, akik képtelenek megérteni azokat; a szükséges "kvalifikációkkal" rendelkezők előtt azonban - bármi legyen is származási helyük - sohasem tagadják meg az ismertetést; az aztán az ő hibájuk-e, hogy ezek között nagyon kevés nyugati akad? Ugyanakkor az vajon kinek a hibája, ha közben a keleti tömegek számára, miután régóta méltánytalanul kezelik őket, végül tényleg halálosan ellenszenvessé válnak a nyugatiak? Talán a szellemi szemlélődésbe vonult elitet kellene hibáztatni, amely szigorúan elzárkózik mindenféle felszínes "eszmecserétől", jobban mondva nem a nyugatiak hibája-e ez is, akik jelenlétüket mindenütt gyűlöletessé és elviselhetetlenné tették? Mihelyst a kérdés így, vagyis megfelelőképpen merül fel, a válasz is mindenki számára nyilvánvalóvá válik; és még ha az embernek el is kell ismerni, hogy a mind ez idáig hihetetlen türelemről bizonyságot tevő keletiek, legalábbis saját hazájukban, urak kívánnak lenni, ki az, aki ezért joggal vádolhatja őket? Azonban, amikor bizonyos szenvedélyek elszabadulnak, ugyanazok a dolgok a körülményeknek megfelelően nagyon különböző, sőt akár teljesen ellentétes módon is megítélhetőek: így például azt, amikor nyugati nép száll szembe külföldi invázióval, "hazafiságnak" hívják és a legnagyobb dicséretre méltatják, azt azonban, amikor keleti nép teszi ugyanezt, "fanatizmusnak", "intoleranciának", "idegengyűlöletnek" nevezik, ami semmi mást, csak megvetést és kiirtást érdemel. Azonkívül, talán nem az "emberi jogok" és a "szabadság" és az "igazság" és a "civilizáció" nevében próbálja Európa illetve Amerika mindenki más fölé kiterjeszteni törvénytelen hatalmát? Nem e hangzatos frázisok zászlaja alatt teszi mások számára az életet, a másként való gondolkozást szép lassan teljesen lehetetlenné? Hogy a moralizmus milyen hasznos találmány, ezek után aligha kétséges, már tudniillik azok számára, akik - ellentétben velünk - sehogy sem akarják belátni, hogy Nyugaton mára két embertípus maradt, amelyek közül valójában egyik sem ér semmit: a hiszékeny balek, amelyik értékeli a nagy szavakat, hisz a "civilizációs misszióban", ugyanakkor abszolúte nem eszmél, hogy miféle mélységes, materialista barbárságba süllyedt, illetve a ravasz számító, amelyik pedig kiaknázza ezt a beállítottságot, hogy erőszakos, érzéki ösztöneit kielégíthesse. Mindenesetre egy biztos, Kelet senkit sem fenyeget, és hogy semmilyen értelemben sem álmodozik Nyugat meghódításáról: jelenleg elég gondoskodnia az európai elnyomás ellen való védekezésről, amely ma már azzal fenyeget, hogy lelkületét is megmérgezi; az pedig enyhén szólva különös, hogy a megszállók veszik fel az áldozat pozícióját.

E kérdés tisztázása elengedhetetlen volt, tudniillik vannak olyan dolgok, amelyeket feltétlenül szóvá kell tenni; mégis időpazarlás lenne hosszabban időzni a témánál, hiszen "Nyugat védelmezőinek" érvelése ehhez túlságosan gyatra és következetlen. Azonkívül, ha momentán Henri Massis idézése végett felfüggesztettük a személyeskedéssel kapcsolatos szokásos idegenkedésünket, az főleg azért történt, mert az adott viszonyok között ez az ember a kortárs mentalitás egyik jellegzetes vonulatát képviseli, azt a vonulatot, amelyet feltétlenül bele kellett venni a modern világ jelenlegi állapotáról szóló tanulmányba. Vajon hogyan nyújthatna egy ilyen alacsonyrendű tradicionalizmus, szűk horizontjaival, nehéz felfogásával, sőt, mi több, iszonyú álságával bármiféle valódi és hathatós védelmet azon sokaknak a szemléletmódja ellen, akiknek osztozik előítéleteiben? Mindkét szemléletmód egyaránt nagyon mélyen implikálja az igazi princípiumok nem ismerését; mindkettő tendenciózusan tagadja mindazt, ami egy bizonyos határt meghalad, ugyanúgy képtelen más civilizációk létét elfogadni, ugyanaz a görög-latin klasszicista babona. Ez a tökéletlen reakció egyébként azért érdekel bennünket, mert rámutat néhány kortársunknak a világ jelenlegi állapotával való elégedetlenségre. Léteznek más megnyilvánulásai is ugyanennek az elégedetlenségnek, amelyek képesek lehetnének messzebbre is elmenni, ha helyesen irányítanák őket; jelenleg azonban minden erősen kaotikus, azt pedig igen nehéz megmondani, hogy mi is fog mindebből kialakulni. Mindazonáltal bizonyos idevágó előrejelzések nem lesznek haszontalanok, s mivel közvetlenül a jelenlegi világ sorsára vonatkoznak, egyszerre e mű konklúziójaként is szolgálhatnak, amennyiben lehetséges egyáltalán anélkül levonni következtetéseket, hogy a "profán" tudatlanságnak ne biztosítsunk nyílt támadási felületet az olyan igazságok meggondolatlan kifejtésével, amelyeket lehetetlen lenne a bevett módszerekkel igazolni. Nem tartozunk azok közé, akik úgy gondolják, válogatás nélkül lehetséges mindenről beszélni, főleg akkor nem, amikor az ember nem közvetlenül a tiszta doktrínáról szól, hanem rátér vonatkoztatásaira. Bizonyos fenntartások elengedhetetlenek, ugyanakkor olyan égető problémák is vannak, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Azonban ennek az indokolt, sőt nélkülözhetetlen óvatosságnak semmi köze sincs bizonyos gyermeki félelmekhez, amelyeket egyszerűen a tudatlanság eredményez, s amik az indiai közmondás szerint hasonlítanak a "kötelet a kígyóval összetévesztő" ember rémületéhez Akár tetszik valakinek, akár nem, arról kell beszélni, amit a körülmények megkövetelnek; sem az egyik oldal haszonlesőinek ostoba ellenszenve, s erőlködése, sem a másik oldalon azok türelmetlensége nem változtathatja ezt meg, akiket elragadott a modern világ lázas őrülete, s akik a hajszában a világ sorsáról mindent egyszerre szeretnének megtudni. És ha a haszonlesők nem is, legalább a türelmetlenkedők vigasztalódhatnak a gondolattal, miszerint az események egyre gyorsuló üteme vágyaikat minden kétséget kizáróan hamarosan kielégíti; akkor azonban ne kezdjenek majd sajnálkozni, hogy tökéletlenül készültek fel az igazság megismerésére, amely után többnyire lelkes átéléssel, s nem igazi tisztánlátással kutattak.