2007. június 22., péntek

Író-olvasó találkozó Titokfejtő Grandpierre K. Endrével

„A mi népünk az Aranykor népe, az Aranykorból itt maradt nép, aki még társadalmában és gondolkodásmódjában is őrzi az Aranykori Hagyományt.”

GRANDPIERRE ATTILA: A Ghymes együttes énekelte, hogy "Egyszer ideje volna tenni valamit", és azt hiszem, ezért is vagyunk itt, úgyhogy kezdjük. Ezen az estén Grandpierre K. Endre fog bemutatkozni és elmondani a gondolatokat, amiket fontosnak talál. Ezzel újrakezdjük és folytatjuk az Éden visszahódítására tett közös kísérletünket, és mindenkire számítunk, hogy hozzáfűzze gondolatait, amelyek ezt a gyakorlatban lehetővé fogják tenni.
GRANDPIERRE K. ENDRE: Kedves hallgatóim! Ez az író-olvasó találkozó kissé rendhagyó lesz. Múltkori összejövetelünk során néhányan megkérdezték, felvetették, hogy mi, mint kör, mit akarunk. Attila most ismét kimondta egy mondatban, hogy az Aranykor, az Éden visszahódítása a fő célunk. Rögtön fölmerülhet, hogy nem valótlan, hihetetlen vagy elérhetetlen-e ennek a célnak a megvalósítása. Meg kell mondani: bizony, hihetetlen dolgoknak kellene történniük, hogy az emberiség visszatérhessen az Aranykorba. Ha, tegyük föl, csak a magyarság térne vissza, már az is óriási eredmény volna; de ez nem elég, az egész emberiségnek kellene visszatérnie, ez pedig gigászi feladat. Viszont van ennek a kérdésnek egy általunk megközelíthető oldala, éspedig, hogy a magunk részére, önmagunkban próbáljuk meg a visszatérést megvalósítani. Meggyőződésem szerint ez életfontosságú mindnyájunknak külön-külön. A bennünk élő Aranykort, a bennünk élő aranykori örökséget kellene megmentenünk, felszabadítanunk, erőre juttatnunk, érvényesítenünk, ez pedig nem könnyű, de nagyon is lehetséges. Ehhez az egy mondatban összefoglalható központi célkitűzéshez azonban számos kérdést kellene megoldanunk, itt is és külön-külön mindnyájunknak, éspedig a gondolkodás tisztázását, felszabadítását és a tudás megalapozását. Vagyis ennek a körnek meg kellene kezdenie a küzdelmet a világot elárasztó hazugsággal szemben és az egész emberiség elnyomorításával szemben. Ezek óriási célok. Nem gondolom, hogy rohamcsapatot kell szervezzünk ennek a megvalósítására -- csupán a magunk gondolat- és eszmevilágában próbáljuk érvényesíteni azokat a lehetőségeket, amelyek kiutat tárnak felénk a kibontakozáshoz, az előrelépéshez, és gondolkodásunk, tudásunk alapos átvizsgálásához és megújításához. Hadd idézzek egy széltében terjengő mondást, úgy is mondhatjuk, közostobaságot: "Fiatalság: bolondság". Milyen érdekes, hogy ha megvizsgáljuk, mire vonatkoztatják ezt a mondást, azt találjuk, hogy nem az ifjúság lényeges hibáira, hanem tulajdonképpen arra, hogy nem elég bürokrata, hogy nincs begyepesedve, hogy nem követi az idősebb nemzedékeknél sajnos szinte általánossá váló ostobaságokat vagy "okosságokat". Az okosságnak, mint a múltkor szó volt róla, bizony van olyan vetülete, amelyet legjobb elkerülni, mert az a kicsinyességek okossága, az alkalmazkodásra és az alkalmazkodás körülményeinek, feltételeinek megtartására irányul. Az ifjúság, annak a legnemesebb része ez ellen vét, ezt nem tartja be. A fiatalságon belül érvényt kapnak olyan erők, amelyeket magasabb szempontból csak üdvözölni lehet. Egyik-másik fiatalnak elhúzzák ugyan a nótáját, ha nem alkalmazkodik, mégis, valójában nagyszerű tulajdonsága az ifjúságnak, hogy nem alkalmazkodik teljesen és tökéletesen, nem hajtja igába a fejét minden további nélkül. A "fiatalság: bolondság" mondással tehát legnemesebb tulajdonságait ostorozzák, ítélik el az ifjúságnak. A fiatalság aztán sajnos megokosodik, vagyis alkalmazkodni kezd, a társadalom betöri, igába töri. "Okossá" lesz; nem az eszményeket tekinti és nem a csodálatos erők vonalán halad. Megtört és betört emberré válik a reménykedő és eszményekért élő, lelkesedni, tenni tudó ifjú; szinte zombivá, idegen lelkű lénnyé válik az alkalmazkodás során, baromi tengődésbe, testi-lelki megalkuvásba megy bele. Ezt mindnyájan ismerjük: például mindenki átélt már csalódást jóbarátokban, szerelemben. Minden igazi nagy és valójában az Aranykorból hozott érték veszendőbe megy, és belemerül ez a nemzedék is, ugyanúgy, mint az előzőek, a megszokás, a megalkuvás, az alkalmazkodás örvényeibe, magyarán elhülyül. Van egy jobbára idevágó versem; Bulgáriában egy folyóirat leközölte, magyar területen azonban érdekes módon leközölhetetlen.
Szellemkirályok vesztének korát éljük
Felkelni felkelni felkelni
Elverni elverni elverni
A hazugság égig dalmahodó létpiszkoló porát
Míg eltemeti szellemi világunk
Csodálatos történelmünk fantasztikus véráramlatait
Ó jaj História História
Feldarabolt népek országok vére népvágóhidakon
Évezredes szellemi háború öneszmélésünk ellen
Mindent bemocskolnak eltorzítanak eloroznak
Szellemkirályok vesztének korát éljük
Fekete mocsokzsákba gyömöszölnek emberiség
Az anya ráül megölt magzata tetemére
S a háborult világban már önmagát sem érti

A bennünk élő aranykori elemeket kellene valahogy felszínre hoznunk, feltárnunk. Ez távolról sem lehetetlen, mert igenis bennünk él és bennünk kell, hogy éljen az Aranykor. Mi a bizonyíték erre? Hogyan tudjuk átlátni, hogy ez így kell legyen? Az a világkorszak, amelyben élünk, mindössze tíz-egynéhány ezer éve tart -- az Aranykor pedig évmilliókig tartott. Gondoljátok el, hogy mivel a tudat, a helyes tudat nem más, mint a világhoz való viszony felfogása és tükröződése, ezért a tudatot igenis a történelem alakítja; a történelem kedvező vagy kedvezőtlen körülményei alakítják az emberi gondolkodást -- nos, ha évmilliókig élt az emberiség az Aranykorban, akkor annak mély gyökérzetének kell lenni az emberi tudatban, az emberi lélekben, vagyis a mélytudatban. Persze rögtön jönnek a szaktudósok: a csirizevők és papírrágók, és azt mondják, az előadó téved, hisz a korai ember vad volt, vadként élt, állati nyomorúságban. Ez tiszta hazugság. Gondoljátok el, hogy ha nem nyomorítaná az emberiséget a hatalmi rendszer vagy tízezer év óta, ha nem fékezné az embert és nem korlátozná az ember tevékenységét, a maga ideológiáival együtt, akkor milyen más lehetne az élet, az életünk! Nem kell ezt ecsetelnem, azt hiszem, mindnyájan észleljük, tapasztaljuk: világjelenség az emberiség hihetetlen elnyomorodása. Célunk ezzel szembeszállni; mindnyájatoknak életfontosságú elemi érdeke ebben tevékenyen részt venni, mert ez megment az egész emberiségre váró rettenetes elfajulástól, elkorcsosulástól, ez lehetőséget nyit arra, hogy méltóbb emberekként éljük le az életünket. Nézzétek meg az előző nemzedékeket: ezek a szegény emberek iszonyatosan szét vannak nyomorítva fizikailag, lelkileg, szellemileg. Lenne egy kérdésem mindnyájatokhoz. (Egyben elmondanám, miért ezt a tegező hangot használom: ez az ősi magyar társalgási mód, ami viszont mindenkor a legnagyobb tisztelettel kell párosuljon. Téves felfogás, hogy a tegeződés sértő; a bizalmaskodás valóban az, de a tegeződésben ez nincs benne. Tudjuk, hogy a régi magyarok nem is ismertek más hangnemet, legfeljebb az idegenekkel szemben, ahol kellett is érzékeltetni, hogy nem magyarról, idegenről van szó; de maguk közt a legfőbb méltóságokat is tegezték. Tegezték azért is, mert ezek a mi régi méltóságaink nem a nép elnyomói és szipolyozói voltak, hanem egyszerűen vezetői. Nem tekintett rájuk senki valami fensőbb lényként: maguk közül egynek tekintették, aki vállalt egy bizonyos tisztséget. A tegeződés örvendetes elterjedése tapasztalható napjainkban mindenütt, úgyhogy én is alkalmazkodom ehhez.) Tehát fölvetnék egy-két kérdést. Itt közös munkának, tevékenységnek, cselekvésnek kéne kialakulnia, hogy ne az legyen, hogy egyik felől mondják az igét, másik felől pedig vagy meghallják, vagy nem, de folyik minden tovább változatlanul. Közösen kell akarnunk céljaink megvalósítását, tehát először is elmondani, hogy mit akarunk. Ti mit akartok? Egyetértetek ezekkel a célkitűzésekkel? Együtt akartok küszködni velünk és mindnyájunkkal? Át kellene azt is gondolnunk mindnyájunknak, hogy mit tudunk, mit tudtok. Mit tudtok a világról, miféle tudás halmozódott föl bennetek? Az a tudás, amit az ember kisgyermekkora után magában épít, nem a maga tudása, hanem a társadalom nyomja rá. Számolni kell azzal, hogy a dogmák hatalma alól az ifjúság sem mentes. Még egy kérdés: miben vállalnátok cselekvő szerepet? Tudniillik akkor lesz ez a csapat igazán hatékony, ha közösen, egyenlőkként fogunk össze, visszük előre a dolgainkat és megvitatunk mindent. Ki ismeri a mai emberiség kialakulásának valós hátterét? Miért alakult így az emberiség sorsa, amely, úgy néz ki, szinte a végpusztulás felé hajlik? Ezt egyébként nem csupán én állapítom meg; a világban mind többen és többen látják, hogy végveszélyben vagyunk. Végveszélyben az egész emberiség, s ha nem történnek kedvező változások, akkor jaj az emberiségnek.
Ki mondhatja el közületek, hogy ismeri a valós történelmet, a históriát? Dogmaözön ölel körül bennünket, a tévtanok rettenetes burka. Nekem magamnak keserves és hosszú küzdelmet kellett folytatnom azért, hogy áttörjek ezen a rettenetes ködburkon, ami magába öleli úgyszólván mindenki gondolkodását. Ez volna egyik célunk: a szellem, a gondolkodás felszabadítása, a tudás megtisztítása és a valós, igazi tudás megalapozása.
Rátérve irodalmi és tudományos pályámra, meglehet, olyan érzés alakul majd ki a hallgatóságban, mintha valami rémregényt mesélnék, ezért nem dramatizálom, s amennyire csak lehet, szűkre fogom, de semmiképp nem akarom elhallgatni a komolyabb ütközéseket. Van egy kis írásom, a címe: Az igazsághoz való jog. Ez azt tartalmazza, hogy az igazsághoz való jog kimaradt az emberi jogok minden chartájából, valahogy érdekes módon kifelejtődött. Márpedig minden embernek, népnek, országnak, mindenkinek joga van az igazsághoz, az igazság megismeréséhez, érvényesítéséhez. Ezt én egy írói összejövetelen Hévízen el is mondtam és felolvastam. Ott ült a Központi Bizottságnak egy hölgy képviselője, hát mikor feltártam, mindez mit jelent, a szeme egyre félelmesebben kezdett nőni, már olyan lett, mint egy kozmás fazék és hát... de erről elég ennyit. Volt egy másik írásom a hazaszeretetről. Ezt előadásban mondtam el, mert megjelentetni akkor nem lehetett; ezért cikkekben megtámadtak, sőt fizikailag is megtámadtak, tulajdonképpen leütöttek... egy pohos, elhízott hústömb cselekedte ezt a saját hivatalában, én pedig, mivel fegyelmezett tudok lenni nehezebb helyzetekben is, tudtam, hogy ha én visszaütök -- nem kérkedtem soha az erőmmel, nehogy félreértsék, de van bennem lélek, és a lélekben indulat -- ha én dühösen visszaütök, az ottmarad. Tudtam, akkor mi történne, már úgyis elege volt a dicső bolsevik idegenuralmi rendszernek belőlem, tehát fegyelmeznem kellett magam.
Más alkalommal megjelent egy versem... barátaim előre figyelmeztettek: csak nem őrültél meg, hogy ezt oda akarod adni közlésre, de én azt mondtam, ha vállalják, hogy lehozzák, én is vállalom, hogy odaadtam. Lehozta a verset az ÉS. Tudjátok, mi az az ÉS? Az Élet és Irodalom tömény neve. Az ÉS azt jelenti, hogy se élet, se irodalom. Nos, itt ez a vers, '89 után már megjelenhetett. Engedjétek meg, hogy felolvassam.
Megváltó éjszaka
Ha a gépmorajú idő felritkul szelíddé csitul
Pihenőt orzunk a sötétben.
Ó csodálatos éjszaka!
Leplek alá bújnak a testek
Kő-héját a lélek ledobja
Bogár egy titkos repedésben
A rémület alig motoszkál
A rútság tévedéssé foszlik
Vér simul vérhez test a testhez
S bozontos hajú és szabad
Gulliverek járják a törpe
Várost holt kincseket rabolva
S tündérek szépségszigetekkel.

Az éjszaka váltja meg az elnyomorított emberiséget... ezek a bozontos hajú és szabad Gulliverek, óriások az emberi lélek belsejéből kitörő erők, valójában az aranykori erők. Járják a törpeségbe fulladt várost, holt kincseket rabolva, a bűnös, emberellenes rendszerek megdermesztette élet által fel nem használt csodálatos kincseket... és tündérek járnak szépségszigetekkel. Az elnyomó rendszer tömény ábrázolása ez -- fel is fogták a tartalmát, és feketelistára kerültem. Nem bánom, hiszen az élet útja olyan, hogy aki könnyen boldogul, az egy kicsit üressé is válik. De akit ütnek-vernek, az megacélozódik. Vagy összetörik, összeroppan... vagy annál keményebben tör tovább előre.
Még egy kisebb prózai írásomat hadd említsem, ez lejött a lapokban. "Hol van Atilla sírja?" Ez egy pokoli izgalmas kérdés, annyira, hogy a magyar nép máig sem nyugodott bele, hogy nem tudja, hol van Atilla sírja, és egyszerű, de magyar lelkű, hagyománytisztelő és hagyományszerető emberek keresik, nekifognak, sejtelmek és bizonyos tények alapján próbálva fellelni Atilla, a nagy király sírját. Én ennek a törekvésnek látom a reménytelenségét, de látom azt is, hogy ebben a magyar nép hazaszeretete és az ősök iránti tisztelete nyilvánul meg, és mint ilyet, nagyon is emberi és szép dolognak ítélem. Ebben a kis írásomban annak adtam hangot, hogy igenis meg lehet találni Atilla sírját. Utalok arra, hogy én igenis tudom, hogy hol van. Ez képtelenségnek hangzik, de úgy gondolom, valóban tudom, mert a logika, a tényeket elemző és a következtetések sorát levonni tudó gondolkodás csodás dolgokra képes rájönni, olyan titkokra, amelyek egyébként megközelíthetetlenek. Azóta tovább foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hatalmas anyaggá nőtt ki bennem meg írásban is, további bizonyítékokat találtam arra, hogy az elgondolásom helyes, s ezt fontos volna közzétenni -- ám sajnos nem lehet, mert olyan viszonyok uralkodnak még itthon is, de a környező, magyaroktól elrabolt területeken úgyszintén, hogy ennek a nyilvánosságra hozatala esetleg Atilla sírjának teljes kirablását eredményezné. Bizonyára tudtok róla, a szovjetben milyen iszonyú nagy apparátussal keresték, tűvé tettek érte mindent, mondván, hogy a dicső Szovjetuniót megmentheti Atilla aranykincse. Hát hiába keresték... épp eleget elzabráltak tőlünk máshonnan is. Miután ez az írás megjelent, egy épületes cikket közölt az ÉS, el is hoztam, két szakasz is foglalkozik név nélkül az én szerény személyemmel, a címe: Irodalmi Kocsma Rt, ahol a félbolondokat meg a bolondokat hozzák föl, köztük névtelenül engem is, mint olyat, aki ilyen őrültségekkel foglalkozik, s még azt meri mondani, hogy ő meg is találta.
Aztán elkövettem egy szépprózai merényletet, vagy botrányt: írtam egy könyvet az ifjúságról, a címe: Csodaürge. Ennek a könyvnek a hőse Csodaürge, akinek a papája holmiféle Roth Manó, ő meg annak a lelencfia tehát valahogy lelencségbe került hozzá. Mindenki ráismerhetett a papára, ahogy az ment a holdvilág-fejével, meg az egész lényére... Nyomdába adtuk az elég vaskos kéziratot, minden nagyszerűen ment, annyira, hogy egy már korábban megjelent könyv belső borítóján szerepelt is az én könyvem címe, mint ami meg fog jelenni. Csakhogy mi történt? Riasztották a KB-t, tudják, a központi hülyék bizottságát; egy Wéber nevű minisztériumi úr nyargalt be a szerkesztőségbe egy nap, hogy kiütött a dögvész, szétdobni ezt a könyvet, de azonnal. Ugyanis az azt megelőző napon négy úgynevezett nagykutya ült össze egy délutáni kis zabálgatásra: Aczél György úr, Szirmai István, Simó Jenő és a házigazda, az akkori pénzügyminiszter ...neje. Nos, ez a hölgy egyszerűen ellopta, kicsempészte a kiadóból, és elvitte erre a találkára a kéziratot, amelyet egyébként Szász Endre illusztrált, némely ifjú hölgy lenge ruhában, kidomborodó bájaival szerepelt ezeken a rajzokon... bemutatta ezeknek a haza bölcseinek, és volt nagy botránkozás, másnap rohant ki Wéber úr, és szétdobták a nyomdakész könyvet. Mi volt a tartalma ennek a munkának? Rousseau-nak, a francia felvilágosodás nagy gondolkodójának van egy idevágó idézete: "Úgyszólván kétszer születünk: először arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy eszméljünk." Hát ez csodálatos. Két születés, milyen nagyszerű, és ez a második, mikor végre föleszmél az ember, ugyebár. Ezzel szemben én egy ellentétet állítottam föl, amely így szól: Úgyszólván kétszer halunk meg: először 5-6 évesen, mikor elkezdenek hülyíteni bennünket, mikor jön a dogma-özön, mikor megtanítanak bennünket arra, hogy amit mások mondanak, az az igaz, és nem az, amit mi esetleg gondolni merészelünk; másodszor pedig, amikor lemondunk az ifjúság szabadságáról, eszményeiről, talán még a szerelemről is, amikor betokosodunk, amikor magunk is úgynevezett filiszterré leszünk, filiszter, bürokrata, csavar egy gépezetben, alávetett személy, aki mindent elfogad annak fejében, hogy esetleg megkapja a mindennapi kenyeret. Hát csak röviden: mit tesz ez a Csodaürge? Még igazi fiatal, teli buzgó erényekkel, eszményekkel, és vakon vagy félvakon nekiront mindennek, mert hisz. Hiszi, hogy érvényesülhet a szép, az igaz -- nekiront a dolgoknak és püff, elvágódik, elverik rajta a port. Képzeljük el ezt egy négy-ötszáz oldalas könyvön keresztül, szakadatlan, újra és újra ismétlődni... Az ember idegei végül fölborzolódnak, hogy jóisten, hát mikor lesz már ennek vége, mikor fog ez végre megállni a lábán, és nem orrabukni úgy, hogy még össze is rugdalják. Az egész könyv tele van csalódásokkal -- akár az életben, így következik be a Nagy Halálkorszak, az élőhalál korszaka. Gondoljunk csak saját életünk nagy csalódásaira, mikor szeretett barátunk, akiért, hittük, életünket adnánk, és ő is értünk, kap egy zsíros állást és elkezd minket lefitymálni és az ostoba megalkuvás igéit hirdetni. A szerelemben sokszor ugyanígy. Hadd idézzek egy általam nagyrabecsült költő, Poe egy verséből, mert ezt jó, ha megfontoljátok.
"Itt rég a vulkáni korban
lelkemmel a ciprus alatt
szívemmel a ciprus alatt
bolyongtam a vulkáni korban
mikor szívem árja szaladt
mint nyugtalan láva szaladt
Yanek-hegyi lávasodorban
mely az Északi-sarkra halad
mely zúg míg a lávasodorban
az Északi-sarkra halad

De Psyché nyög, ujját emelve:
jaj e fényben nem bízom én
se színében nem bízom én
ne maradj itt fuss tovakelve
fuss mert utolér ez a fény
szólt s lehullva seperve
szép szárnya az út fövenyén,
szomorúan rút fövenyén
s szívem akkor lőn mint a kóbor
levél ha elaszta a hév
mint lomb ha elaszta a hév." (Ulalume)

Ez tartalmazza a két ellentétet, a vulkáni kor lehetőségeit és a nagy bukást. Valójában Poe, noha nem tud róla, itt az Aranykornak, az aranykori s a lélekben élő mágikus erőknek illetve az adott emberellenes társadalomnak az ütközését rajzolja meg. Visszatérve az én dicső hősömhöz, a Csodaürgéhez: a könyv végén tíz év múlva kerül elő ez a nemes érzésekkel, csodás hajlamokkal teli ifjú. Tíz évvel később felpuffadt, torz, otromba, reménytelen élő holttetem; röhögő koporsó. Iszik, és saját piszkába dől -- ez az utolsó kép. Hát mikor én ezt megírtam a Manó papa hatásával egyetemben, a kiadóban gúvadt szemmel járkáltak az emberek, hogy te jó ég, mit fognak ehhez szólni, ha kijön. A Csodaürge-história lezárásaként illetve tanulságképpen figyelmükbe ajánlok négy sort, ami az Erdély ereklyéi című könyvemben látott napvilágot:
Alkalmazkodási fokozatok
először csak az eszmerothadás
azután az erkölcsi fulladás
a minden szépből kiábrándulás
és végül jön az eldisznósodás

Ennyit erről. Ezekután megjelentettem a "Zrínyi meggyilkoltatásá"-t. Ez a munka merőben új történetkutatási módszerekkel tárja föl azt a történelmi gyilkosságot, amely történelmünk egy válságos fordulópontján következett be. A csáktornyai Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér végtelenül szerény ember volt, mindenkit kész volt fölemelni, önmagát mindig lebecsülte, mígnem elkezdte keresni, hogy kiből lehetne a magyarok új vezetője. Mindenkiben csalódott, s végül rá kellett eszmélnie, a sors ráeszméltette, hogy ő maga kell legyen ez a vezető. Ekkor cselekvéshez látott; azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ő lesz a magyarok királya. Ha gróf Zrínyi Miklós a magyarok királya lett volna, akkor most ilyen sínylődő, ilyen tönkretett állapotban nem volna a magyarság. De mi történt? Meggyilkolták. Itt én teljesen új műfajt teremtettem, tudniillik a történelmi kriminalisztikát, a történelmi nyomozástant alakítottam ki. Ebben mindent, amit állítunk, bizonyítani kell -- ez a tudományos tevékenység alaptétele. Aki állít és nem bizonyít, az sarlatán. Érdemes átgondolni, hogy ha itt háromszáz év után megszületik egy munka, amely nem mesét mond el, hanem fehéren-feketén bizonyítja, hogy igenis politikai gyilkosság áldozata lett ez a csodálatos magyar vezető, akkor -- mint ahogy azt meg is írtam az Üzenet és titok c. könyvemben -- össze kellett volna szaladnia az Akadémiának meg minden vezetőnek, hogy végre valami komoly eredmény, na gyerünk előre. De nem ez történt, csupán a szerzőre nyomták rá a nagy bélyegzőt, és kitiltottak a könyvkiadásból egyszer és mindenkorra. Most jelent meg új kiadásban ez a munka, kérlek, Attila, a bevezetőjét olvasd föl.
"Elvirult az idő. Ellobogott, mint egy százszínű szökőkút. Ködök falták fel a Mindenség szívét. Muraköz megdermedt a közelítő tél lehelletétől. A felhők leszálltak a magasból, rongyos hasukkal a fákat, füveket súrolták. Nem volt se nap, se csillag, a nappal egybefolyt az éjszakával. Kihaltak az erdők, lombjuk lehullott, s feltárták titkukat, mint arc a halálban. De az élet folyt tovább. A gőzölgő mezőkön, vízpartokon gatyásölyvek vadászgattak a meghízott rágcsálókra, olykor egy-egy nyúl, róka, szarvas riant tova a ködben, a cseppgyöngyös, fekete gallyakon csonttollú madárkák, pirókok, királykák surrogtak eleségüket keresve. Nemrég érkeztek a messzi északról. A párás vizeken jegesbúvárok halászgattak, a víz színén hajókázva elbillentek, hártyikás lábukkal felfelé tapostak, és előreszegzett csőrrel fúródtak a vízbe, a homályban rémülten tovairamló hal árnyéka után. Az élet folyt tovább. A naptalan világban itt is, ott is lovasok ügettek, kocsik zötyögtek a sárral küszködve Csáktornya felé, üléseiken komoran töprenkedő, riadt ábrázatú főurakkal. Lógó fejjel ügettek a lovak, szájuk kivirágzott: hab-szirmokat szórt. Fröcsögött a híg sár, nyikorogtak a kocsik eresztékei, a kerekek zsíros fényű szalagokat hasítottak a sárba. Gyűrűzött a csúf köd, nagy hályog-udvarokat alkotott; eső szitált, szél támadt, szeszélyes hirtelenséggel harmatként szétporzó kósza záporok eredtek s álltak el, mintha a természet maga se tudná: mitévő legyen és milyen arcot öltsön. A deres esők vas-színnel vonták be a sarat, a fonnyadt, rongybarna füveket, megzörgették a nádasokat, meghízlalták a vizeket, pocsolyákat, apró sarkantyúkat vetve rá, mintha halott vitézek rohangásznának itt, az utak fölött, a nádasok fölött. A szétszórtan menetelő nád és sás rengetegeiből, a megnőtt vizivilág tengeréből szirtként kimagasló csáktornyai vár tornyán gyászlobogó csüngött óriási törött varjúszárnyként. Ide igyekeztek mindenfelől a kocsik és lovasok. A gyászlobogó hozta ide őket. Meghalt Zrínyi, döbbenetesen és hirtelenül, virágjában. Meghalt -- vagy megölték. Őszi és téli hadjáratának diadalmas eseményeit még mindig élénken tárgyalták mindenfelé az országban: a végbeli vitézek pihenőhelyein, a szakállszárasztókon, az udvarházakban és jobbágytanyákon. Nemrég még Kanizsa falait vívta, és most -- halott. Mintha delelőn ragyogva kilobbant volna a Nap, vagy égigérő fa dőlt volna ki egy villámcsapásra. S a kidőlt fa pozdorjává tört gallyai agyonsújtották a kicsinyes irigységet, a gyűlölködő acsargást, a féltékenységet, mert nagysága csak most mutatkozott meg igazi mivoltában, most, hogy leszállt, leroppant zörgő koronájával az égről, és végigterült a földön, melybe eddig csak gyökereivel kapaszkodott."

Még a múlt században hazahozott Vámbéry Ármin Törökországból egy régi kéziratot, a címe: A magyarok története. Ez a kézirat 1861-től egészen az 1970-es évek végéig eldugottan, elzártan porosodott az Akadémia polcain, senki nem férhetett hozzá. Valahogy mégis megneszelte néhány magyar, híre ment, és valósággal kicsempészték az Akadémia könyvtárából, illetve nem magát a kéziratot, mert az bűn lett volna, hanem suttyomban fénymásoltatták és ezt vitték ki. Egy Prágában élő neves magyar turkológus, Blaskovics József vállalkozott arra, hogy ezt magyarra átülteti. Mikor a teljes fordítás még el se készült, elhoztak hozzám egy példányt. Úgy láttam, létfontosságú adatokat tartalmaz a magyarság őstörténetéről, ezért felhívtam a Kortárs főszerkesztőjét, megkérdvén, mit szólna ehhez. A Kortárs főszerkesztője, aki nagyon derék magyar ember volt, Kovács Sándor Iván, valósággal tűzbe jött, éjfél után fölhívogatott, hogy csinálom-e, készül-e a kézirat. Megcsináltam a kéziratot, a Kortárs közölte, és nagy port vert fel. A magyarság az elcsatolt területeken is felpezsdült, éledezni kezdett ettől... ilyen levelek jöttek, hogy "Felkorbácsolt lélekkel hallottam, hogy mi jelent itt meg, mert ez a magyarság ősvoltát, őstényeit ismerteti..." A Kortársnak azt a számát természetesen elkapkodták, ekkor felhívott engem a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Hatvani Dániel, szintén nagyon derék, magyar érzésű főszerkesztő, ritkaság volt akkor is, napjainkban is, és kért, hogy nekik is írjak. Nekik is írtam, az is lejött. Mi lett a következmény? A Kortárs főszerkesztője mélabúsan mondta nekem: ugye tudod, hogy ezzel bevertünk pár szeget a koporsómba? Pár hónap múlva le is váltották, megtört a pályafutása. A kecskeméti Forrás sem járt jobban, mert ezekután a dicsőséges megyei pártbizottság ellenőrzése alá helyezték, nem jelenhetett meg, míg a KB rá nem mondta az áment. Ennyit erről.
Ezek után egy új munkához láttam, megírtam a Királygyilkosságok című munkámat. Felderítettem, hogy Árpád-házi királyaink többsége, csaknem kivétel nélkül mind, gyilkosság áldozata lett. Ezt bizonyítja, hogy nagyon sokan közülük gyermekfővel léptek a trónra és nagyon hamar elhaltak, harminc éves kor volt az átlag. Miért? Mert akkor már a király kezdett alaposabban látni, a gyermekei is kezdtek felcseperedni, tehát már átadhatta volna a tudást a következő királynak. Ez nem jelenhetett meg; egy kiadó vállalkozott nagy lelkesen a kiadására, még az idegenuralom idején, felvonultattuk a legnevesebb lektorokat, akik kedvező véleményt mondtak a könyvről, de a minisztérium természetesen ezt is elvágta. Láttuk: a szerzőt indexre tették, úgyhogy nekem könyvem nem jelenhetett meg abban a rendszerben. Az idegenuralmi rendszer malmai elég gyorsan őröltek... tudjuk az ő fő elvüket, a három T-t: tűrt, támogatott és tiltott. A tiltott volt a legnemesebb kategória, csak ezt akkor még nem vették tudomásul. Ami pedig engem illet, kedves barátaim, mindezt egyáltalán nem holmiféle fenegyerekeskedésből, vagánykodásból, hősködésből csináltam. Úgy érzem, a legszelídebb emberek közé tartozom; gyakorlati tény, hogy ha megyek egy ösvényen és egy hangya arra megy -- jajistenem, nehogy rálépjek -- kikerülöm és kalapot emelek, mert az élet tiszteletre méltó. A körülmények így hozták, hogy nekem így kellett tennem. Az igazságot kell követnünk, és aki az igazságot követi, az egy társadalom- és emberellenes hatalom alatt szükségszerűen jut ide.
Megtörtént az a bizonyos váltás, meggyőződésem szerint távolról sem úgynevezett rendszerváltás, csak egy kis kozmetikázás történt, mégis lehetőség támadt arra, hogy a munkáim megjelenhessenek. Most már szinte hónapról hónapra jelennek meg munkáim, legfeljebb akkor van szünet, ha egy nagyobb munkát készítek elő. Ezek a munkák egy új világlátás megvalósítói... utaltam az előbb saját szelídségemre, még a szerénységemre is hadd utaljak: ez a szerénység nem hazug álszerénység, mert azt gyűlölettel eltaszítom. Tisztában vagyok vele, hogy az emberiség nagy szellemei büszkén mondták ki, hogy ők mit érnek, és én is ki kell mondjam: az én munkáim nem csupán a sok közül valamiféle más jellegű munkák, hanem ezek alapmunkák. Kérem, fogjanak szavamon és olvassák a fejemre, ha megismerik a munkáimat, és csalódniuk kell. Egyébként a világ minden tájáról és itthonról is jönnek a köszönő és hálálkodó levelek. Ezek a munkák alapot lerakó, új, tudományos alapon, tudományos bizonyítékokkal történő feltárásai a történelem titkos háttérerejének, a történelmi valóságnak. Aki a történelem titkosságáról nem tud, vagy azt eltakarja, az a történelemről úgyszólván semmit nem tud, illetve amit tud, az mind velejéig hamis és gyökértelen. A régi görögöknél maga a história szó is azt jelenti: nyomozás; de az akkor és ma divatozó történetírás inkább ellennyomozás, a nyomozás eltussolása, a titkos erők eltakarása. A történelem, az igazi történelem az élet tanítómestere, hiszen az emberiség össztapasztalatait foglalja össze. Aki a valós történelmet nem ismeri, az félvak, annak homályos a látása, mert az emberiség tapasztalatainak ismerete és a magyarság dicsőséges és döbbenetes tapasztalatainak, valós tényeinek ismerete nélkül a szellem a levegőben lebeg. Utaltam rá a múltkori beszélgetésünknél, hogy miképpen fejlődött ki az antik bölcsészet a görögöknél, milyen tábora támadt egy-egy filozófusnak, mindent készek voltak odaadni, hogy fölfogadja őket tanulónak -- igazuk volt, mert a tudás, az igazi tudás mindennél fontosabb mindnyájunk számára. Fölvetnék egy kérdést: ki ismeri egyáltalán a munkásságomat? Ki mit olvasott? Vegyük talán sorra futtában, s ha lennétek olyan kedvesek fölemelni a kezeteket, ha olvastátok valamelyiket. Egyébként egyszer elolvasni egy könyvet nem jelenti azt, hogy föl is fogtuk, ha az a munka tartalmában komoly. Van egy mondásom erre: az a könyv, amit csak egyszer érdemes elolvasni, azt egyszer se érdemes elolvasni. Nos, hadd kérdezzem meg, hányan olvastátok:

Királygyilkosságok ...5
Zrínyi meggyilkoltatása ...2
A magyarok istenének elrablása, vagy a magyar faj nagy elárultatása ...5
Vészkiáltások ...1
Üzenet és titok ...1
Erdély ereklyéi ...1
Kiegészítések ...senki
Aranykincsek hulltak a Hargitára ...7
Lajos király három halála és négy temetése ...senki
Miként menthető meg a magyar nemzet? ...1
Mi az igazság az árpádi bejövetel körül? ...3
Hol van a magyar őshaza? ...2
Mióta él nemzet e hazán? ...1
Őshazakutatás: Isten szava a magyar nép szava -- Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása ...3
A magyar ősvallás történelmi alapjai ...4
Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért ...1
Miért söpri el a történelem a Trianonokat? ...1
A magyarság őseredete ...3
Árpád kirekesztése az Árpád-házból ...2
Istennyomok hétölnyi por alatt -- Amit a magyar ősvallásról tudni kell ...9
Istennyomok hétölnyi por alatt -- Az élet vallása ...7
Köszönöm, ez hallatlanul tanulságos volt számomra, és talán mindnyájunk számára, hogy jobbára ismeretlenek ezek a könyvek. A kiadónk nem profitérdekeltségű kiadó, áraink a lehető legalacsonyabbak, úgyhogy... tudom, hogy még egy pár fillérnek is helye van... mégis ezek a könyvek elérhetők kellene legyenek, kérem, ezen gondolkodjatok. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattatok.
GRANDPIERRE ATTILA: Most még a hozzászólások előtt szeretném fölolvasni Endre egyik versét, ami élettörténetének és a hányattatásainak fényében különös, újabb értelmezést nyer, ugyanakkor általános érvényű, a mi életünkre is vonatkozik.
Kivégzéseim
óriási a tömeg.
mást se látni,
csak nyüzsgő emberfejek
sertefejek tízezreit
vagy netán millióit
középütt lomhán tovaúszó emelvényen én fekszem
hanyatt, nyaklottan fekszem
a deszkaállványzatra kötözötten
kivégezni, bevégezni visznek
mindenfelől reflektorok
detektorok, trotyesszorok
piros pruszlikos sokaság figyel
s tökkopasz kangörények
nehogy egy rezzenést is valaki elmulasszon
mert porhüvelyem tipikusan kivégzéses porhüvely
ábrázatom tipikusan kivégzéses ábrázat
tagjaim gigám fejem belem kebelem
tipikusan kivégzéses testtagok
fakéreg-gyűrötten rángó képem
máris a kivégzés jeleneteit játssza
a csipi-csupasz nő-hóhér
titáni kövérfarú fehér pókként csimpaszkodik
a fémdarus törvényfa vashorgába
s kalimpálva köröz fejem fölött
piros plüss papirusz pallosát nyakam fölé emelve
nyavalyás rémülettől nyúló nyelvem kilóg
csap egy-kettőt: nyissz-nyassz és máris végem
elcsettinti elnyűtt fonalamat
fejem pedig
cakk
prakk
krakk
az ütés erejétől
megkergült gömbkakasként kukra száll
a boldog sokaság
székéről fölszökellve
virágokat dobál
s üvölti: hogy volt! hogy volt!

GALÁNTAI DÁVID: Még az előadás legelejéhez volna hozzáfűznivalóm... (Endre: Mondj légyszíves egy melléknevet... vagyis utónevet...) ...melléknevet is mondhatok, de akkor nem volnék túl szerény... tessék, máris mondtam egyet... szóval Dávid vagyok. Emlegettük, hogy a társadalom, meg ők, azok ott, azok a szemetek, akik elnyomnak minket ...minket, ez meg a másik... szóval ez így rendben volna, én érzem, hogy itt van társadalom, vannak ők, meg vagyok én, meg vagyunk mi itt bent, de ennél én kézzelfoghatóbban szeretném megragadni a dolgot... hogy is mondjam, kit verjek már fejbe, mert én már ott tartok lassanként... vagy kinek a fülébe beszéljek, talán így jobb, kinek álljak a szeme elé, hogy lássa: valami rosszul van ebben a világban? Szerintem mindenkinek van erre válasza, nekem is van erre válaszom, de inkább a ti válaszaitokat szeretném hallani.
ENDRE: Mi lenne, ha elmondanád a te válaszodat?
DÁVID: Ez lesz a nehezebb. Van két óránk, mert akkor kezdem... Nekem azok az elnyomó erők, amik abba az irányba hatnak és tolnak engem, amerre én érzésem szerint nem akarok menni. Tehát lehet, hogy az eszemmel tudom, hogy most jobb volna, ha arra mennék, különben betörik a fejemet, de érzésem szerint -- ami ugye szintén hat a gondolkodásra -- úgy érzem, hogy nem kell nekem arra mennem, nincsen nekem semmi szükségem erre, arra meg amarra, amit nekem annyira adni vagy eladni akarnak, vagy a pofámba tömni... kik? Hát ez az, amit nem tudok... valószínűleg én magam is, és ez engem már eleve aggaszt. Másoktól szeretném hallani, hogy őket mi nyomja, mert ha én ezt most röviden elmondani nem is tudom, de gondolkodok rajta már egy pár éve.
GRANDPIERRE ATTILA: Amit Endre munkáiból meg lehet ismerni, az többek között az az alapvető és egyébként a mi képzésünkből teljesen hiányzó tény, amelyik nyilvánvaló, ha az ember egy kicsit belegondol, de ez a kis belegondolás se fér bele a mi oktatási rendszerünkbe, szóval az a tény, hogy a történelmet nem úgy alakítják, ahogy azt a történelemkönyvekben leírják. Nem vagyunk beavatva semmibe, nem tudjuk, mi történik. Létrehoznak bizonyos kulisszákat, amik mögött ennek meg annak a szándékai szerint hoznak döntéseket azok, akik valójában a történelmünket alakítják, és utána a számunkra valamiféle maszlagos körítésben tálalják, lehozzák a különböző újságokban valami bikkfa-nyelven, amiből nem derül ki, hogy miről is van szó. Az erők, amelyek valójában alakítják a történelmet, úgy gondolják, a kívánt eredményt jobban el tudják érni, ha minél kevesebben tudják, hogy ők valójában mit akarak elérni. Gondoskodnak róla, hogy ezt ne tudják az emberek. Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen ők döntik el, hogy vannak ők és vannak mások. Ezt nem mi döntjük el; az nem úgy megy, hogy valami hőbörgő alakok azt mondják, hogy hát vannak bizonyos meghatározatlan ők, fogalmunk sincs, kik azok, de lázadni akarunk meg kötözködőek vagyunk és hepciásak, és keressük, kinek hogyan olvashatunk be... nem erről van szó. A történelem valósága mutatja, hogy évezredek óta vannak bizonyos tényezők, amelyek igényt formálnak arra, hogy a történelmet ők alakítsák, ők döntötték el, hogy nem avatnak be bennünket, a népet, a lakosságot, az embereket, akiket ezek a döntések érintenek. Ez a dolgok szokványos menete, hogy valahol megszületik egy döntés, aztán az külön kérdés, hogy ezt hogyan tálalják, hogy jelenik meg erről valami, a lényeg az, hogy mi lehetőleg minél kevésbé tudjuk megítélni és tudjunk belelátni az ő mozgatórugóikba. A mai világban azért nem lehetetlen, hogy megjelenjen az igazság szava, vannak jószándékú, jóhiszemű és tájékozódni vágyó emberek, olvasók, és szerzők, akik erről írnak. A Magyar Nemzetben például rendszeresen jelennek meg cikkek arról, hogy a mai világot a pénzhatalom döntései érintik elevenen, ez a pénzhatalom dönti el, mikor mire van pénz, s ez tulajdonképpen a Központi Bizottságnak felel meg, ami a kommunista időkben eldöntötte, mit szabad megtenni és mit nem. Itt is ugyanez megjelenik: mi ellentétes, illetve mi összehangolható az ő érdekeikkel. Például sok olyan dolog ebbe nem fér bele, amiről ha az ország lakossága tudna, nem értene egyet a döntéssel. Egy kirívó példát hadd említsek. A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézetében dolgozom, és előfordult, hogy az Akadémia könyvtárát meglátogattam, olvasóként forgattam a folyóiratokat, amik a folyóiratkönyvtárba jártak. Ez egy igen szerény költségvetésű könyvtár. Egy folyóiratkönyvtárat fölszámolni brutális lépés, tulajdonképpen a kultúra ellen elkövetett merényleteknek az egyik legsúlyosabb válfaja. Állítólag az MTA folyóiratkönyvtárát úgy számolták föl pár évvel ezelőtt, hogy úgy nézett ki, mint egy temető; beszéltem a könyvtárosokkal, ők mondták, hogy a II. világháború után nem történt ilyen lefejezése egy könyvtárnak, mint most, a fölszabadulás és a dicsőséges előrefejlődés korszakában. A folyóiratkönyvtár eddigi 28 milliós költségvetéséből 20 milliót elvettek. A nemzeti jövedelem nem csökkent azokban az években, volt infláció, de azt is majdnem tartotta a nemzeti jövedelem. A névleges összeget sem kapták meg, hanem a névleges összegből, ami eleve évi 20-30 %-os lefaragást jelent az infláció miatt, és amire amúgy sem lett volna alapjuk, mert a kultúrát nem szabad úgy beállítani, hogy pont annak a pici kis költségvetésében nézik el a lefaragást, mert kultúrával úgysem jut előbbre a nemzetgazdaság... szóval ez a húszmillió forint, amit elvettek, Bokros pénzügyminiszter egyéni végkielégítésével egyenlő, ő 16 milliót kapott a zsebébe.
Mindezt miért? Mert valahol született egy ilyen döntés, hogy erre nincs pénz. Ezekután az Akadémiai Könyvtár igazgatója egy interpellációt adott be a parlamentnek, hogy ha már mégis le akarják vágni, valami érthetetlen okból, a folyóiratkönyvtár költségvetését, legalább adjanak vissza valamit az összegből. Vissza is adtak egy pár milliót és Akadémia vezetősége úgy döntött, hogy ezt az összeget, amit visszakapott a folyóiratkönyvtár céljaira, nem adja át a folyóiratkönyvtárnak, hanem Chrysler gépkocsikat vásárol belőle. Úgy gondolom, ebben az egészben nemcsak az a döntés fejeződött ki, hogy a kormány nem helyesli, hogy az MTA-nak, az ország legfontosabb tudományos könyvtárának a folyóiratkönyvtára működjék, ez szálka a szemükben, és valami mondvacsinált ürüggyel le kell vágni, hanem emellett még egy olyan arculcsapás szándéka is jelen van, ami a legnyíltabban mutatja, hogy sokkal erősebb motivációjuk van annál, mint hogy pusztán a pénzt lefaragják. Ennyit arról, hogy ők és mi, az olvasók, például.
GALÁNTAI DÁVID: Akkor inkább úgy kérdezném, hogy az én személyes történelmemet, az én személyes kultúrámat hogyan állítsam előtérbe? Hogyan hozzam felszínre, és hogyan közöljem a nagyvilággal? Egy az, hogy itt vagyok és beszélek hozzátok, de ez csak egy. Mit lehet még csinálni?
GRANDPIERRE K. ENDRE: A kérdésfelvetés jó, olyan szempontból, hogy egyáltalán felszínre hozni, ami bennünk van... de a kérdés megvilágítását nem ilyen úton kell keresni. Nem az számít, hogy kik azok az ők, akik fölül vannak, hanem magáról a struktúráról, a szervezetről van szó. Kialakult egy társadalmi szerkezet, egy szervezet, egy rendszer, egy vezetés, ami az egész korra jellemző, nem ezt a legutóbbi kort gondolom, hanem egy tízezer év körüli időszakot az Aranykortól máig. Az, hogy vezetőre szükség van, ez világos dolog, könnyű átlátni, hogy ahol több ember van és együtt cselekszik, ott kell egy vezető is, aki tapasztaltabb, jobban átlátja, mit kell tenni. De -- és itt a nagy kérdés -- kell-e, szükségszerű-e, hogy a vezető hatalmat gyakoroljon? A vezetés és a hatalom közti nagy különbségről van szó. Amíg valaki vezet, addig egy lehet a közösségből és a közösséggel, hiszen előjogokat nem kap. Ha viszont már előjogai vannak, több joga van, mint a másiknak, joga van uralkodni a többiek fölött, joga van meghatározni a sorsukat, azt, hogy hogy élnek, satöbbi -- az már hatalom. Ez a rettenetes fordulat következett be ezelőtt tízezer évvel, a hatalmi korszak eljövetele és a vezetők árulása, a vezetők visszaélése helyzetükkel. A régi magyar közjog szerint, amint azt a középkori krónikák világosan, szóról szóra megírják, a magyarok Géza fejedelem koráig önmagukat kormányozták, vagyis a magyar közösség kormányozta az országot, és a vezetők, mindenkit beleértve, a fő hadvezért, a fő-fő bírákat is, leválthatók voltak, amennyiben kifogás támadt ügyintézésük ellen, és le is váltották őket. A magyaroknál ezelőtt ezerszázötven évvel még az ős-jogrendszer volt érvényben, amelyet úgy is nevezhetünk, hogy hatalom nélküli jogrendszer. Annyira furcsa és különös volt ez a már akkor is nagyon elfajult világban, hogy a külföldi szerzők egyszerűen nem értették, mi ez, ezért arról írnak, hogy a magyaroknak nincs uralkodójuk, nincs királyuk, nincs semmijük -- ők már elképzelni sem tudták, hogy itt egy emberi közösség magát irányítsa. Utaltunk már rá, hogy a magyar az Aranykor népe, az Aranykorból ittmaradt nép, aki még társadalmában és gondolkodásában is őrzi az aranykori hagyományokat, és ebből fakad az, hogy még ezervalahány évvel ezelőttig a magyarok nem ismerték a hatalom igáját. A hatalom egyszerűen azt jelenti, hogy jog és jog közt különbséget teszünk, és a hatalmasokra külön jog vonatkozik, mint az alávetettekre. Nekünk nem annyira elmondani, vagy megmondani kell valakiknek, hogy mit akarunk, hanem itt kellene ezeket a kérdéseket mélyen átbeszélni, átgondolni, és tisztázni. Ezek a felismerések, ezek a tudományosan is megalapozott tételek vezetnek vissza bennünket szellemileg is az Aranykor felé. Múltkor az is fölmerült, hogy itt ez akadémikus jellegű... hát mondjuk ez nem elfogadható, mert ha azt mondjuk egy baráti beszélgetésre, amelynek van egy levezetője vagy előadója, hogy akadémikus, akkor minden akadémikus... de még az elhelyezkedésünket is kifogás érte, ezért elnézést kérek, magam kértem mostanra a klub rendezőitől, hogy teremtsenek ide egy asztalt, nem másért, csupán hogy a könyveimet közszemlére kitehessem, a jövőben ez nem lesz, legközelebb esetleg kör alakban helyezkedünk el, hogy a minél áthatóbb személyes beszélgetésre is alkalmat adjunk... Egyébként ezeket a könyveket azért raktam ki, hogy ismerkedjetek velük, bátran ide lehet jönni, megnézegetni, megforgatni őket.
ANDREA: Én a könyvekkel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Elmentem egy közkönyvtárba, a megyei könyvtárba Szombathelyen, próbáltam a műveidet megkeresni, és egyetlenegyet találtam, de abban is csak közreműködő voltál, szóval nem nagyon lehet hozzájuk férni. Könyvesboltban lehet kapni őket valahol?
ENDRE: Egyedül a Fehérlófia könyvesboltban lehet Budapesten. Ebben a politikai és irodalmi szeméttel elárasztott világban... Egyik barátomék megkérdezték valami könyvesboltok vezetőit, hogy miért nem árusítják ezeket a könyveket, és azt a választ kapták, hogy ők csak politikamentes irodalmat terjesztenek. Ez a legszörnyűbb politika, amit csinálnak, mert könyveikkel mételyezik az embereket, elrabolják az életidejüket és félretájékoztatják, megkavarják a gondolkodásukat. Képzeljétek el, annak kellett megtörténnie, hogy egy pesti ember írt innen egy argentín professzornak Buenos Aires-be, hogy azok segítsenek neki, adjanak tanácsot, hol tudja a könyveimet megszerezni... Ezt úgy nevezik, hogy agyonhallgatás. Az agyonhallgatás a szellem legyilkolása, ha meg egy szerzővel teszik, az azt jelenti, hogy a szerzőt belső száműzetésre kényszerítik. Parancsolj, tiétek a szó, és bátran szóljatok, mert itt mindenkinek egyenlő szólási joga van.
CSICSI: Én hatalmas ellentétet érzek a múltkori alkalom, illetve a kettőtök mostani elbeszélése között. Attila beszélt az Éden megvalósításáról, említette ezt a öntörvényű és elemi erőt, amiről én nagyjából érzem, micsoda, itt ugyanakkor elhangzik az a bizonyos Aranykor, ami, ha jól feltételezem, szellemi dolog... konkrétan tudok is róla valamit, illetve nem biztos, hogy ugyanazt értjük alatta... úgy gondolom, a többiek is szeretnék, ha erről beszélnél... és ugyanakkor hallom ezt a rengeteg negatívumot: az emberiség elsilányulása, satöbbi. Attila, te kvázi vonzod a negatívumot. Az egyik oldalról vágyakozol a csúcsra, az Aranykor felé, a másik oldalról viszont negatív vagy. Én azt az elképzelést tartom helytállónak, amit több helyről hallottam, hogy amiben hiszel, amit vonzol, az történik meg. Hát akkor vagy vágyakozzak és kövessem az aranykori mintát elemi erővel, s akkor mit érdekel engem, hogy mi történik globális szinten, hiszen arról volt szó, hogy mindenki egyénileg valósítja meg ezt a bizonyos Aranykort... vagy foglalkozzak csak a negatívumokkal, nem? Itt olyan ellentét van, hogy ezek szerint abszolút nem logikus, hogy -- és én ezt nem fogadom el, szóval: mi az, hogy a történelem határozza meg a tudatot? Az én tudatomat én határozom meg!
GALÁNTAI DÁVID: Erre azt lehetne mondani, hogy te csak azt hiszed. (Csicsi: Én tudom!) Na ja, ugyanezt mondom én is a magam részéről, s erre én a legjobb alapot magamból vehetem, és magamból is veszem. De sajnos bennem még mindig vannak kétségek, hogy tényleg én vagyok-e én, úgy, ahogy vagyok, a húsz évemmel együtt, meg mindennel, ami körülvesz és a fejemben van.
Hozzászólás: Alapvetően minden környezetnek van történelmi háttere... Ha kinn nőttem volna fel a semmiben, akkor nem lennének előítéleteim, de nem ott nőttem fel, hanem itt, nem vagyok teljesen bezárva, hogy azt mondhassam magamról, én határozom meg magamat... (Csicsi: Attila nem ezt énekli...) Mind a kettőt énekli, azt is, hogy a külső világ is meghatározó valamennyire, de azt is, hogy a belső világ is... Azért is ülünk itt, mert a belső világ is meghatározó, ha nem így volna, most kint lennénk a McDonald's-ban.
VÉGH VLADIMIR: De attól, hogy te fölfogod, hogy nem a McDonald's-ban kell lenni, attól még nem történik semmi. Én attól még nem fogom megváltani a világot, nem fogok kimenni és embereket téríteni, hogy gyerünk, emberek, "Éden Visszahódítása", ennek semmi értelme nem volna. Az ember felfogja, hogy mi van kívül, látja az embereket, látja, hogyan gondolkodnak... átlátsz rajta, hogy ez hülyeség, ebben élsz, ez a tömeg. Én nem fogom a tömeget megváltani, nekem az a fontos, hogy énbennem mi van, hogy én hogy lássam a világot. Foglalkozzak azzal, hogy sok könyvet írjak? Úgyse fogják föl az emberek, úgyse veszik meg, mert erre vannak nevelve. Ne értsétek félre, nem az irodalom ellen vagyok, de hogy terjesszem az irodalmat ilyen... erőszakosan... nekem a végére ez volt az érzésem... végig ezen gondolkodtam, hogy bunkóság-e ezt kimondani, de ez végülis gátlás az emberben, hogy nem mondja inkább ki, mert fél, hogy ki mit gondol majd... szóval nekem ez olyan erőszakos volt. Ha nem érdekel ez a téma, akkor úgysem fogom elolvasni, bárki bármit mond róla, mert nekem van egy saját érdeklődési köröm, nekem az a fontos, hogy ha innen kimegyek, lássam az embereket, látom, mit gondol, nézem, beszélek vele, figyelem, hogy miért gondolhatja ezt, mi történhetett az életében satöbbi... Mindenki mondja el, mit gondol, az engem érdekel, de hogy könyvekről legyen szó... Végülis beszélgetni vagyunk itt.
Hozzászólás: Ezekben a könyvekben Endre gondolatai vannak. Rendben van, hogy beszélgetünk itt, de egy könyvben ugyanúgy gondolatok jönnek elő.
GRANDPIERRE K.ENDRE: Válaszolnék röviden. Fölmerült, Dávid és Vladimir is mondták, hogy el vagyunk nevelve. Kérdés, hogy egyáltalán maga az emberek meggyőződése, a meggyőződésünk milyen és honnan származik. Ugyebár a családban nem egészen úgy zajlik le minden, hogy "Na, kislányom, kisfiam, mondd, te mit gondolsz, hogy gondolod", mire a gyerek azt mondja: "Papa, így gondolom, meg mama, így", s akkor a papa-mama felkiált: "Ohó! tényleg, no, majd követjük a kisbabánk útmutatásait"... Ugyanúgy az iskolában sem az van, hogy "Mi a véleményetek, gyerekek, mit akartok, mit vallotok", mire mindenki elmondja, mit gondol, és az oktató örül: "hurrá, okosabb lettem!..." Így zajlik? Ugye nem. Volna pedig egy lehetőség, az oktatásban, de a családban is: azt mondani, hogy gyerekek, ez meg ez a hivatalos vélekedés, ti mit gondoltok, beszéljük meg, és akkor ott traccsolnának. De nem, erről szó sincs, csak az van, hogy "tanuljátok meg". Hadd mondjak egy apró példát. Van a nyűgös, kérdezősködő gyerek és az ideges szülő -- a helyzet ugye ismerős. "Az ég szerelmére, kislányom, kisfiam, hagyd már ezt, hát ilyen buta kérdéseket hogy lehet föltenni..." A gyerek kíváncsi, és meg kell mondani, hogy ez a kíváncsiság az Aranykorból öröklődött, az élénk, természetes, még romlatlan elmeképességű kisgyermek érdeklődik, hogy mi miért van? Azt kérdi, apuci, miért víz a víz, vagy miért kenyér a kenyér... ugye égbekiáltó ostobaságok, így fogja föl az okos felnőtt. Pedig itt a gyerek a dolgok lényege felé kapiskál, hogy "miért?" Csak aztán ahogy felnövekszünk, mivel be vagyunk ágyazva, azt kell megtanulni, amit az "okosok" tudnak: a felnőttek, a tanárok, a szakemberek; a mi feladatunk pedig: tanuljuk meg, magoljuk be. A legkényesebb kérdések egyike, sajnos, nálunk -- pedig mindenről szabadon kellene beszélni és gondolkodni -- a vallás kérdése. Megszületik az ember, eltelik egy-két hét, és már megkeresztelik, mikor azt se tudja, eszik-e vagy isszák a vallást. Eleve meghatározzák, beillesztik az embert, úgy kell táncolni, ahogy fütyülnek. Nagy tisztelettel megkérdezném tőled, Csicsi, hogy mondjuk milyen alap- vagy sarokigazságokat tudsz, amiket te alakítottál ki önálló gondolkodással? Nagyon kíváncsi volnék, hogy mi az, amit nem a társadalom nyomott rád, vagy az egész környezeted? Hát itt van a tragédia. Az Aranykor meg az Éden, vagy a Paradicsom... mondjuk valójában az Éden bibliai fogalom, de mi áll mögötte? Mit tartalmaz, mire utal az Édenből való kiűzetés Bibliában megőrzött legendája? Az Aranykorra, az emberiség boldog korszakára, ahol nem volt bűn, nem volt elnyomás, ahol annyira nem volt bűn, hogy nem tudták, hogy bűn a meztelenség. Azóta bűnné vált a meztelenség is. Az Aranykor meg az Éden egy és ugyanaz, csak más néven szerepel.
ANDREA: Akkor az Aranykor a teljes bűntelenség? Most, hogy egy ilyen civilizációban, társadalomban élünk, a teljes bűntelenséghez nem tudunk visszamenni, mert ez a társadalom romba dőlne. Ebben vagyunk kénytelenek élni, és bármennyire is lázadunk, én magam is lázadok ellene, de egyszer kénytelen leszek felnőni és munkát vállalni, pénzt keresni, mert ennek így van a rendje. Nem értem, hogyan tehetnék ellene, hogy ne így legyen... tegyek-e ellene, hogy ne így legyen?
ENDRE: Vladimir azt mondta, hogy nem az a feladatunk, hogy elmenjünk és az embereket szólítsuk meg, hogy hé te, idefigyelj, és mondjuk el a gondolatainkat... és az sem, hogy a társadalommal mint közeggel egyedekként szembeforduljunk... hanem az, hogy magunkban kiépítsük azokat a tényezőket, amelyek hozzásegítenek bennünket egyrészt az igazi tudáshoz, a helyes, logikus, következetes gondolkodáshoz, továbbá ahhoz, hogy megerősítsük a bennünk élő aranykori örökséget.
ANDREA: De mik ezek a tényezők, amiket magunkban ki kell építenünk? (Dávid: Ez a házi feladat.) 18 évesen, végzős gimnazistaként nekem tanulnom kell. Én azt tanulom, amit nekem átadnak. Nem érzem magam elég okosnak, sőt butának érzem magam ahhoz, hogy kialakítsak bármiféle tényezőket, mert lehet, hogy nem helyesen cselekszem. Valahonnan pedig tanulnom kell, valahonnan okosodnom kell.
ENDRE: Senki sem várja el, hogy egyedül alakítsd ki ezeket a tényezőket. Egyébként is, a gondolkodás és az igazságok megközelítése nem olyan folyamat, hogy hipp-hopp, lenyomtam a gombot és már fújom ezeket a dolgokat. Ez egy lassú folyamat, amíg ezeket kiépítjük.
ANDREA: De közben felnövök.
ENDRE: Közben felnősz, de ha itt, a mi köreinkben fogsz tevékenykedni, akkor nem kerülsz azoknak a felnőtteknek a sorsára, akik a teljes elbutulás állapotába jutnak.
ANDREA: És mik ezek a tevékenységek, amik ebben segítenek?
ENDRE: Ezek messzeható, mély kérdések, ezeket nem lehet ilyen ripsz-ropsz megválaszolni. Itt van ez a szórólap, amit elég sokan remélem megkaptatok, ebben vázolva van egy program, amin kérdésről kérdésre fogunk haladni. Például, hogy mi volt az Aranykor, erre felelni nem lehet úgy, hogy mittudomén, izé, egy szattyánbőr csizma.
ANDREA: Nem úgy gondoltam, de legalább ráközelíteni.
ENDRE: Erre sor fog kerülni. Hadd mondjam el például az Aranykorról, hogy ezt a korszakot egyszerűen föld alá temették, kitagadták és elítélték, és kisütötték, hogy "azelőtt csak nyomor volt, és mióta boldog az ember, hát mióta hatalom ül a nyakán", ugye, világos. Már a régi görögök se tudták, mi volt az Aranykor; Hésziodosz például, a kiváló ógörög költő, azt írja, hogy az aranykori emberek maguk aranyból voltak, tehát a testük aranyból volt, ami nyilvánvaló képtelenség és félreértés. Már akkorra, az időszámítás előtti évezred vége tájára ide jutottunk, emögött meg ott volt körülbelül tízezer év sötétség. Ezeket pedig föl kell tárnunk, hogy mik a bennünk lévő aranykori erők és tényezők. Hallott itt valaki, valamikor, bárkitől erről az égvilágon? Szerintem soha senki egy szót arról nem szólt, hogy bennünk emberekben, a mélyvilágunkban ott él az aranykori örökség. Épp ezért ezt így, kérdés-felelet formájában kifejteni képtelenség, erre ki kell térnünk alaposan, meg kell vitatnunk, mint ahogy most is vitatkozunk.
Hozzászólás: Andi, szerintem ne várd semmiképp, hogy az iskolában a szádba fogják rágni, mi volt az Aranykor (Andrea: Hát azt nem várom.) Az ember a kíváncsiságát kell iránytűként használja, és aktívan, mindent beleadva keresni mindenfelé. Minden embernek megvan a képessége, amivel megtalálhatja a maga Aranykorát vagy a maga boldogságát.
ANDREA: Ha mindenki a maga kis boldogságát meg Aranykorát találja meg, akkor az igazi Aranykort ezek szerint rosszul értelmeztem; én úgy értelmeztem, hogy az Aranykor mindenkire együttesen vonatkozik...
Előző hozzászóló: Elképzelhetünk egy olyan utópiát, hogy mindenki elkezdi keresni az Aranykort, és mindenki talál is valamit; akik ezeket a reklámokat állítják elő, mondjuk nem attól lesznek boldogok, hogy reklámszakemberek és nagyon sok pénzt keresnek, hanem találnak valami igazi és tényleg szívből jövő dolgot... akkor egycsapásra fog minden megváltozni, és ezt a változást nem felülről fogják irányítani, hanem alulról. Na jó, nem egycsapásra, de nem ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy mégiscsak az emberből belülről fog ez jönni az Aranykor és nem a Hivatal fogja ezt megállapítani.
VLADIMIR: Nekem az itt a bajom, hogy mintha mindenki kizárólag az Aranykorra korlátozódna... szerintem az embernek nyíltnak kell lenni mindenre, az Aranykor legyen egy pont a egészben... mintha erre korlátozódna az egész társalgás, hogy ezt hallgatjuk.
Előző hozzászóló: Szerintem az Aranykor csak egy neve ennek a dolognak, de ha te már mindenre nyílt vagy, akkor tulajdonképpen te is ezt keresed, te is azt a valamit keresed, amiben te igazán jó lehetsz.
Hozzászólás: Ez az egész vita kicsit rossz irányba viszi el a dolgot. Itt végülis egy olyan szimbólumrendszerről van szó, amit Endre és Attila kidolgozott és elénk tárt, ami nem egy konkrét dolgot fogalmaz meg előttünk, hanem egy hozzáállást a világhoz. Ezt kéne továbbvinni... ez a nyíltság nagyon jó, a megismerést és a világ iránti őszinteséget kéne fejleszteni és nem pont azon vitatkozni, hogy mi az az Aranykor. Hogy az Aranykorról nem is kell beszélni, mert nem ismerjük, meg hogy mindenki teremtse meg magában az Aranykort -- ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenki valami konkrét dolgot hozzon föl magában az Aranykorból, hanem teremtse meg a maga őszinte hozzáállását a világgal szemben, és ez lesz az ő saját Aranykora.
GRANDPIERRE ATTILA: Ez a kör éppen azt kutatja, hogy mik azok a tényezők, amelyekkel foglalkoznunk kell, ahhoz, hogy önállóan tudjunk gondolkodni a saját életünkről, és az életünk fontos kérdéseire saját magunk választ tudjunk adni. Ez a kör nem jött volna létre, ha nem éreznénk úgy, hogy vannak olyan kérdések, amiket meg lehet fogalmazni, és hogy a rájuk adott válaszok lényegesek abból a szempontból, hogy hogyan gondolkodunk az életünkről, hogyan akarjuk az életünket alakítani és meg akarjuk-e hallani azt az üzenetet, ami bennünk él, amit a természettől kaptunk. Életünknek van feladata, akarata, ami akár akarjuk, akár nem, bennünk munkál... Ha nem veszünk tudomást róla és hitvány életet élünk, ez az üzenet akkor is bennünk mozog, a sejtjeinkben él. Ez a feladat, ez az akarat megfogható, még ha a mai világban nem is ez van belénksugallva, belénkültetve, hanem egy olyan előítéletet veszünk át és teszünk a magunkévá, amit kívülről kaptunk és ami a saját életakaratunk elleni tényező. Az alapvető kérdések a Világegyetem mibenlétével függenek össze, a Világegyetem természetével, az ember természetével, az ember és a Világegyetem kapcsolatával, azzal, hogy mik azok a természeti erők, amik bennünk élnek, és amik az életakaratunkat képviselik, hogyan lehet ezekre a természeti erőktől kapott sugallatokra figyelni. Ezek a természeti erőktől kapott sugallatok alakították a mágikus korban, az Aranykorban az életünket, tehát az Aranykor nem úgy érdekes a számunkra, mint minden más kor, mondjuk a középkor vagy a vaskor. Életünkkel vagy beilleszkedünk és alkalmazkodunk ahhoz a világhoz, amit ma épít az emberiség -- ez pedig mesterséges világ, ami szembehelyezkedett a természetes életakarattal, és mi akár akarjuk, akár nem, ennek súlyát érezzük az életünkben -- vagy pedig, és ez az, amiért mi itt vagyunk, kezdjünk el építeni magunkban egy természetes világot, próbáljunk hallgatni saját belső érzékelésünkre, próbáljunk azokon a kérdéseken elgondolkodni, amik lényegesek, megragadhatóak, és ezekre a kérdésekre keressük meg közösen a választ, vitassuk meg őket egymással. Ha én elgondoltam valamit, és azt gondolom, ez nem arra való, hogy én csak magamban elgondoljam, mert átalakította az életemet, és úgy érzem, hogy az életemben fontos más is rajtam kívül -- akkor ezeket a gondolatokat meg kell osztani másokkal is, ez az én javamra is szolgálhat, meg máséra is. Azért kéne itt legyünk, hogy olyan világot kezdjünk el építeni, amit a társadalom nemhogy nem épít, de nem is akarja, hogy mi megépítsük; olyan világot, ami a természetes életakarat és egy természetes világ fölépítésének lehetőségét nyitja meg, sok emberrel, ahogy ez a civilizáció is fölépült. Csak ez elfajult, egyre jobban rátelepedtek bizonyos tényezők és kialakították azokat a kereteket, amelyek szorosan belevágnak az ember életébe, és elég hatékonyan korlátozzák. El kell menni dolgozni, és ott nem kérdezik meg, hogy te mit szeretnél, mi a véleményed, a munkahelyi hangulatot hogy lehetne úgy kialakítani, hogy földobó legyen, inspiráló, természetes és emberi. Ezek a keretek mind készen vannak, te pedig választhatsz: felakasztanak vagy agyonlőnek, durván sarkítva ezek a lehetőségek. Még annyit, hogy kezembe került egy könyv, amit valaki javasolt elolvasásra, ez kb. a huszadik ember volt, aki ugyanezt a könyvet javasolta, és olyan gondolatokat találtam benne, amik bizonyos szempontból érintik ezeket az alapkérdéseket. Ez egy amerikai szerző, Daniel Quinn könyve, a címe Izmael. A szerző megvizsgálja az élet legfontosabb kérdéseit, hogy a természetet, az emberiség történelmét és sorsát, az emberiség rendeltetését milyen erők mozgatják. Azt mondja, minden civilizáció egy egy mondatban kifejezhető történetet valósít meg, például a nyugati civilizáció története annak a megvalósítását jelenti, hogy az ember a világot a saját uralma alá kell, hogy hajtsa. Ez a nyugati civilizáció alaptétele, minden más ennek van alárendelve. Hogy helyes-e ez az alaptétel vagy sem, külön kérdés; a szerző állást foglal, azt mondja, nem az embernek kell a világot uralma alá hajtani, hanem az ember akkor igazán ember, ha a világ szavát meghallja és a világhoz való kapcsolódását megtalálja természetes módon. Ez sok szempontból érinti a mi problémafelvetésünket; egészen más, eltérő következtetéseket is levon, de amiatt érdemes ajánlanom, hogy ezt a könyvet olvassa el, aki nem idegenkedik mások gondolatainak könyvekben megjelenő formájától, mert lehetőséget ad, hogy ütköztessük a véleményeket. A szerzőnek is az a meggyőződése, hogy ezeket a kérdéseket meg lehet vitatni, meg lehet érteni, és ezek alapvetően átalakíthatják az életünket. A könyv végén szerepel is egy postacím, ahova bárki írhat, ha föl akarja venni a kapcsolatot vele. A TITOKFEJTŐ-VHK-körrel ez érdekes módon újabb egyezést jelent.
Köszönetnyilvánítás: A begépelésért és a szerkesztésért köszönet illeti Galántai Dávidot.
Elhangzott a Titokfejtő-VHK-kör 2. találkozóján, 1997. XI. 13., BENCZÚR-KLUB, a POSTÁS Művelődési Központban.

Czakó Gábor: Az ateista

(Nem hangozhatott el a Vasárnapi Újság semelyik adásában sem 1996 elején.)

A hitetlen figyelmetlen: nem veszi észre Isten köszönését. Az ateista ellenben dühös kamasz. Hallja a köszönést, de nem viszonozza. Tüntetően. Atyja elé áll és kihívóan hallgat. Ám miután ő nem bírja a végtelenségig, meg kell törje a csöndet: szólt valaki? Nem, ugye senki. Itt nincs senki. Zavara bevallhatatlan, tehát gúnyolódni kezd, fölemeli az abroszt. Itt sincs senki. Kihúz egy fiókot: itt sincs.
Az ateista állítás, ha csak annyi volna, hogy nincs Isten, betudható volna az emberiség pubertásának. Tizenéves korunkban szakadunk ki végleg édesanyánk öléből, s döbbenünk rá arra, hogy a magunk lábára kell állnunk. És lám, képesek vagyunk rá, igazi fölnőttek lettünk. Nő a szakállunk, erőnk egyre gyarapszik, csupa izom vagyunk meg férfierő és asszonyi, naponta lebuktatjuk apánkat, hogy ezt vagy azt jobban tudjuk nála, akaratunk szabad, nosza, legyen még szabadabb. A 18.-20. században kibomló Gazdaságkori fejlemények a megtévesztésig hasonlatosak. Többször érezte úgy a Tudomány e folyamatban, hogy hajszálnyival tud csak kevesebb Istennél - például a fizika, a biológia, a hegeli filozófia, a marxista szociológia a 19. században megismertnek és megértettnek hitte a világot. A genetika napjainkban véli úgy, hogyha kedve szottyan, sosemvolt lényeket teremthet. És szottyan, akár a sihedernek, aki pillangót tetováltat a homlokára, mert éppen az tetszik neki, és dacosan fütyül a következményekre. És a világ a kezünkben. Erőnk akkora, hogy a Földet bármikor tízezer kisbolygóvá apríthatjuk. A társadalom örök problémája is megoldva: a gazdaság szakadatlan fejlődése mindenki számára lehetővé teszi fogyasztása folyamatos bővítését. Igaz, a serdülő romantikához kissé laposak a kilátások, de a többség - minden tinédzser így tudja -, nem olyan mint ő, nem vágyik szárnyalni, csak termelni és fogyasztani.
Atyja ellen lázadó kamaszunk túl sok brosúrát olvasott, túl sok Freudot, meg bulvárlapot, mértéktelenül nézte a tévét? Majd kinövi, és az Úr, ez a derék, jámbor liberális Isten, majd megbocsát neki. Mert ha mégis létezik, úgy sincs egyéb választása...
De kinek bocsát meg?
A harcias tagadásban rejlő hátsó gondolat, hogy ember sincsen. Isten nélkül ugyanis nem beszélhetünk az ő képmásáról, szabad akaratú, erkölcsi, vagy bármilyen felelősségű lényről, a szellemi létben osztozóról. Helyén valami más áll. A tagadó helyén, természetesen először az ő helyén, aki persze tagadását szabad akaratából tette... Badarság, bőszítő. Éppen ezért az öregedő kamasz hetykesége helyébe düh lép. Istengyűlölet és állandó sértettség. Kikérné magának, ha valaki rámutatna, hogy például a kultusz nélküli kultúra fából vaskarika. Ez az elképzelés nem egy a lehetséges sok közül, hanem maga a lehetetlen. Az eredmény mutatja. A tagadó helye innentől már nem a lét, mert lét sincsen a tagadás következtében, csak az a talpalatnyi zsombék, melyen az egyén pipiskedik, hisz a lét, a teremtést átható közös ethosz valójában Isten és ember szellemi közössége. A léten kívül csak élni lehet valameddig, csillapíthatatlan mohósággal habzsolni, amíg tart. Amíg el nem fogy.
A tagadás szellemének árnyéka, az ateista, ha rávesz arra, hogy nemlétezőnek gondold el magad, akkor többé nem az erdő gondol el téged, nem a föld, nem az ég, nem Isten és nem ember, hanem a viszonyok. A habzsolási viszonyok, a nyakkendőd, a kocsid, a tévéműsor. A Dolgok. A nem-ember ember, a Barbi. Ő persze nem dolog, nem állat, hanem démon.
Nájlondémon. Műhaj, műszag, műszív. Műlét műélettel művilágban.

Grandpierre Attila: A kőkörök eredete és az emberiség eltemetett őskori civilizációja. 2. rész.

Európa egyetlen népe, amelynek hagyományai, krónikái, az akkori kor dokumentumaival egyezően a szkíta eredetet tanúsítják, a magyar. Éppen ezért rendkívül érdekes számunkra az utóbbi évtizedek régészeti felfedezései, amelyek nyomán fény derült arra, hogy a szkíták, az ókori történetírók beszámolóival egyezően, a világ legősibb népét alkotják. Azt is ideje tudomásul vennünk, hogy a világ ma uralkodó népcsoportja, az „indoeurópai”-nak mondott angolszász, az új felfedezések nyomán igyekszik indoeurópainak feltüntetni a szkítákat. Nem árt észben tartanunk, hogy a szkíták nemcsak hogy kiestek a nyugati népek történelmi emlékezetéből, de egyenesen idegennek és az ezzel járó kettős mérce alá esőnek számítottak. A lovas népekkel szemben a nyugatiak igyekeztek a letelepedett, földművelő életmódot dicsőíteni, a „nomád” életforma fölé emelni. Pedig ugyancsak világosan átlátható, hogy az ókorban a lovasnép közlekedési lehetőségei egyértelműen felülmúlták a gyalogos népekét, és ez nemcsak katonai, hanem gazdasági és kulturális előnyt is jelentett. Annak idején a lovasnépeket a görögök annyira idegennek érezték, hogy a lovasokat – a valóságot megérteni nem képes gondolkodásra vallóan – kentaurnak, lóval összenőtt embernek vélték. Tróját elsősorban azért igyekeztek elfoglalni, hogy a híres trójai lókultúra eredményeiből részesüljenek. A lovak tartásával járó kulturális fölényt akkor tudjuk kellőképpen felfogni, ha lefordítjuk mai nyelvre, és egy hasonlattal élünk: a lovak tartása megfelelt egy új, kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás felfedezésének.

A tények azt mutatják, hogy semmi sem állt távolabb az ókor egyetlen nyugati kultúrnépétől, a görögtől, mint a lovaskultúra. És ha ők voltak a legmagasabb kulturális szinten, a többi nyugati néptől még kevésbé. Hogyan képzelhető el ezek után, hogy most, az újabb régészeti felfedezések kényszerű tudomásul vétele után, magukat egyszeriben egy ókori lovasnép közvetlen utódainak tartsák? Azt hiszem, egyértelműen belátható, hogy a nyugatiak nem lehetnek lovasnép leszármazottai, ha maguk sohasem láttak lovast, ha maguk sohasem ültek lovon, és ezt mégcsak el sem tudták képzelni. Ha lovasnép utódai lettek volna, olyan népé, amelyik ezer éveken át lóháton élt, akkor ennek tudása, ismerete nem mehetett volna ki teljesen a köztudatból. Nem lehet elképzelni olyan történelmi erőt, amelyik célirányosan a lovaglásra utaló gazdasági-katonai-történelmi emlékeket tökéletes hatásfokkal tudta volna kiirtani. A nyugati népek nem lehetnek lovas nép utódai!

Nehogy azt higgyük, hogy ez a következtetés olyan világos, hogy ezt már le is vonták. A következtetéshez ugyanis az adatok értelemszerű csoportosítására és a következtetés levonásának képességére lenne szükség. A mai tudományban, úgy tűnik, ez a legtöbb kutató képességét meghaladja. Modern jelenség, hogy a tudományban egyre zavarosabbak az alapok. A tények egyre inkább a gondolkodás fölé kerülnek. A modern tudomány a tapasztalati tényeket olyan toronymagasan helyezi a gondolkodás fölé, hogy az a tudós, aki lényeglátóan mer gondolkodni a mai időkben, könnyen ellenszélben találhatja magát. Marija Gimbutas elmélete a kurgán-kultúrát (sírdomb építő kultúra; kurgán= sírdomb, halomsír; török eredetű szó) teszi meg az ’indoeurópai” népek ősnépének. Sokan úgy vélik, minden „indoeurópai” nép a kurgánok népéből származik! Kevesebben tudják, hogy az „indoeurópai” nép valószínűleg nem létezett, és az ide sorolt mai népek eltérő törzsekből eredve európai együttélésük és egymással való kapcsolataik révén alakítottak ki szorosabb nyelvrokonságot. Még kevesebben tudják, hogy a kurgán-építés a szkíta népcsoport kultúrköréhez tartozik. Gimbutas a kurgánok népét lovasnépként jellemzi, ők találták fel a ló háziasítását, valahol a Kárpát-medence és Észak-Kína között, úgy tűnik, az i.e. 4.-3. évezredben. Ha ez így lenne, akkor a görögök a szkítáktól származnának! Márpedig a görögök a megmondhatói – Hérodotosz egész könyvet írt a szkítákról – hogy ők bizony a szkítákat tőlük teljesen idegen kultúraként fogták fel, és soha nem merült fel bennük, hogy ők a szkíták leszármazottai lennének!

A huszadik század eleje óta többtucatnyi szkíta síremléket, kurgánt tártak fel a régészek. Az egyik legszebb síremlék Pazyrikben, Szibériában, a Magas-Altájban fekszik. Van-e közük a kurgánoknak a kőkörökhöz? A legnagyobb kőkör Angliában Aveburyban található, átmérője több mint 400 méter. A Szaján hegységben az ardzsani kurgán kör alakú, 120 méter átmérőjű építmény, akkora, hogy a temetésen több mint 10 000 ember vett részt! Polgár-Csőszhalomnál, a mai Magyarország területén az újkőkorból származó koncentrikus körárok-rendszert fedeztek fel. Pusztaszikszónál és Szarvas közelében köralaprajzú építményeket, szentélyeket találtak a régészek. A kőkörök gyakran koncentrikus körárok-rendszert alkotnak. Kimutatták, hogy a kurgánok a temetés után is helyet adtak a rendszeres közösségi összejöveteleknek, szertartásoknak. A kurgánok mellé jól látható sírjelzések kerültek, a rézkorban ez a leggyakrabban a sír mellé vagy fölé helyezett kőoszlop, sztélé volt – amilyen Ózdnál és Mezőcsát-Hörcsögösnél is fennmaradt (lásd A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője, Kr. e. 400 000-Kr. u. 804, Magyar Nemzeti Múzeum, 2002, 42). A kurgánok és a kőkörök tehát alakjukban, geometriájukban, méretükben, használati rendeltetésükben tehát megegyeznek a kőkörökkel. Bár a kőkörök pontos rendeltetése a mai napig viták tárgya, kétségtelennek látszik, hogy a kőkörök szintén temetkezési helyek, szintén szertartások színhelyei voltak. Meg kell állapítsuk, a kurgánok és a kőkörök minden jel szerint feltűnően szoros rokonságban állnak egymással! Ez a rokonság erősen valószínűsíti, hogy a kőköröket is a szkíták építették! Következtetésemmel teljesen egybevág, hogy Indiában általános nézet, hogy a kőkörök a szkíta kultúra nyomai. Sőt, még európai vélemény is alátámasztja következtetésünket. A jezsuiták ugyanis – egy feljegyzés szerint - a kőköröket szintén a szkíták építményeinek tekintették. Hogyan lehet, hogy mára ez a vélemény teljesen kiszorult a köztudatból?

A mai zavaros helyzetben sok akadályt kell eltávolítani az útból, amíg tisztán láthat az ember az őstörténelem bármely kérdésében. Lássunk egy ilyen akadályt! A mai magyar hivatalos nézet szerint a szkíták a vaskorban jelentek meg hazánkban, és jelenlétük az i.e. 8. századtól csak az i.e. 5. századig tartott. Kurgánok viszont már a rézkor vége felé, azaz i.e. 3000-től megjelentek a mai Magyarország területén! Sőt, a Polgár-Csőszhalomnál talált koncentrikus körárok-rendszer az i.e. 4800-4600 közti időszakból származik, bejáratai a fő égtájakra mutatnak, vagyis csillagászati tájolásúak, és mellette parányi agyagtárgyak, napkorongok kerültek elő! Felmerült, hogy e körárok-rendszerek több távoli közösség találkozási helyét jelölték. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az első kőkörök Angliában, Skóciában és Írországban az i.e. 3500-as évek környékén jelentek meg, teljes a kép, de várni kell, amíg kitisztul a zűrzavar, és feltűnik a megoldás. Lehet, hogy az i.e. 8. században a Kárpát-medencébe keletről érkező szkíták itt egy többezer éves, hasonló kultúrájú népet találtak? Lehet, hogy hazánkban egy több mint hétezer éves szkíta jellegű kultúra előzte meg a vaskori szkíták bejövetelét? És továbbhaladva: lehet, hogy a kőköröket építő kultúra legrégebbi nyomai éppen a Kárpát-medencében mutathatók ki? Ha igen, akkor az emberiség legősibb és legnagyszerűbb, legmagasabb technikai-tudományos szintről tanúskodó építményeit hazánk őslakói, a magyarság ősei, a szkíták építették! Ha igen, nem az első eset, hogy az addig máshová gondolt ősi magaskultúrát a Kárpát-medence megelőzi. Így jártunk ugyanis a sumér kérdéssel. Mire az emberiség elismerte, hogy nem a görögök voltak minden tudás letéteményesei, hanem már előttük is léteztek magaskultúrák, és ezek forrása az ősi Sumér, addigra Erdélyben, Tatárlakán olyan agyagtáblákat találtak, amelyeken írásjelek szerepelnek, ezer évvel megelőzve a mezopotámiai agyagtáblákat. Tatárlakán 26 istenanyaszobor is felszínre került. Ezek valószínűleg nyakban hordásra szolgáltak. Érdekes, hogy éppen Polgár környékén ugyancsak kilyukasztott, agyagból készült fejábrázolásokra bukkantak, Szajolon pedig Vénusz szobor került felszínre. Hajdú Zsigmond debreceni régész felfedezése nyomán Tatárlaka és Tordos mellé Polgár és Szajol csatlakozik (http://www.derimuz.hu/DeriMuzeum/allando/regeszet/data.htm).

A nyugati civilizáció gyakran emelte ki, hogy a lovasnépekkel szemben azért fejlettebb, mert városépítő, mert kőépületeket tudott emelni, amire a nomád népek, ezzel szemben, nem voltak képesek – szólt az évszázadokon át sulykolt érvelés. Most mintha mindez megdőlne! Most ugyanis kiderült, hogy éppen a városépítőkkel szembeállított, és lekezelt „nomád” nép, a szkíta volt az, amelyik az emberiség legfejlettebb technológiát igénylő kőépítményeit emelte! Sokszor több mint száz tonnás kőoszlopokat emeltek egymás mellé és egymásra úgy, hogy közéjük egy zsilettpengét sem lehet becsúsztatni! Egyesek szerint erre az atomkori modern technológia sem lenne képes. Ezért állt be az újabb logikátlan fordulat. Bernard Sergent például „Az indo-európaiak” c. könyvében a szkítákat tartja az „indoeurópaiak” ősének. Csakhogy mégsem lehet ilyen könnyen forgatni a köpönyeget, és nem lehet következmények nélkül a köpönyeget mindig a pillanatnyi legjobbnak látszó lehetőség felé fordítani.

Euan MacKie „The Megalith Builders” c. könyvében ugyanis kimutatta, hogy a kőkörök a Földközi-tengerből Máltán át terjedtek Prtugáliába, Franciaországba, Bretagne-ba, Angliába, Skóciába és Írországba. Vagyis tengeri úton. A tengeri út kiindulópontja: Kisázsia, Fönícia. Föníciából Mezopotámiába vezetnek a nyomok. Mezopotámiában pedig már Woolley ásatásai kiderítették, hogy a korai dinasztiákat egy hosszú, történelem előtti korszak előzte meg. Eridu-ban egy ziggurat alatt egymás után 17 templomot találtak az egyre mélyebben fekvő, egyre korábbi rétegekben. Az első városok Sumérban az i.e. 3500-as évekre tehetők. Az első templomok viszont ezt az időszakot majdnem 1500 évvel megelőzik! Úgy tűnik, a történelem előtti időkben a Tigris és az Eufrátesz vidékén az élet egy templom-építő és egy építkezést nem ismerő, jóval alacsonyabb szintű nép egymás mellett élését jelentette. A templomépítők egy hivatásszerűen kiképzett, nagyon magas szintű tudással bíró, nagyon megbecsült osztályt alkottak, irányító szerepet játszottak. Létezett egy rendkívüli magaskultúra, amely köralakú szentélyeket épített. E magaskultúra tagjai egységes kultúraalkotó népként léptek fel, és minden jel szerint nekik köszönhető a kőkörök építése a Földközi tenger és az Atlanti óceán mellékén.

Eddig jutott Euan MacKie könyvében. Nekünk azonban nem kell megállnunk ezen a ponton. Kérdezzük meg: kik voltak ezek a magaskultúrát alkotó, szentélyeket építő, magasfokú tudományos ismeretet birtokló emberek? A választ megadják tetteik. A kőkörök a négy égtáj felé tájoltak. A hozzájuk vezető folyosók keleti tájolásúak. A mellettük talált agyagkorongok napkorongok. Ezek a szentélyek napszentélyek voltak! Napistenhívő, ősi magaskultúrát hordozó papokat egyetlen egyet ismer a történelem: a mágusokat. Diogenes Laertius “A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájában megírja, hogy a mágusok az egyiptomiaknál is ősibbek. Művének első mondatai szerint “Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött el. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a perzsáknak voltak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusai, az indiaiaknak gimnoszofistái; a kelták és gallok között a druidák népe”. Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál – írja Gnoli az „Encyclopedia of Religions” szócikkében. Thomas Stanley írta az újkor első nagysikerű, átfogó ismertetőjét a görög kultúráról amely négy kiadást is megért. Ebben így ír a mágusokról: “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul”. Babilon mágus papjait “káldeus” néven ismeri a történelem (Gnoli, 1993, 80). A mágusok voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Püthagorász, Démokritosz, Platón, és “ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” (Humbach, 1978, Gnoli, 1993, 80). “A mágusok a Napkultusz papi kasztja” (Redards, 1965, 1809).

Fentiekből több következtetés is adódik. Ad egy: ha a szkíták építették a kőköröket, másrészt a mágusok építették őket, akkor a szkíta mágusok voltak az őskor és az ókor tanítómesterei. Ez a következtetésünk jól egyezik a ténnyel, hogy a mai népek közül egyedül a magyar ősvallás papjait hívták mágusoknak, ahogy az fehér Mátyás Jenő „Középkori magyar inkvizíció” c. könyvéből kiderül. Másrészt: a mágusok nemcsak a Kárpát-medencében, hanem Sumérban is éltek. Valóban, a sumér kultúra legmagasabb tudású tagjai éppen a mágusok voltak: őket ismerjük káldeus név alatt. A káldeusok Sumérban, Babilonban külön népet alkottak – akárcsak a magyar mágusok, regösök, akiknek Magyarországon külön falvaik voltak, éppúgy, ahogy az ősi Médiában a mágusok földjei egymás mellett terültek el (lásd Ammianus Marcellinus beszámolóját sorozatunk első részében). L. A. Waddell és Dr. Islay Muirhead szerint a Castlerigg nevű Keswick-i kőkör „Observation Stone” nevű kövén sumér ékírást találtak, amelynek olvasata: „látni a napfelkeltét”. Keswick falu Cumbria megyében van, aminek angol neve „Land of the Cymrs or Cumbers”. „Cymrs” neve a kimmerek nevére emlékeztet – és ebben az esetben a kimmerek és a sumérok közötti rokonságról is szó lehet. A kimmerek a szkíták egyik népcsoportja, vagyis ismét a szkítákhoz jutunk el.

A mágusok a méd nép egyik fő törzsét alkották. Tudásuk, ősi hagyományaik természetes velejárója volt, hogy elismerésben részesültek, kiváltságokat kaptak. Politikai és vallási kiváltságaik az állami élet irányításában központi szerepet adtak nekik. Ők végezték a koronázási szertartást, ők nevelték a fiatalokat, ők irányították a haderő szertartásait, őrizték a királyi sírokat, ők énekelték a szent énekeket. Az énekeknek mágikus erőt tulajdonítottak. Énekeikkel ők voltak a hagyomány őrzői, az istenek leszármazásrendjének tudói. A legnagyobb áldozati szertartás egy tökéletes fehér lónak a feláldozása volt. A mai világ legtekintélyesebb értelmező szótára, a húsz kötetes „The Oxford English Dictionary” a „Magi” címszó alatt azt írja: „A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. Vagyis a mágusok nem voltak sem szemiták, sem árják. Herodotos III. könyvének 79. és 80. fejezetében megírja, hogy amikor a perzsa Dareios hetedmagával két mágust megölt, s ennek hírére a perzsák úgy belekezdtek a mágusok lemészárlásába, „ha a beálló éj vissza nem tartja őket, egy mágus sem marad életben. Ezt a napot a perzsák közösen a legnagyobb tiszteletben tartják, s egy nagy ünnepet rendeznek, melyet a perzsák mágusgyilkolásnak hívnak.” Ez a hírhedt „Magophonia” „ünnepe”, amiről a Katolikus Enciklopédia „Magi” szócikke is beszámol (http://www.newadvent.org/cathen/09527a.htm).

Ezek után felmerül a kérdés. Ha az ókori Perzsiában a mágusok lemészárlása nemzeti ünnep volt, mint nálunk március 15.-e, akkor hogyan lehetett a mágusok népe, a szkíta az ókori perzsák közvetlen elődje? Hogyan származhattak az indoeurópai perzsák az indoeurópai ősnépnek mondott szkítáktól, ha nemzeti önazonosságukat a szkíta mágusokkal szemben találták meg? Úgy látom, itt olyan ellentmondásba ütközünk, amely a mágusok amúgy is világos turáni népcsoporthoz tartozását emeli ki. Úgy tűnik, kikerülhetetlen, hogy a modern tudomány a turáni népeket tegye meg a nyugati népek ősének. Ezzel pedig elkerülhetetlenül egy ellentmondásos viszonyt ölel magába – azt az ellentmondást, amely a nyugati népek hagyomány-ellenes civilizációja és a szkíta népek hagyomány-őrző kultúrája között feszül. Vajon miért váltak a nyugati népek ellenségessé saját őseikkel, ősi kultúrájukkal szemben? És mikor történhetett ez a pálfordulás? Kérdések, amelyek elvezetnek bennünket az ősi emberiség egységének megbomlásához.

Magyar Adorján: A Csodaszarvas

A rege bevezető része


1.)
Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)
Nyulak, rókák kergetődznek
Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,
Jámbor gazda udvarára.
Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,
Abban látánk vetett ágyat.
Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,
Belül fekszik gyöngéd hölgye.
Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,
Költögeti apját, anyját.
Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám
Mert megjöttek a regösök !
Régi rege róla,
Régi rege róla.
Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik. Finom porként szitál a hó, ahogy nagy hidegben szokott. A Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni futni, rókák által üldözve.
Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó által már félig-meddig betemetve. Ez alig látható nyomokat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki az augsburgi csata után élve került haza és most énekmondással keresi kenyerét. Karácsony és Újév éjszakája van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is több keresetet és megvendégeltetést jelent.
„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fenyő- vagy más fából készült gerendákból való házat értik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák; mások szerint azonban így a kőből vagy téglából rakottat nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót, sem a sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek betapasztva s azután bemeszelve; bár régen olyan finom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani nem kellett.
A ház ablakaiból világosság látszik. A fázó, didergő regések vágyódnak a meleg szoba és méginkább meleg étel után. Az udvaron vagy az oszlopos tornácon énekelnek. A dallamok a dunántúli és erdélyi regös énekek, régi magyar balladák és népdalok dallamai felhasználásával állítandók össze. Ezek mindenesetre magyarok de egyszerűek kell legyenek mert nagyon változatos, színes dallam nem egyeztethető össze az epikai előadás szükséges nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangulatot, amely megköveteli hogy a legmegrázóbb és a legvígabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassanak elő. Az azonban szükséges, hogy az énekrészek dallama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne untassa.
Megérkezénk, heten vagyunk,
Messzi földről jöddögélünk.
Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,
Jégországi mezőségről
Régi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,
Zord, zúzmarás erdők közül.
Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott
Kinek orra, kinek füle
Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,
Zabszalmából a subája.
Régi rege róla.

De remek a sok regéje,
Sok regéje, mondókája.
Régi rege róla.
A regösök mindig heten vannak. Egyrészük különböző álarccal szerepel a regölés különböző részeiben, a többi pedig zenész. Hangszereik az éneket kísérő koboz (lant, gitár), dob (az úgynevezett üstdob, amelynek csak egy bőre van és az egyik kézben tartják, a másikkal verik) és a regösök láncos botja. Ilyen bot kettő, háromnál is van és a refréneknél zörgetnek velük. Az egyik regös lehetőleg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy fiú vagy fiatalabb legény pedig a kakas, míg egy idősebb, vagy egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a legszebb epikai költeményeket énekeli, magát kobozával kisérve.
Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök valamint másféle tök héjából nemcsak dob hanem hegedű és gitárféle is készült.
A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is előforduló indíték (motívum). Ez országban minden jéggé fagyva és jéggé fagy mindenki aki oda merészkedik. Többnyire varázslat okozta az ország Jégországgá válását, de a mesehősnek élete kockáztatásával sikerül a varázslat alól az országot fölszabadítania. Egy Benedek Elek által közölt mesében úgy hogy az Áldott Napot rábírja, hogy ott is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt. Népmeséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok elhomályosult emlékezete, amely korszakok a Földön valóban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd elmúltak. A magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem volt, de volt a Kárpátokban és a Magyarországtól Északra fekvő tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettől délre fekvő részeken élő népnek tudomása kellett legyen a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát mintahogy népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de elérhető távolban lévőnek lenni mondatik, sőt mondatik az is hogy az hegyeken túl van. Az augsburgi csata utáni regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország alatt aligha másra mint Németországra gondoltak, amely Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra fekszik. Tény viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró alatt volt. A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták volt és így eresztették őket el.


Ezt palástolgatják ők tehát azzal hogy „ott lefagyott kinek orra, kinek füle”. Mivel azonban őseinknél a Karácsony és egyúttal Újév ünnepe : a téli napforduló éjszakája volt, ezért természetes hogy az ősi regések énekeikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az augsburgi csata előtt is emlegették.
2.)
Zabszalma a köpenyünk,
Tökcserép a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunk
Elcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beengedjék. A nyitott ajtóban az éj sötét hátterén látható lesz az égő gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas. (A szobában lévő világosságot az ajtónyitás előtt el kell oltani hogy e világosság ne csökkentse a Csodaszarvas fényhatását.) A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszonozzák a köszöntéseket, amelyek ilyenek :
Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Istene ! — Dicsértessék a Magyarok Istene. — A felelet rá : Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !
Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt bejön, ha nem, társai előbb leveszik szarvait, hogy az oltárrá alakított asztal két korsójába állítsák; a nyitott pitvarú régi magyar házakban azonban ez nem volt szükséges és a következő énekrész alatt a lángocskákkal ragyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.
Most a kobzos énekel :
3.)
Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,
Abból támad elő csodálatos szarvas.

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogára ezer égő gyertya.

Ezer égő lángjuk az égi Csillagok,
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,
Ezüstös teli Hold szügyéről világlik.
Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban elmondva, mert a Csodaszarvas magát az Eget, azaz a Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égitestek. A gomolygó vagy kerekedő felhő az alakuló Világködöt (ősködöt, nebulozát) jelenti, amelyekről őseinknek tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak ránk. Ez ősködöt magyar törzseink szócsoportja szerint gomolyad-nak nevezték, mozgását gomolygás-nak. Ellenben például kabar törzseink ugyanezeket a kavarog, kevereg, gabalyog szavakkal fejezték ki; mitöbb, a gabalyít igének népünk nyelvében ma is van kialakít értelme mégpedig mintegy „kuszálva kialakít”. Viszont kazár és székely őstörzseink a világkialakulás ködét kusza, guzsa, kósza alakú szóval nevezték, mozgását pedig a kuszál, kuszálódik, kaszálódik szavakkal. Ezen ős-kazár szóból származtak a görög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialakulatlan, gomolygó ősanyagot jelenti, továbbá a magyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget jelent, amik után értjük hogy a magyar kóc szó, amely szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a szláv kosza = haj, hajzat szó eredetét is képezze. Mindezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.
Ma tudjuk, hogy a világkezdő ősködök, amelyekből a napok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan gomolygó ősanyagködök. E világkezdő ősködöt kazár és székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely ábrázolatokat a székely kapukon valamint népművészetükben egyebütt is láthatjuk, de különösen következetesen a tulajdonképeni székelység helyein, azaz Udvarhelyszékben. (1. 2.)
Ugyanezen ősködöt kabar törzseink viszont úgy ábrázolták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti föl. Ez utóbbi kettőt Kínában díszítőindítékként ma is mindenütt láthatjuk, sőt Korea címere is ez, és a Távolkelet szimbolikájában ez valóban a világkezdő őskáosz ábrázolata.
Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a Mindenség kialakulóban lévő ködei, világai valóban ilyen spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, teleszkópjaink segítségével tudtunk megállapítani; holott, lám, őseink már ezt is tudták.
Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kíséri :
4.)
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kelő piros Napom, szép Hajnalcsillagom
Vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.

Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja
Vízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségből úszva megérkeztem,
Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,
A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek,
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...
Most újra a kobzos énekel : 5.)
Ki fia, ki fia ? Kicsoda, Kicsoda ?
Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,
A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,
Tenger homályából, sötétségből kikelt.

Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,
Aki őt szoptatta, nagy erejét adta.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsőjében,
Ringó bölcsőjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,
A ti elűzőtök mert már megszületett !
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Sötétség, hidegség felé tekergődznek,
Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,
Kerendő kígyókat íme meg is fojtja.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...
6.)
Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagy
Már ringó bölcsődben olyan erős is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :
A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :
Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,
Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,
A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,
Ez új esztendőben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,
Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörűséget.

Isten adjon nektek mindenben bőséget,
Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,
Mint az Aranyisten oly gyönyörű legyen.

Minden jószágotok szépen szaporodjon,
Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,
Fényes Aranytükör mindekor vezessen.
A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése. Itt a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve mintha ez a Mindenség Tengeréből úszva jönne elő, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükröződnek, míg szügyén és szőrén a Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá tünni. Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy a Csodaszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképen ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van megszemélyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszathasson. Az ajtónyílásban láthatóvá lévő Csodaszarvas megjelenése értelme az hogy az égi felhők megnyílanak és közöttük meglátszik az Ég. Ezért belől az ajtóra felhőket ábrázoló kárpitot kell akasztani, emelyeket különben ősvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a karácsonyi szertartás pompával volt megtartva, valószínüleg az ajtószárnyakra magukra is, belül, kifaragták és festették. Másrészt a felhők az ősködöt is jelképezték, amelyből a Csillagos Ég, azaz a Csodaszarvas, kialakult. A felhőket is különböző magyari ősnépeink más-máskép ábrázolták; például a magyarok úgy mint amilyen e rajzon a; a kazárok olyanképen mint b, amit a középkorból valamint még a barokkorból is ránk maradott díszítményeken is láthatunk; a kabarok olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak művészetében maradott fönn; a kunok úgy mint d; a szemerék és besenyők pedig úgy mint e; amely különböző ábrázolásmódok az illető népek vallásos szimbolikáján alapultak, de ami magyarázására itt nem térhetünk ki.
Az énekben valahol megemlítendők a Csodaszarvas szarvain csilingelő csengettyűk is és kifejezendő, hogy ezek a Csillagokkal is összefüggésben vannak.
Éspedig a következő okokból :
Ezen csengőknek — azonkívül hogy az egykori háziállat-szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt pedig nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes értelmük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek, aminek magyarázata azonban a magyar ősvallás táltosai titkos tudományai körébe tartozik, amelyekről itt nem szólhatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :
Ez a hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való megfelelésével függ össze. Ősnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkezvén, a Természetnek és a Természet Törvényeinek hangokbani kifejeződése volt, de aminek igen világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben ilyen nyomok csak annyiban maradtak meg, zűrzavarosan, amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor ősnyelvünk reájuk hatott. Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja (a magyarban és más nyelvekben is a csill-, sill-, csell-, sell szótöveknek (röviden ejtett é hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csillog, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is kövtkeztetnünk, hogy az ősök valamikor tudták nem csak azt hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámzó mozgások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, salló, csalló: hullámzó, kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér fény (amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és hogy ezenkívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának, vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a fényben a csillogás. Ezért őseink karácsonyi szertartásából — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt — sohasem hiányozhattak a csilingelő csengők sem — ami különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatához ma is tartozik. Említettük hogy a csill-, sell-, sall- szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is volt. Ez a mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallangó szavakból ma is látható. Utóbbi azon, vékony, hosszú szijjakból álló csüngőket jelenti, amelyek különböző tárgyakon alácsüngő díszül, a lószerszámokon pedig díszül is de főképen arra szolgáltak, hogy a ló mozgása által folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sallongásba hozva, az állatról a szúró legyeket, bökölyöket távolt tartsák.
Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é magánhangzók a rövid időközű, gyors hullámzásnak, a magas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felelnek meg, az e, ő, á magánhangzók ellenben a nagyobb időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak, melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek; habár, a végletek érintkezvén, az igen magas hangokoknak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg.
Az énekben említett „Tejfolyó”: a Tejűt, amelyet őseink fehér Anyaszarvassal is jelképezték, amely a Napisten anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó Ősanyag Istennője (Hera Juno), aki egyes törzseinknél fehér kancával is jelképeztetett. Népmeséinkben ez azon „fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik, aki azonos Heraklesszel, azaz a Napistennel; említettük pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt is tisztelték.
Vogul rokonnépünk énekeiben is a még bölcsőjében fekvő Napistenke oly erős hogy keze mozdulatáitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen eszünkbe juttatja a bölcsőjében is már nagyerejű görök Heraklesz hitregéjét. Vagyis itt is, mint számtalan más esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a mi ősnépeinknél van.
A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi ősi naptiszteletünkből származott hitrege, mivel a Napisten az aki melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tartó tél hidegségétől, sötétségétől és az ez idő alatt terjedő betegségektől és nyomortól az embereket megváltja, amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sőt avar őstörzseink tűzkultuszában a Napisten egyúttal a Tűzisten is lévén, ő szeretett gyermekeit, az embereket, a tűzgyújtásra is megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitől ezáltal is megváltja.
Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Magyarok, magyarok” is mondható, mivel ősnyelvünkben a „magyar” szónak „ember” értelme is volt.

Most ismét a Csodaszarvas szól :
7.)
Íme agancsaim én mostan leteszem,
Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,
Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Míg a sötétség tart : világosítsanak.

Az én agancsaim : az Isten áldása,
Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termőföldet velük munkáljátok,
Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsöt.

Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,
Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,
Hosszú, selymes füvet, bőven fólyó tejet.
Az agancsok azért „Isten áldása” mert belőlük készült az őskapa, a legrégibb földművelő szerszám; a földművelés pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.
A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi regösénekek egyrészét is képezik és amelyek az Újévi ünneppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel egyáltalán függenek össze. Őseinknél a Nászünnep, amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi napéjegyenlőségkor lévén, az első gyermekszületés így természetesen 9 hónap múlva, azaz a téli napfordulóra, vagyis az ősi Karácsony és Újév ünnepére esett.
„Magyar” nemzeti nevünknek még „földműves” értelme is volt, azt pedig már emlitettük hogy az őskapa, vagyis az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a földművelés szent jelképe is lett. A kapa és a földművelés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy kitérést kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejező része tartalmaz egy bizonyító adatot. E mondát külömböző változatai alapján így rekonstruálom :
A besenyők földéről jött volt Tonuzóba. Híres neves vitéz volt és számos harcban sok dicsőséget szerzett a magyarok fegyvereinek. Testvértörzse volt a magyarnak a besenyő és csak idegenek ármányossága veszítette volt őket néha össze.
Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az országban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzóba nem akarta ez idegen vallást elfogadni. Amikor pedig István őt a fegyverek hatalmával szándékozta kényszeríteni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert ragadtak. Ősi hesenyő szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nők férjeiket a harcba is követték és íjjal, karddal a kezükben férfiak módjára harcoltak. Náluk a nők ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhában és fegyverzetben is jártak.
Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal — aki Tonuzóbát meg akarta keresztelni, mind egy szálig levágták. István most már egész hadsereget küldött ellenük.
Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem de akár mennyien támadtak Tonuzóbára, ők mind levágták azokat. Körülöttük, köröskörül egész básrya támadott már az elesett németek és hitehagyott magyar harcosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig állottak lóháton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen, várva az új támadásokat.
Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával, mire ő, nem tudván mitévő legyen, összehívta németjeit és keresztény magyarjait tanácskozásra.
Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot hagyják abba, gyűjtsék össze fegyvertelenül a békés, földműves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapával, vegyék körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hányni, temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind magasabbra, magasabbra, amíg Tonuzóbát és feleségét is betemetik. . .
És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földműves magyar nép ellen nem bírt fegyvert emelni. Karjuk erőtlenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind magasabbra az óriási sírhalom...
Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük látszott ki a földből, István hírnöke fölszólította őket :
— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget ! Azt üzeni István : te leszel őutána az első ember az országban.
De ők csak így feleltek :
— Nem, nem soha !
Be is temették hát őket egészen.
Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát és feleségét. Ott áll most is a nagy, magas, kerek sírhalom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország földén, de ezt Tonuzóba sírjának nevezik most is. Benőtte a gyep és nyájak legelésznek rajta. De azt regélik a juhászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzóba és neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat. Mert ők nem haltak meg hanem élnek most is a nagy sírhalom mélyén és várják századról századra hogy a magyarok ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és őket kiszabadítsák. Mert el jön még az ideje annak !
Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk vagy történelmi valósággal amely csak a századok folyamán, népajkon alakult át meseszerűvé, fölhozhatjuk hogy I. István király idejében a már kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az ősi hagyományokat és szokásokat, ha ők maguk már nem is éltek ezek szerint. Tudták tehát azt is hogy Tonuzóba a következő okokból nem emelhet fegyvert az őt körülzáró és betemető népre : Minden törzsünk, mint besenyők, kunok, jászok stb., magát a magyar őstörzsből származónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tisztelettel voltak sőt azt szentnek tekintették. Úgyszintén őseinknél a földművelő ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földműveléssel nem vagy alig foglalkoztak. Őseink szerint ugyanis a földművelés volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie. De különösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig ha ezzel a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy későbbi származéka, amely úgy keletkezett hogy a már lappal bíró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható legyen). Elképzelhető tehát hogy ősei vallásához és hagyományaihoz szent meggyőződéssel ragaszkodó ember, magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva látván, inkább a halált választotta mintsem hogy az ásóval és kapával a földön dolgozó magyar földművesekre fegyvert emeljen. Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése tulajdonképen visszaélés volt a magyari népek egy hagyományos szokásával.
Az őskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint láttuk, aga volt. De például a kabarok ugyanezt kapa néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelentő szavak e magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap, kapkod, kapdos igék is közös eredetűek mert amidőn a kapával kapálunk, vele csakugyan aktív értelemben vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a kapa kampója valóban kapdossa a földet. Ezek szerint kapa (azaz : a kap) olyan főnév, amely a kap igéből lett, főnévképző szóvégi névelővel, vagyis kap-a tulajdonképen annyit tesz mint a kap, vagyis : az ami aktív értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének ugyanis passzív értelme is van, amely a latin recipere igének felel meg). Innen származnak a kapocs és kapcsol szavaink is, mivel régibb nyelvünkben, különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics szócskának kicsinyítő értelme volt. Tudjuk azt is hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünkben kapó alakban is előfordult, vagyis e szavunk is tulajdonképpen megfogó, megragadó értelmű.[1]
Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótövünknek nyelvünkben egész szócsoportja van s így ez tehát annak őselemei közé tartozik, vagyis nem holmi átvétel, mivel a nyelvekben a máshonnan átvett szavak elszigetelten, rokonok nélkül állanak. Így aztán azt is meg kell állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopati = kapálni igéje is tőlünk származott; annyival is inkább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika, vagyis amilyen logikus tehát a magyar kapa és kapálni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a motika és kopati szavak teljesen más alakja.
A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontalanul áll, mint minden idegenből átvett szó, eltekintve attól hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang hiányzik azt többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anyanyelvű emberek a magyar kapálni szót is kopálni-nak hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályozott volna abban hogy a kopati igét mi is kopálni-nak ejtsük, ha az átvevők mi lettünk volna. Azt pedig hogy az eredetileg hegylakó és kizárólag állattenyésztő és nomád életmódot folytató szerb és horvát nép a földművelést és megtelepedett életmódot a magyaroktól és magyariaktól tanulta, bizonyítja még asov (ejtsed: asov) = ásó szavuk is, amely szónak az ás igénkbőli származásához kétség nem fér. Ugyanígy a város szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem fér kétség, vagyis város szavunk várral bíró, megerősített helységet jelent. Mivel pedig a szerb-horvát nyelvben varos (ejtsed: varos) = város, ebből az is kétségtelenné válik hogy az eredetileg nomád szerb és horvát szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmódot is az ősidők óta földművelő és városépítő magyarságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már művelhető völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és horvátok nagyobb része a kereszténység fölvételével, és később az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott magyarságból áll.
Hogypedig a kap igetövünk mily ősrégi, bizonyítja az, hogy ez a latin ősnyelvbe is átszármazott, mert a latin capio is = kap, azaz megfog, megragad.
De ősnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen — ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk megfordított alakjának kell fölismernünk, mivel a p és f hangtanilag egymásnak épúgy közvetlen rokona mint a k és g; a magánhangzók változása pedig hangtörvényileg lényegtelen. Mindebből azután az is következik hogy a fog, megfog igénk és a fog (latin dens, német zahn) főnevünk között is logikus összefüggés van, ami onnan ered, hogy ember, állat ellenfelét, prédáját fogaival megfogja. A fog főnevünk és a kap igénk közös eredetét a legmeglepőbben az is igazolja hogy a latin dens szónak nem csak fog (Zahn) hanem ág és kampó értelme is van, amiből kitűnik hogy azon ősidőben amikor a latin nyelv kialakult : az ág, kampó, fog főnevek és megfogás, megragadás szavak közötti összefüggés még az emberek teljes tudatában volt, vagyis hogy akkoriban még általánosan használták nemcsak faágból vagy agancsból való őskapát hanem olyan halfogó halászhorgokat is amelyek egyszerű ágkampóból (később csontkampóból) készültek, habár ezek a földművelő ágánál sokkal kisebbek voltak.
Ilyen ősi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még, különösen nagyobb halak, mint például harcsa fogására.
Viszont azt hogy fog főnevünkkel miért azonosul a fok (például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a létra fokai) azt világosan megmagyarázza az hogy a megfogó szemfogak hegyesek, továbbá az hogy az ősi létra nem volt még olyan mint a mai hanem olyan amilyennek azt e rajzon láthatjuk, amely az ősember földbevájt kunyhóját ábrázolja a beleszolgáló létrával, vagyis az ősi létra nem volt egyéb kisebb fatörzsnél amelyen az ágak csonkjait meghagyták és ezek képezték a létra fokait. Szibériai őslakók ilyen lakásokat és létrákat napjainkig készítettek. Ugyanilyen, csak kisebb volt az ősi ruhaakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból valót is. Ilyen fiatal fácska törzséből készült ruhaakasztó fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban magam is láttam még és a Néprajzi Értesítő folyóirat 1913. évf. 143-145. oldalán be is mutattam.
Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak is), amely név tehát a rog = szarv szerb szóból származik.
Olvasónk tudja immár hogy őseink miért nevezték a szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak, vagyis azért mert ebből számos hasznos szerszámuk készült, főkép pedig a szent őskapa, az aga, amelynek segítségével jutottak a gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz; népünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi „áldás”-nak.
Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést kell tennünk az ének azon szavai bővebb magyarázata céljából hogy az égő gyertyákkal ragyogó agancsok :
Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Amig sötétség tart : világositsanak.
Az asztal ugyanis őseinknél egyúttal a házioltár is volt, majd későbbi időkben házioltárként erre külön asztal szolgált, de természetesen nem minden őstörzsünknél egyformán, mert hiszen például az avaroknál házioltár volt a tűzhely, amelyen sütöttek-főztek is és náluk is csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak későbbi időkben fejlődött ki külön tűzoltár.
A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem rekonstruálhatni ahogyan azt az alábbi rajzon látjuk ábrázolva : Asztal, hímes terítővel, rajta középen kis emelvény, szintén hímes terítőcskével. Ez emelvényen áll díszesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a lelkiismeretet jelképező Aranytükör, amely egészen szabályos kerek korongalakú de tükröző felülete alig észrevehetően domború. Ez régen tiszta aranyfémből készült. Mellette kétoldalt áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két szarvasagancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstköpűkben égnek a gyertyák. A szarvasagancsok ugyanis a szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejéről könnyen levehetők voltak, hogy az oltár ezen edényeibe állíttathassanak, égő gyertyástól.

Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal mellett is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék kárpit volt függesztve, amelyen fényes, ötágú csillagok voltak és ami a csillagos Eget ábrázolta. Ezen oltárnak azonban régen gyakorlati célja is volt, sőt eredetét is ezen gyakorlati célra lehet visszavezetnünk. Ugyanis eltekintve attól hogy hiszen az asztal az étkezéshez is szolgált, hogy régen esténként az étkező asztalról a világítás el nem maradhatott és hogy ősidőkben hazánk területe a Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és nappalok fél-fél esztendeig tartottak : a lakó- és tartózkodó helyiségekben este vagy éjszakában világításra mindenkor szükség volt, aminek helye régibb időkben elsősorban is az asztal volt. De ugyancsak az asztalon állott a tükör is, amely előtt öltözködtek, fésülködtek és mosdottak is. Miutánpedig a legrégibb házak félgömbalakúak azaz hupolagszerűek voltak, ennélfogva faluk belül homorú és befeléhajló lévén tükör fölakasztására nemigen volt alkalmas. Ugyanezen okból asztal, tűzhely, illetve oltár is a helyiség közepén állott vagy legalábbis a középhez közel. Ezekszerint tehát a falmellett álló asztal, tűzhely, illetve oltár is későbbi fejlemények, azon időkből valóak amidőn a lakóhelyiségek már négyszögletesek lettek. Mint mindig, tehát itt is : a jelképes értelmű vagy vallásos célú dolgok eredetét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes értelem később magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos szertartások is gyakorlati cselekmények későbbi fejleményei, sőt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét tartják, mintegy megrögzítve, fönn, amelyek a mai életben már nincsenek is meg többé.
Utóbb aztán a kereszténység is — bár be nem vallottan — mindenben utánozta az ősi természetvallás oly szép szokásait és szertartásait. Itt például ősvallásunk oltára emelvénye és Aranytükre helyébe került a tabernaculum és ostensorium, az égő gyertyás szarvasagancsokból pedig fejlődtek a keresztény oltár égő gyertyái. Csakhogy a tabernakulum és oltáriszentség egészen más értelmezést kaptak, a keresztény oltárak égő gyertyáinak pedig már semminemű értelme sincsen, holott ősvallásunkban ezek a csillagokat és az Eget jelképezték. A keresztény ostensoriumok — amelyek közepén a felszentelt ostya kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll mintahogy állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak, ami hiszen annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, korongalakú — bár sokkal kisebb — ostya helyén régen a Napot ábrázoló, fénylő Aranytükör állott; azt pedig, hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett korong pótolja, úgyhogy ezáltal az ostensorium épenolyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör. Mi több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a Nagy Égisten fiának mondatik, mint a Magyarok Istene, azaz a Napisten.
Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is az, teljesen kétségtelen. Olaszországban, amint az 1944-ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomokban magam is láttam, az esténkénti templomozásnál (amit ott „benedizione serale”-nak neveznek) az oltáron a szarvasagancsokra még meglepően emlékeztető ilyen gyertyatartókban égnek a gyertyák, míg közöttük középen az ostensorium áll. Az egyezés oly nagy hogy a közös eredet nem lehet kétséges, vagyis nem kételkedhetünk abban hogy a keresztény oltáriszentség az Aranytükör leszármazottja és hogy ezen keresztény gyertyatartók (ezeket Olaszországban „griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok utánzatai, habár ez ma feledésbe ment.
Sőt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécseiben — amelyeket ők is vallásos szertartásokon használnak — szintén nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlékénél. Az ilyen zsidó gyertyatartókra egyébként az említett olaszországi gyertyatartók is nagyon hasonlítanak, különösen azok amelyek osztó karja nem ferde hanem vízszintes és öt vagy több gyertyát viselők, amilyeneket ott szintén láttam.

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni tárgyához :
A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsőjében is oly erős hogy ha bal- vagy jobbkezét mozdítja : a Föld reng illetve „a tenger fölviharzik, végesvégig habzik”. A görög hitrege szerint Heraklész oly erős már bölcsőjében is, hogy a rátámadó két kígyót megfojtja; amely két kígyó hogy a Hidegség és Sötétség megszemélyesítései, ezt azonban csak magyar adatok segítségével tudtam kinyomozni.
Miután pedig mi már tudjuk hogy Magyar Ősatyánk azonos a Magar és Makar néven is nevezett Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták ősatyjával, mindez azután nyomra vezet bennünket, vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink kicsi de nagyerejű hősei : a Babszem Jankók, Hüvelyk Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél, illetve hogy az ezekről szóló mai meséink ősi napéposzunk azon része maradványai amelyek Napistenünk gyermekkoráról szólottak volt, csakhogy ma már végső fokig elromlottak, elfajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy régebben, amíg ősvallásbeli eredetük még észrevehetőbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként üldöztettek is. Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk e része helyreállítását főkép ezen népmeséink segítségével lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany János költői tehetségén kívül még alapos néprajzi tudás is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi ősi, mi az ősinek romlott, átalakított maradványa, mi az ami az ősiben nem volt meg hanem csak későbbi belevitel és minek kellett az ősiben meglennie de később kiveszett vagy üldöztetés által kiírtatott. Elsősorban is pedig szemelőtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék ősregénk azon régibb alakja maradványai amelyben még nem testvérpár hanem csak egy regebeli hős szerepelt.
Őseink főbb hitregéiket (mythoszaikat) a csillagképekben szokták volt illusztrálni, mégpedig a legnagyobb költői szabadsággal, amiben annyira mentek hogy ugyanazon csillagképet — helyesebben szólva ugyanazon csillagcsoportot — tetszésük szerint hol így hol úgy magyarázták vagypedig ugyanazon csillagcsoportot egyik énekesük emígy, másik amúgy értelmezte, aminek nyomát úgy nálunk mint a későbbi népek őseinktől öröklött csillagképeiben ma is láthatjuk. Hogy csak egy példát említsünk : láttuk hogy a Nagy Göncöl vogul rokonainknál futó szarvas, nálunk általában szekér de palóc törzsünknél már „kincső” azaz kancsó. Több európai népnél azonban ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek a mi Kis Göncölünket nevezik, amely utóbbit azonban népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének vagy Bába Matollájának is mondja. Hogy az európai más népek Nagy és Kis Medvéje mennyire képtelenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a medvének nincsen farka holott ők, amint azt régi égabroszokon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú farokkal ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát képezi. Vagyis szerintem az említett más népek részéről itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie; amely félreértést, azt hiszem meg is találtam : a medve latin-olasz neve ursus-orso (olvassad: urszusz-orszo).
Föltűnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósága. Márpedig tény hogy mindkét „Medve” az Ég látszólagos forgási tengelye közelében van, sőt a Kis Göncöl, azaz a Kis Medve farka hegyét épen maga az északi Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a tengelypontot is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyéből soha el nem mozdul és a többi mind e körül keringeni látszik. Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis azért mert ősregéink szerint Tündér Ilona palotája azonos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy forog önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint ismeretesek népünk azon tekerükéi (fonalfölgombolyító állványai), amelyek függőleges tengelyen, kakaslábhoz hasonló, háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike oly hosszú függőleges tengellyel bír, hogy ennek fölső hegye a mestergerenda közepén lévő e célra szolgáló kerek lyukában forog, amely lyuk köré Erdélyben még ma is szokás csillagot faragni.
E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis Göncöl, más néven Bába Tekerüke vagy Bába Matollája. Lehet azonban, hogy őseink a Sarkcsillagot orsóhoz is hasonlították, mivel ez fonásközben szintén függőleges helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó — régen orosó, orsú alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve de azt nem értve ursus vagy orso azaz medve értelműnek vették és így lettek azután előbb csak a Kis Göncöl, majd a Nagy Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Északi Sarka közelében van — medvékké, de hosszú farokkal !
Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még — or, ör, szóvégi magánhangzóval orú, örű, romlottan örv = kör, karika, amely szavakból képződött orsó vagyis orosó = forgó, pörgő, valamint oros = forog és orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk nyelvében ma is él.
Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítőben Erdélyből olyan mestergerendarajzokat, amelyeken az Északi Sarkcsillag ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévő más csillagalakok az égbolt többi Csillagait jelentik. Mennyezetekre és kupolák belső fölületére csillagokat ábrázolni máig is, különösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig maga mennyezet szavunk is a mennyezet és az égbolt azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja fönn.
Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban mindig kötél és csillagok. Az Északi Sarkcsillagot ábrázoló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a tekerük vagy vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye forog.
A Viski által a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama 113. és 115. oldalakon közöltek fejtik meg a legcsodálatosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság miért nevezi máig is a ház mestergerendáját e ma széltére használatos de idegen eredetű szó helyett ideg-nek. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1911. 245. oldal Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar falvak.) Viski Károly a fönt említett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” című cikkében többek között a mestergerenda csillagos díszéről ezeket írja : „E díszítés közepén tisztán látszik a lyuk, amelyben a motolla tengelye szokott járni. A másik, több ház mestergerendáján is előforduló dísz nyilván a kötelet utánozza remek faragással; ez az egész mestergerendán végig fut. Talán nem vetjük el a sulykot ha föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban csakugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”

Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti rajzon C-vel jelzett forgatható készüléket kell értenünk, „csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, korongalakú csapágyat, amelynek felületére csillag volt kifaragva. Hogypedig Viski föltevése mennyire helyes, nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti rokonnépünk kerek és mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban) e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség közepén égő tűz fölé akasztott főzőüstöt tartja, továbbá a függőbölcső és más miegyéb fölakasztására is szolgál, de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint már említők — a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj húrát is nevezzük idegnek.

A régi magyarok ugyanis tudvalevőleg az íjat kifeszítő húrt nevezték volt idegnek, aminthogy ezt mai irodalmi nyelvünk is nevezi még így. Őseink legrégibb lakai is még kerek alaprajzúak és kupolaszerűek lévén, a kifeszített kötél ezekben is megvolt. Ugyanez megvan mai népünk kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szalma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért azt tehát rúd pótolja. (Lássad: Herman Ottó: „A magyar ősfoglalkozások köréből”. Budapest 1899, 29. kép. Kontyos kunyhó, Ecseg.)
Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cupolaja) alatt valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az íjat feszítő ideg. Bizonyosnak vélem hogy amidőn az ilyen kerekalaprajzú és hupolagos lakok őseinknél már nem csupán kunyhószerűek voltak, hanem, kerek alakjukat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká, templomokká is fejlődtek és szilárd anyagokból is épültek, bennük a kifeszített kötél még ezután is sokáig megmaradott és ha nem is állandóan hanem csak bizonyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá, majd mestergerendává alakult át, különösen azután hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot mindinkább a négyzetalakú váltotta föl. A mestergerendára pedig azért faragták ki továbbra is díszül a kötelet és Csillagot, illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok szebbnél szebb, az Égről, Tündér Ilona kakaslábon forgó légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a Világ Göncöléről (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelképes monda és hitrege függött össze. Hogypedig mindez mily ősrégi eredetű dolog, bizonyítják még a következők is : Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pontján, Magyarország pedig nem esik össze az Északi Sarkkal, vagyis világunk „tengelye” nem függőleges hanem Észak felé elhajló, de a tekerükök, vetükök vagy matollák tengelye függőleges, valamint a mestergerendák csillaga is a vetük függőleges tengelye csapágyát képezi.
Ámde ősrégi műveltségünk virágzása korában, a Jégkorszakok előtti vagy azok alatti időkben — amint azt már többször említettem — az Északi Sark valóban Magyarország területén volt, úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is volt. Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni ábrázolását és a velük tengelye csapágyakénti használatát illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövő asszonyokat az erre vonatkozó mondák felől kikérdezni. Más gyűjtők e dolgok felől mit sem sejtve, ezt nem is tehették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fiatal és néprajztudományilag kiképzetlen lévén, ezt szintén nem tettem meg. Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 150-173. oldalain lévő a Győr vidéke magyar népművészetéről szóló cikkében adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amelynek közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont a tengely számára szolgáló lyuk belőle már hiányzik, míg a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv jelezi, a kötél csavartsága azonban már szintén nincsen föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más mint az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek tengelye már nem ért föl a mestergerendáig hanem oly erős és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földűlésüktől nem kellett tartani. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)
A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel ennek főfoglalkozása ősidőkben a gyümölcstermelés volt, valószínűleg a népmeséinkben ma is meglévő aranyalmafa szerepelt. Ez pedig szerintem a narancs is lehetett, mely azon időkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mainál is sokkal enyhébb lévén, a narancs itt megteremhetett. Azonban ősvallásunk szimbolikájában minden sokmagú, valamint minden fürtökben vagy kalászszerűen termő gyümölcs, szem és bogyó nőnemű jelkép volt, mivel a számosság is, a női petefészekkel kapcsolatban, nőnemű valaminek fogatott föl, holott az egymagú bogyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilvafélék, pedig hímneműnek, ezért eredetileg a nőelvi regékben, amelyekben az „aranyalmát” női mesehős kell megszerezze, e gyümölcs alatt valószínűleg valamely sárgaszínű barack- vagy kerekgyümölcsű szilvafélét kell értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység, magány is hímnemű valaminek fogatott föl.
De természetesen e jelképezések később, ősvallásunk hanyatlásával, de főkép a kereszténység terjedésével, össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen feledésbe is ment. A tulajdonképeni magyar törzs eredethitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt. Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínű hogy igen régi időkben, amikor a hímelvűség és nőelvűség még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is keletkezett egy olyan alakja amely a hímelvűséggel, a másik pedig a nőelvűséggel maradott kapcsolatban. A hímelvi változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennő szigetén (Csallóköz) levő gyönyörűséges Aranykertjéről vagy Tündérkertjéről van szó és az ebben álló aranyalmafáról, amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfimesehős, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán Ilonát, akié a fa, is nejévé teszi. (Lássad például: Horger Antal: Csángó népmesék: „A magas fa gyümölcse”. Budapest 1908. és Benedek Elek magyar mesegyűjteményében „A tizenhárom hattyú” címűt, amely az ismert „Árgyirus” mese népi ősalakja volt. De megvan igen szépen a Tündér Ilona kertjében lévő aranyalmafa, amelynek gyümölcsét a mesehősnek kell megszereznie, Horger Antal gyűjtése „A sárga kicsi kígyó” című meséjében is.)
Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-mythoszban is ahol Heraklésznek a heszperidák (azaz a tündérek) kertjéből kell az aranyalmákat megszereznie. Heraklész pedig szintén a Nap megszemélyesítése és tehát a mi Magyar Napistenünkkel azonos. Őseinknél ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szikla is, hanem olyan lapályos mint amilyenek a folyók szigetei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.), mindig nőnemű jelkép volt, amiértis onnan férfimesehős kell az aranyalmát megszerezze. A nőelvi változat ellenben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy király (azaz a Nagy Égisten) kertjében áll és az aranyalmákat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nő, azaz Tündér Ilona. A király a fát sikertelenül őrizteti, míg végre a királyfi (a Napisten) is kimegy őrzésére, mire megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért lopkodta volt mert remélte hogy egyszer a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Ez utóbbi változat van földolgozva Vörösmarty „Csongor és Tünde” című költeményében, valamint ez van meg az ismert „Árgyirus és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy György 1618-ból tartott fönn írásban is.
Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért mesehősnő jön, ma sincsen sziget említve, ami tehát még mindig annak emléke hogy a sziget nőnemű jelkép volt (a női szeméremrészé). Ellenben az hogy például Szemiramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei meg hegyen vannak, ez annak emlékét tartja fönn, hogy nőelvi törzseink szerint a Földi Paradicsom kertje hegy tetején levőnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kőszál a hímtag jelképei voltak, a nőelvi törzseknél pedig, amelyeknél tehát jog és hatalom is a nőnél volt (mint például a szemere törzsünkből származott amazonoknál), a nemzésnél is a nő szokott fölül lenni.
Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém, Tatrossy György, az Apor család íródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta. Bár ő azt állítja, hogy a mesét olasz krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név meg a meséjében előforduló és számos népmesénkben meglévő tősgyökeres magyar indítékok alapján és a Tatrossy által beletett latinos és görögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását valótlannak tartarnunk. Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos és barokkos divat szerint, soha el nem mulasztották a görög római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami a Tatrossy meséjében előforduló idegen személynevek eredetét is megfejti.
Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet szerető de naiv olvasóinak akart „imponálni”. A fitogtatás pedig elég bántóan ki is rí amidőn a különben magyar népies hangú és tárgyú mesében ilyen betoldások kerülnek sorra :
Juno, Pallas, Venus és Minerva,
Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklő Musák
Ékes tekinteti mert mind feljül mullja.
Mondja ezeket Tatrossy amidőn Ilona szépségéről beszél.

Folytatom a Csodaszarvas éneket :
(Kívülről kukorikulás hallatszik.)
A Csodaszarvas énekel :
Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...
Emitt is, amott is már kukorikulnak...
Minden ékességem íme már letettem,
Minden ragyogásom nektek átaladtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam
Ez új esztendőben már reátok hagytam.

(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?
Jelentik, jelentik újesztendő napját !...
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,
Messzire, messzire el kell nékem úsznom...
Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm...
ideje eltűnnöm...
A Csodaszarvas eltűnése azt jelenti hogy reggel a Csillagok eltűnnek.
Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezető része, vagyis a megjelent regösök évvégi, illetve újévkezdeti szereplésük egy része. Miután a házioltár Aranytükre előtti éjfélutáni szertartás is befejeződött, következik az újévkezdő víg lakoma és mulatozás amialatt a regösök igéretüket beváltva, regélnek azaz először elénekelik a világkezdetet és a magyarság keletkezése regéjét, azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd annak többi részeit, valamint egyéb regéket is.

Tovább
___________________
1 A német packen (olvassad: paken) = megragadni, megfogni is a magyar kapni = megragadni ige fordított alakja.