Kukorica Jancsi: A kétféle Istenkép és a háromféle megközelítés

„Semmi más, mint a fényteli és a sötét aspektusok
közötti zavar képezi a tulajdonképpeni „sátánizmust”.”
(René Guénon)


Amerópa testi és lelki felduzzadásának és szellemi mélyrepülésének és az ebből fakadó instabilitásának legfőbb oka egyfajta spirituális zűrzavar, amelyet az okoz, hogy a kultúrájában alapvetően kétféle, egymástól eltérő - de egymást kiegészítő - istenfelfogás létezik és azok akiknek feladata lenne segíteni az embereket abban, hogy ezeket a jelentős eltéréseket tisztázzák önmagukban, filozófusok, teológusok, pszichológusok, úgy tűnik nem serénykednek kellőképpen ebben, inkább a téma elkenése, félremagyarázása, összekeverése tapasztalható és ez súlyos zavart idéz elő az emberek életében, mivel a tisztázatlanságoknak megosztó és önromboló hatása van.


Az egyik felfogás egy az elsődleges Egységen alapuló – tehát principálisan a nem dualitás talaján álló – természetfölötti istenkép, ahol az Idő és Tér Istenen belül van.
A Szakrális nézőpont az Életet Istenen keresztül szemléli, tehát Istent helyezi a centrumba (a nem mulandót, az állandót).
Hit az Állandóságban, az Időtől – Tértől, az antropomorf mulandóság észleléstől független Kozmikus Valóságban, ahol nincs fejlődés és hanyatlás, mivel ezek az ember saját kategóriái, amelyeket a világra vetít és így ezek sokkal inkább érzékszerveinek működéséről szólnak, semmint az Abszolút Igazságról.
Ezen aspektus szerint minden Isten, a Dualitás játéka Istenen belül van, tehát a duális van a nem duálison belül.
A szeretet természetfeletti jellegű. „A nagy Észt meghaladó tudás a Szív szútrája.”
A Mulandó tételezi a Káoszt. A Mindenségnek halhatatlan, magasrendű Rendje van. Az örök teremthet megalapozott harmóniát. A feladat ennek megtapasztalása.
Az Időtől - Tértől független abszolút valóságban, nincs születés és nincs halál, tehát nincs evolúció.
Test – Lélek – Szellem.
A Szép, a Jó és az Igaz.
Teista, transzcendens. Az öntranszcendencia felfelé törekvő ambíciója fundamentális számára.
A kis-én megsemmisítése felé mozog.
Ambíciói vertikálisak.
Mivel a Nagy –én (Dharma, Tao, Logosz) van a centrumban ezért Istenre hagyatkozik. Ráhagyatkozás: Ő jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én magam. Törekvés: bölcs önzés részünkről, ha segítünk Istennek.
Őszinteségre és az öncélúság meghaladására törekszik.
Mindenki bűnös, mert evett a tudás fájáról, ezért a lényeg a jóvátétel, a jelentéktelen -én és nagy-én (Önmagam) közötti egyensúly keresése, avagy magasabb szinten a kis-én fogyókúra és a nagy-én keletkezni engedése.

A Mindenség alapvetően jó, amit mi rontunk el azzal, hogy spirituálisan vakok vagyunk és ezért nem tudunk az Abszolúttal harmonizálni. „Mondj példát a vereségre: A győzelem.” (Mahábhárata)


A másik felfogás egy törzsi, etnikai, természeti – tehát az elsődleges Megkülönböztetés talaján álló, principálisan dualista – istenkép, amely Istent az Időn és Téren belül helyezi el.
A Profán nézőpont Istent az Életen keresztül szemléli, „emberizmus” (Buji Ferenc), tehát a centrumba az Életet vagy annak valamilyen változatát helyezi (valami mulandót: erő, hatalom, ész, siker, pénz, tudás, egészség, tudomány, partnerkapcsolat, jókedv, pozitivizmus, stb..).
Ezen aspektus szerint Isten az Ördöggel viaskodik a főhatalomért, tehát Istent a Dualitáson belül képzeli, annak egyik résztvevőjeként.
Hit az állandó Változásban. Az Idő és Tér antropomorf kategóriái - a Mulandó, a Fejlődés-Hanyatlás - Abszolútak.
A szeretet természeti jellegű.
A Mulandó lehet Kaotikus és Harmonikus. A harmóniát létre kell hozni. Minden születik és meghal, nincs halhatatlan: Nagy Bumm elmélet, fejlődő világegyetem teória, evolúció.
Test – Lélek=Szellem.
Teista, transzcendens, azonban blaszfémiának tartja és elutasítja az öntranszcendencia lehetőségét.
Ambíciói horizontálisak.
Mindenki bűnös, ezért a bűn relatív, a cél szentesíti az eszközt, mivel Isten irántam való szeretete a kis-énem kiterjesztésének mértékében nyilvánul meg. „Lopni bűn, de gyümölcse szent.” (G. B. Shaw)
Jobbá tenni a világot. (A világ alapvetően kaotikus, zavaros, amit nekünk kell rendbehozni.)
Ide tartozik mindenféle észvallás, „jókedv”, „örömkönyv”, „”béke” és „jóság”, „szeretet”, „bánat”, „szenvedés”, „pozitivitás”, „nyugalom” könyv, ami a mulandóban keres megalapozott harmóniát.



A két felfogás alapvető eltéréseket mutat, egymásnak a fordítottja:


A szakrális vagy tradicionális felfogás számára a Jelenségek fontosak, de relatíve, szemben az Abszolút fontos transzcendens ürességgel, amit kultúránként eltérő módon Dharmának, Világtörvénynek, Taonak, Primordiális (Ősi, Alapvető) Egységnek, Logosznak hívnak.
A legfőbb életfeladat a démonikus, Kaotizáló, duális öncélúság, „Isten maga a Mozgás” – féle „életizmus” meghaladása, hogy az öröklét Rendje helyreállhasson.
Nagy-én centrikus látásmód: Egyenesség, igazság és hierarchia (éberség mértéke) kultusz. Az igazság teremt békét. Az örökben keresi a harmóniát. A markáns megnyilvánulás lehet a szeretet egy formája. A cél a kozmikus kötelesség teljesítése (ahová az isteni elv állította).
„Alkot, de művét nem birtokolja. Cselekszik, de nem ragaszkodik.” A hangsúly a belső szabadság elérésén van, amelyet a sikertől és a kudarctól való függetlenedés által kísérel meg elérni.
A kis harc a külső ellen, a nagy harc a belső ellen folyik.
„Ami mulandó az nem lehet halhatatlan.”. (Ananda Kentish Coomaraswamy)
Isten rendje, az én rendem, ennek beteljesüléséhez az isteni Igazságért kell küzdenem, amely Békét teremt.
Az emberi Észt arra használja, hogy megteremtse az ideológiai feltételeit annak, hogy magát az Észt meghaladja, így Isten szolgálatába állítja, akárcsak az Akaratot.
Szakrális értelemben a „fejlődés” Istenhez, a halhatatlan valósághoz, a nagy-énhez való közeledés és a „romlás” az ettől való távolodás.

Minden Isten. A Sátán Isten egy aspektusa, tulajdonképpen a profán nézőpont lázadása, amely Isten helyett Önmagát szeretné oltárra emelni, akit elsősorban önmagamban kell legyőznöm.


A profán vagy modernista felfogás számára a Jelenségvilág az Abszolút fontos és az üresség valóban üres, ami elnyel és fenyeget, amely maga a Káosz, a Gonosz, amely ellen az emberi akarattal lehet felvenni a küzdelmet, a Káoszból Rendet létrehozva.
Kis-én centrikus látásmód: Kedvesség, szívesség, egyenlőség, barátság, tolerancia illetve ellenség és győzelem kultusz. A világ barátokra és ellenségekre oszlik.
Az emberi Ész és Akarat segítségével legyőzhetjük a Káoszt és a Halált.
A kis harc a belső ellen, a nagy harc a külső ellen folyik.
„Hogyan válhatunk tudatos formálóivá (ész kultusz) kaotikus világunknak (a mindenség alapvetően kaotikus), hogy a harmadik évezredben egy harmonikusabb, élhetőbb világot (a mulandóban keres megalapozott harmóniát) teremtsünk. (haladás elmélet)”
Imádkozás Földi célok eléréséért. Istenem miért tetted ezt velem?

Az Én rendem Isten rendje. Ennek beteljesüléséhez elsősorban a külső Sátánt kell legyőznöm, aki akadályoz ebben.



Erre az euramerikai (Bogár László) ellentmondásra a Kelet a következőt javasolja:


„A jelenségek üresek, és az üresség jelenségekben nyilvánul meg.”
(A jelenségek duálisak, az üresség nem duális.)

Ebben a felfogásban, a Hullám duális, mulandó, profán nézőpont - a Víz nem duális, állandó, szakrális valóság.

„Sem az élet nem tagadható meg a létért, mert akkor oda jutunk, ahová a középkori aszkézis. Sem a lét nem tagadható meg az életért, mert akkor oda jutok, ahol az ember ma áll” (Hamvas Béla) Ez az Élet – Lét stádium releváns megfogalmazása, a Káli Júga autentikus létmódja. Jelenleg erre van leginkább reális lehetőség.




„Vállald az én – nem én megkülönböztetésből (duális) fakadó küzdelmet, de amennyire lehet, maradj tudatában a magasabbrendű Egységnek (nem duális).” (Mahábhárata)



Stációk:

Élet (Az érzékszervektől független objektív valóság tana. A valóság profán, dualista);
Élet – Lét (Mindkettő valós: A profán, dualista és a szakrális, nem dualista);
Lét (Pusztán a szakrális, nem dualista a valóság létezik, minden más antropomorf illúzió).



A fénynek a fény fény az árnyék árnyék, az árnyéknak a fény árnyék, az árnyék pedig fény.



„Az egyik kezünk kap, a másik veszít. A szerencsét balszerencse,
a balszerencsét szerencse követi,
ezért semmi miatt nem kell nyugtalankodni az életben.”
(Baszo mester tanítása)

Watchman: "Transzparens egzisztencia és Univerzális orientáció."

"...bármennyire szeretjük is Hamvast (van miért), nem szabad úgy tekinteni rá, mint egy "beérkezettre"; aki Guénont meghaladta; akit követni kell... követni annyiban kell és lehet, hogy megpróbáljuk mi is azt elérni, amit ő célul kitűzött: ez volna az a bizonyos "transzparens egzisztencia és univerzális orientáció". Mindez előfeltétele bármiféle metafizikának és megvalósításnak. De persze nem kötelező semmi, mindenki maga tudja, mire képes, mit akar elérni és hogy ehhez mit kell megtennie."

René Guénon muszlim volt, méghozzá jó muszlim, akit bár barátai és ismerősei "professzori" titulussal méltattak, viszont szvsz. "isteníteni" semmiképpen sem akarták. Ebben a hibába ellenben manapság sokan beleesnek, mondhatni nem "követik", hanem "utánozzák" őt, így egyeseknél manapság a metafizikának és a megvalósításnak még jóhiszeműen is csak részben adhatunk hangot. Az orientáció bázisát René Guénon estében elsősorban a szufizmus adta, azon túl, hogy amíg nem iszmaizálódott a hindu hagyomány segítségével próbálta az univerzalitás bázisát megteremteni, de ezzel teljesen más célja volt és sohasem mondta azt senkinek, hogy mondjuk pl. te jó ha muszlim lezel, te meg hindu v. buddhista. Ez nem így működik.

Univerzális Orientáció? Martin Lings:

"A hindu doktrína, mint a Genesis, két vízről beszél. A Korán a két tengerről beszél, a felsőbb vizekről és az alsóbb vizekről. A felsőbb vizek a teremtett világ, azaz a megnyilvánult világ magasabb aspektusát reprezentálják, és a különböző mennyekkel állnak megfelelésben, melyekben a különböző paradicsomok vannak. Mindezek e világ szempontjából a túlvilághoz tartoznak. Az alsóbb vizek a test és lélek reprezentánsai, és mindannak, ami az Abszolútum manifesztációja."

Tehát ami az alsóbb vizeket illeti, mindazt amit a mai modern lélektan próbál "mély-én" definíciójával illetni, nem a világ magasabb aspektusát reprezentálja, hanem az alacsonyabbat, amely szimbolikusan szólva a Hold uralta túlvilág képének felel meg, annak a Holdnak ami a Nap fényét tükrözi ilyen v. olyan formában vissza. René Guénon így fogalmaz: "A nép tehát – anélkül, hogy értené – megőrizte az ősi tradíciók maradványait, visszanyúlva olykor egy olyan távoli múltba, amelyet lehetetlen lenne meghatározni, és ezért be kell érnünk azzal, hogy ezeket a maradványokat a „történelem-előttiség” homályos területéről eredőkként határozzuk meg; ez ebben a vonatkozásban – többé-kevésbé „tudattalanul” – egyfajta kollektív emlékezet szerepét veszi fel, amelynek tartalma más forrásból származik. Ez lényegében egy „lunáris” szerep, és megjegyzendő, hogy az asztrális megfelelések tradicionális doktrínája szerint a nép ténylegesen a Holdnak felel meg, ami nagyon helyesen jelöli ennek tisztán passzív, kezdeményezésre vagy spontán működésre képtelen jellegét."

Tehát Vallás, a Hagyomány, vagy ahogy Martin Lings fogalmaz még René Guénon munkássága kapcsán:

"Összefoglalásképpen azt mondhatnánk, hogy küldetése abban állt, hogy egy olyan világban, melyben egyre nagyobb méreteket öltött az eretnekség és álvallás, emlékeztesse a huszadik század emberét az ortodoxia szükségességére, mely egyrészt isteni közbenjárást előfeltételez, másrészt pedig egy olyan tradíciót, mely hűséggel adja tovább generációról generációra a mennyei kinyilatkoztatást. Ebben az összefüggésben örök adósai maradunk azért, hogy helyreállította a világban az ortodoxia jelentését, a szó legszigorúbb és eredeti értelmében, azaz a vélemény helyességét, mely nemcsak arra sarkallja az intelligens embert, hogy elutasítsa az eretnekséget, hanem arra is, hogy elismerje mindazon hitek érvényességét, melyek megfelelnek azon kritériumoknak, melyeken saját hite nyugszik."

Innentől kezdve pedig valóban, mindenki maga tudja, mire képes, mit akar elérni és hogy ehhez mit kell megtennie.

Hamvas Béla esetében a Keresztény-bázis kicsit bonyolultabb. Exoterikusan ugye adott jó néhány feltevés (amely szvsz. Buji Ferenc szavaival egyetértve némi korrekcióra szorúlnak). Pl. ahogy Hamvas az Egyházról fogalmaz:

"A megvalósítás (megvalósulás) személyes mű, de a személyes mű a közösséget építi és a közösség a természetet és a világot... Az Egyházról tudjuk, hogy Isten országától nem választható el." Ami ezoterikusan a nagy keresztény bölcselő-misztikusok (Böhme, St.Martin, Bader) szellemiségével összefügg. Tehát a cél nem "gyakorlati filozófusnak" lenni, hanem jó Kereszténynek lenni (azon belül, hogy milyen gyakorlati-filozófus vagyok, meg egy dolog), ami nehéz egy olyan világban, ahol minden fejetetejére van állítva, és ahol nem az Abszolút, Isten az Úr, hanem... valami "más". Ebből a "másból" kiindúlva a "megvalósítás és megvalósulás" nem kivitelezhető, mert a mai modern "felvilágosúlt természettudomány", mint okkult természetfilozófia, materializmus, a történet, a visszfény korszaka. Vagy ahogy Hamvas fogalmaz: "Ezért ez az ellentétek és az összetévesztések, a zavar és félhomály, a hamis disztancia, a derengés és a tévelygés mátrixa." Evola gondolatait hozzáfűzve:

"Valójában a modern tudomány ahelyett, hogy integrális és tradicionális megismerésre törekedne, csak a gyakorlati szükségletek irányt érdeklődik, s ezzel akar a világ felett uralkodni. Minden tudományos rendszer - miként arról már másutt írtunk - "egy olyan valami szerint egyre jobban összehúzódó halálhoz hasonlatos, ami megismeretlen marad, hiszen a gyakorlati célok mindent elnyomnak". A tudomány egyértelmű igazolást talál önmaga számára technikai alkalmazásaiban; napjainkban igazából nem mint megismerés érdekes, hanem arra szolgáló hatékony eszköz, hogy a javakat, a gazdagságot s az anyagi hatalmat gyarapítsa...
...Ebből aztán a modern ember növekvő függősége épül ki (amit helyesen tárt fel MARCUSE is), egy olyan függőség, amit egyébként kortársaink nagy része könnyelműen elfogad, mert az egy adott kényelmi szintről való lemondást túlzottan magas árnak tartják azért, hogy cserébe nagyobb autonómiát biztosítsanak önmaguk számára."

Tehát nem gyakorlati filozófusnak lenni.

A Keresztény Tradícióval kapcsolatban jól jöhet a "tévelygőknek", hogy megjelent a Miles Christi nyári-ősszi száma, benne egy fejezet az 1970-es reform előtti ősi római liturgia használatáról. Lásd h. Templomos oldal "aktuális".

Adalék:

Liturgia a rögtönzések határán

Most megyek, csinálok tükör-tojást... ;)

Üdv:

Watchman

Farkos Csapó Gyurka: A profán lázadása

„Mivel minden Szakrális, ezért nincs profán valóság,
csupán profán nézőpont lehetséges.” (René Guénon)



A profán (a duális természetű hullám) nézőpontjának, „lázadása” saját szakrális valósága (a nem duális természetű víz) ellen, az emberiség történetében többször jelentkezett:

Idesorolható Ehnaton modernista kezdeményezése,
amikor a „realisztikus” ábrázolás igénye (életizmus, mozgás kultusz) merült fel, az elvont, meditatív ábrázolások helyett, ami nem véletlenül keltett pánikot az Amon papok körében (a képek megmozdultak!) látva, hogy a centrumnak ez a profanizációja - az Idő és Tértől független Lényeget - az Időn és Téren belülre helyezi és így az Örök Birodalom a szükségszerű felbomlás irányába indul el, hiszen ami keletkezett, az indulása pillanatától saját megszűnése felé halad. Ebből következik, hogy Jézus Krisztus, Lao-cse, Pitagórasz, Daruma, Dógen mester, Ramana Maharsi, al-Alawí és a többiek, egyfajta modernista hangulat közepette fellépve, nem csak különböző fokozatú beavató, hanem az aranykori hagyományt helyreállító, rearchaizáló, dehipnotizáló mesterek is voltak. (Az aranykori hagyomány mindig időszerű, mert időtlen.)
Az athéni szofisták,
akikről Arisztofanész Felhők című szatírájában így ír: „A Chaos, és a Felhők, meg a Nyelv: e három: semmi azontúl.”.
A reneszánsz, a humanizmus, a „felvilágosodás” (spirituális elhomályosulás), racionalizmus, az ész kultusz. Minden olyan mozgalom, amely „haladás” és „fejlődés” központú, amely a tudattól független objektív valóságban hisz, mivel ezzel bemerevíti, és a Minden-ség (abszolút) fölé emeli, az én nem – én megkülönböztetés, megosztó és küzdelmes - amúgy fontos - relatív igazságát.
A modern nyugati kultúra (Lev Nyikolájevics Tolsztoj gróf: A nyugat messze előttünk jár, a tévúton.), a hagyományellenes, reformer (újító) bolsevizmus és liberalizmus, a posztmodern, a New Age mozgalom illetve a különféle neoprotestáns, „evangéliumi” szekták, a kis-én centrikus pszichologizmus, a kategorizációt és empíriát abszolutizáló szcientizmus. Ide tartozik az álspirituális „ezoterizmus”, „gazdagságizmus”, „véleményizmus”, „örömizmus”, „jókedvizmus”, „egészségizmus”, „szeretetizmus” is, minden olyan kezdeményezés ami a folyton változóban keres megalapozott harmóniát. „Hát nem a „személyestől” való szabadságot hirdeti, harsányan, a szentírások mindegyike?” (Ananda Kentish Coomaraswamy)

A folyamatok úgy is felfoghatók, mint a dualitás elvéből következő horizontalitás, megosztás és felbomlás óhatatlan térnyerése, a ciklicitás törvényének megfelelően, melyet időről - időre vertikális ellenállások fékeznek. Majd a kozmikus törvényeknek megfelelően a szétzilálódás végpontjánál (az álspiritualitáson és a valóság leváltásán alapuló – ezért ingatag - fordított hierarchia, vérfagyasztó „áljóság”, „álbéke” és „álrend” paródiája) a folyamat a vertikalitás (dehipnotizálódás - rearchaizálódás – valós szakrális hierarchia rendje) mindent elsöprő igényébe fordul át. „A Káosz az, amikor az Apa Fiú, a Fiú pedig Apa. A Rend az, amikor az Apa Apa, a Fiú pedig Fiú.”(Konfuciusz)


„Élj a tettben, a kötelesség művében! Ne várd az eredményt.
Találj nyugalmat a bölcs megismerésben,
mert csak a silányak munkálkodnak azért, hogy jutalmat nyerjenek.”

(Mahábhárata, Baktay Ervin fordításában)

Emil Cioran Sartre-ról

Minden érdemét elismerhetem valakinek (Sartre-ra gondolok), s mégis azt tarthatom, hogy szerencsétlen flótás. Miért? Mert az a benyomásom, hogy nem értett meg semmit, hogy nem jutott el a lényegig és soha nem is fog eljutni.

Ananda Kentish Coomaraswamy: A demokrácia, a szabadság és az egyenlőség réme

Mindazon erők közül, amelyek egy kulturális szintézis, vagy inkább azt mondhatnánk, egy együttműködéshez elengedhetetlen kölcsönös megértés útjában állnak, a tudatlanság és az előítélet a legsúlyosabbak. A tudatlanság és az előítélet képezik az alapját egy „civilizációs misszió” naiv felvetésének, amely számára az „elmaradott” népek, akik ellen irányul és akiknek a kultúráját megsemmisíteni igyekszik, puszta kellemetlenségnek tűnnek, és a modern Nyugat provincializmusa bizonyítékának, amely minden utánzást őszinte hízelgésnek vesz, még ha karikatúrába is fullad, ugyanakkor kész fegyvert ragadni, ha ez az imitáció olyannyira valóságossá válik, hogy a gazdaság területén rivalizálást okoz. Valójában bármennyire is növekszik a jóakarat a Földön, a fehér embernek meg kell értenie, hogy egy túlnyomórészt színes világban él (és a színes gyakran „elmaradottat” jelent számára, vagyis önmagától eltérőt), a keresztényeknek pedig tudatában kell lenniük, hogy egy jobbára nem keresztény világban élnek. Ezeket a tényeket méltatlankodás és sajnálkozás nélkül kell megérteni és elfogadni. Mielőtt egy világkormányzatról álmodni is lehetne, előbb a világ polgárainak kell lennünk, akik zavar nélkül, úriemberekként találkozhatnak polgártársaikkal, nem állítólagos tanárokként a diákjaikkal, akiket „kötelezően”, még ha „szabadon” is tanítaniuk kell. Nincs többé hely a világban a kútban ülő béka számára, aki másokat csak a saját tapasztalata alapján képes megítélni. Meg kell értenünk például azt, amit El-Glaoui, Marrákes pasája mondott nemrégiben: „A muszlim világ nem akarja a csodálatos amerikai világot vagy az elképesztő amerikai életstílust. Mi muszlimok a Korán világát akarjuk.” – és ez mutatis mutandis igaz a keletiekre, beleértve nem csak azokat, akik még mindig „kultúrálatlanok és írástudatlanok”, hanem azokat is, akik éveket töltöttek és tanultak Nyugaton, hiszen ezek között található a legtöbb meggyőződéses „reakciós”. Olykor „minél többet látunk a demokráciából, annál inkább értékeljük a monarchiát”, és minél többet látunk az „egyenlőségből”, annál kevésbé csodáljuk „a pénzügyi-kereskedelmi államot, a modern növekedés szörnyetegét”, amelyben a többség „munkája” által él , s a hivatás vagy a mesterség méltósága csak keveseknek adatik meg, és ahol Eric Gill szavaival élve „egyfelől adott egy művész, aki csakis saját önkifejezésével törődik, másfelől ott az önkifejezés minden lehetőségétől megfosztott munkás”.
Régóta tervezem egy különféle „rémképekből” szóló esszésorozat megírását. Az Asia and the Americans 1943. márciusi számában megjelent „Am I My Brother’s Keeper?” (Őrzője vagyok-e a testvéremnek?) cikk ennek előszavaként tekinthető. A „Bugbear of Literacy” (A műveltség réme) ugyanezen folyóirat 1944. februári számában jelent meg. Ezek mellett olyan témákat vettem tervbe, mint „A tudomány réme”, „A női egyenjogúság réme” (feleségem írta volna), „A világkereskedelem réme” és „A szellemi gőg réme” – ez utóbbi külön utalásokat foglalt volna magába olyan kifejezések helytelen használatára, mint a „természetvallás” és a „bálványimádás”. Ezek az esszék talán sohasem kerülnek megírásra, mivel nekem is van egy hivatásom, amely sokkal inkább kötődik a Philosophia Perennis univerzális szimbólumai jelentőségének kutatásához, mint olyan doktrinák területén való apológiához vagy polémiához, amelyekben hinni kell, hogy megérthessük őket, és meg kell értenünk őket, ha hinni akarunk bennük.
A jelen cikkben azon előítéleteket kívánom megvizsgálni, amelyek minden haladó és demokratikus elmében támadnak a portugál eredetű „kaszt” szó hallatán. Dr. Niebuhr például „a történelem oszálysznobizmusa legmerevebb formájának” nevezte az indiai kasztrendszert, amin természetesen „osztályarroganciát” értett, mivel a felsőbb kasztok feltételezett hozzáállását kívánta kritizálni (összehasonlítva az Indiában élő angolokkal, vagy azokkal akik a Mason-Dixon vonalat képviselik Amerikában), miközben a szótári definíció szerint csak alacsonyabbrendű lehet „sznob”. De hogyan lehetne arrogancia vagy sznobizmus ott, ahol nincs társadalmi ambíció? Ezek csak olyan társadalomban létezhetnek, amelynek tagjai „fehérgalléros” munkákra törekednek, és akiknek „lépést kell tartaniuk a társadalom krémjével”. Ha valaki megkérdez egy indiait, hogy mi is ő valójában, nem azt fogja mondani, hogy „brahmana vagyok” vagy „súdra vagyok”, hanem azt, hogy „Krisna követője vagyok” vagy „saiva vagyok”, és ez nem azért van, mert büszke lenne, vagy éppen ellenkezőleg, mert szégyenlené a kasztját, hanem azért, mert azt említi először, ami számára minden társadalmi megkülönböztetésnél fontosabb.
A kaszt H. N. Brailsford (akinek őszinteségét és bátorságát tisztelem), a Subject India (Alávetett India) szerzője számára is „rémkép”. Zavarja, hogy „az emberek életét születésüktől fogva és parancsolatok hálója veszi körül”, és hogy „egy indiai csak olyan erőfeszítések által kerülhet e rendszeren kívül, amire csupán a legszilárdabb természetűek képesek”. Nem utal arra, hogy sokkal erősebb természetre van szükség az engedelmességhez, mint a lázadáshoz, és hogy a megfelelő norma szabályos mintájának követése éppúgy nem elvetendő, mint ahogyan egy szonettet sem lehet megírni szabadvers formájában. A kaszt, miként ő mondja, „olyan mértékben teszi engedelmessé az egyént lélekben és testben, ami megdöbbenti és megrémíti az európai szemlélőt.”, aki maga természetesen „érinthetetlen”, és kissé „ijedt” az említett megkülönböztetés láttán. És ezek ellenére mégis milyen elismerő kijelentéseket tesz, amikor a kasztrendszer gyakorlati megvalósulásáról beszél! A vallásos tiltások vagy tabuk egyike („a legalacsonyabb kasztokat kivéve”) az italozásra vonatkozik. (Az idős Nivedita nővér egyszer megfigyelte, hogy a kereszténység „részegséget hoz a nyomában”.) Mr. Brailsford azonban elmondja „a Kongresszus az indiai erkölcs szellemében bojkottálta a kormányzat italboltjait (…) egyetlen indiai sem vállalja társai rosszallását azzal, hogy betér ilyen helyre. A mindenható kasztrendszer néhány helyen megerősítette a Kongresszus tiltását.” Látható, hogy a „tiltások és parancsolatok” Mr. Brailsford számára „erkölccsé” válnak, ha érveit ez támasztja alá. Léteznek más tiltások és parancsolatok, amelyek a mi erkölcsünkre vonatkoznak, és amelyek ellen nem érezzük, hogy tiltakoznunk vagy lázadnunk kellene; és ha vannak is olyanok, amelyeket Mr. Brailsford nem ért, elgondolkozott-e valaha is ezeknek bennünket érintő jelentőségén? Hasonlóképpen az angol termékek bojkottját illetően kijelenti, „az indiai társadalom elképesztő sikere szolidaritásának bizonyításából állt”. Hogyan egyezteti ezt össze azon állításával, hogy „a szociális egység legsúlyosabb akadálya a kasztrendszerből és annak endogámiából eredő akadályából fakad”?
Emlékezzünk rá, hogy Indiában a különböző kasztba tartozó embereket nem a vallás, a kultúra vagy a nyelv választja el, hanem az összeházasodásra és az együttétkezésre vonatkozó szabályok, egy király például nem veheti el saját brahmana szakácsának lányát. A kasztok közötti együttműködésre elegendő példa a pancsajat, a különböző kasztok tagjaiból álló falusi tanács csaknem univerzális intézménye. Ismét tapasztalhatjuk, hogy a kaszthoz való tartozás a hindu törvények értelmében nem jelent törvényi tehetetlenséget; bármely kaszthoz tartozó emberek tanúk lehetnek egy perben, a kizáró okok a mindenkire vonatkozó jellembeli tulajdonságokra és pártatlanságra vonatkoznak (Manu törvényei VIII. 61-63.).
Az Imperial Gazetteer megemlíti, hogy egy tipikus indiai falu esetében „hagyományos szokásai, kisszámú hivatalnokai, kézművesei és kereskedelme (…) tartja egyben a saját szervezettel és kormányzattal bíró kisközösségeket”. Mr. Brailsford nehezményezi, hogy „a belső kereskedelem nagymértékű növekedésének egyetlen akadálya a falvak szegénysége és az önellátás, amelyek a legrégibb hagyományokra nyúlnak vissza (…) még mindig számos falu akad, amelyekben az örökletes mesteremberek gabonáért vagy bizonyos méretű szabad földért cserébe megszövik a szükséges ruházatot, kapákat kovácsolnak és fazekakat készítenek”. A mi célunk azonban semmiképpen sem lehet „a belső kereskedelem nagymértékű növekedése”; magától értetődőnek tartjuk (Philónnal együtt, ld. De Decalogo 69. o.), hogy a mesterember magasabb értékű, mint az általa előállított termék, és főleg az ipari társadalmakban térnek el ettől az igazságtól; nem tapasztaljuk továbbá, hogy az iparosodott területeken, például Bombayben és máshol , akár a legalacsonyabb szinten álló számkivetett helyzete jottányit is javult volna a belső kereskedelem növekedéséből. Önmagunkat ismételve, nem óhajtjuk magunkévá tenni az amerikai életformát.
Amit kristálytisztán látunk az az, talán az egyetlen előítélet mentes, kasztrendszerről író európai szociológus, A. M. Hocart szavaival egyetértésben, hogy „az örökletes szolgálat rendszerét csak azért festették le olyan sötét színekkel, mert nem egyeztethető össze a jelenlegi ipari rendszerrel” (Les castes. H. é. K. n. , 238. o.).


(…)

A demokrácia, a szabadság és az egyenlőség réme.
(Részlet a tanulmány elejéről)

The Bugbear of Literacy.
8. fej. Bedfont, 1979.

Fordította: Tóth András