2007. július 2., hétfő

René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.)

39. fejezet: A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.

Fordította: Buji Ferenc
Kiemelések: Szfinx


Mindabból, amit eddig elmondtunk, könnyű eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy az “ellentradíció" létrejötte és majdani pillanatnyi győzelme valójában annak uralma lesz, amit “fordított spiritualitásnak" neveztünk; ez utóbbi természetesen csupán paródiája a spiritualitásnak, és csupán azért utánozza úgymond fordított értelemben, hogy tényleges ellentéteként léphessen fel; ellentéteként lép fel, valójában azonban nem ellentéte, mert bármilyenek is legyenek céljai, közötte és a spiritualitás között sem szimmetria, sem ekvivalencia nem képzelhető el. Emellett határozottan ki kell tartanunk, ugyanis sokan engedik, hogy a látszat félrevezesse őket, és azt képzelik, hogy a világban két ellentétes princípium van, amelyek egymás ellen küzdenek a főhatalomért; ez a tévképzet azonos azzal, amit - helyesen vagy helytelenül - a manicheusoknak tulajdonítottak, és ez - teológiai nyelvezetet használva - abban áll, hogy a Sátánt egy szintre helyezik Istennel. Manapság bizonyára sokan vannak, akik ebben az értelemben “manicheusok", természetesen anélkül, hogy erről tudomásuk volna, és ez is egy veszedelmes “szuggesztió" hatása. Ez az elképzelés egyenlő egy lényegében visszavezethetetlen principiális dualitás igenlésével, vagy ami ugyanaz, a minden oppozíción és minden antagonizmuson túli legfelső Egység tagadásával; igazán semmi meglepő nincs abban, hogy ezt az álláspontot az “ellenbeavatás" támogatói magukévá tették, sőt részükről ez még az őszinteség jele is lehet, hiszen a metafizika birodalma előttük teljesen zárt: úgyhogy annál is inkább szükséges propagálniuk és másokra kényszeríteniük ezt az elképzelést, mert másképpen sehogy sem sikerülhetne olyannak fogadtatni el magukat, amilyenek soha nem voltak és soha nem is lehetnek, nevezetesen egy olyan valami képviselőinek, amely egy szintre helyezhető a spiritualitással, végül is pedig fölébe tud kerekedni.
A “fordított spiritualitás" ezek szerint csupán egy hamis spiritualitás, viszont az elképzelhető legnagyobb mértékben hamis; hamis spiritualitásról lehet beszélni minden esetben, amikor például a pszichikust összetévesztik a spirituálissal anélkül, hogy az szükségképpen a totális “felforgatásig" menne, és ez az, amiért a “fordított spiritualitás" kifejezés a leginkább alkalmas a totális felforgatás megjelölésére, és a leghűségesebben gondoskodik megértésének módjáról is. A hamis spiritualitás valójában a “spirituális megújulással" azonosítható, amelynek közeli eljövetelét kitartóan hirdetik azok, akik egyébként semmilyen mértékben nincsenek tudatában voltaképpeni természetének; továbbá a hamis spiritualitás az az “új kor", amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget,(1) és a várakozás általános állapota, amely jórészt a korábban említett jövendölések elterjedésének köszönhető, eredményesen sietteti megérkezését. A "jelenségek" varázsa, amelyre mint a pszichikus és a spirituális konfúzióját meghatározó tényezők egyikére már felhívtuk a figyelmet, úgyszintén igen fontos szerepet játszhat itt, mivel az “ellentradíció" ideje alatt a legtöbb embert fel fogja ültetni és rá fogja szedni, ugyanis megvan írva, hogy a “hamis próféták", akik ekkor fognak fellépni, “nagy jeleket és csodákat visznek majd végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is." (2)
Különösen ebben az összefüggésben tekinthetők a “metafizika" és “neospiritualizmus" különféle formáinak megnyilvánulásai egy később bekövetkező helyzet egyfajta “előképének", habár csak halvány képet adnak róla. Elvileg akkor is ugyanazok az alsóbbrendű szubtilis erők fognak hatni, csak éppen hasonlíthatatlanul nagyobb erővel; és amikor látja az ember, hogy milyen sokan készek vakon teljes bizalmat szavazni egy puszta “médium" mellébeszéléseinek, egyszerűen csak, mert igazolják azokat a "jelenségek", akkor semmi meglepő nincs abban, hogy az ámítás akkortájt sokkal általánosabb lesz. Ezért sose lehet elégszer ismételni, hogy a, jelenségek" önmagukban mit sem igazolnak ott, ahol egy doktrína vagy bármilyen jellegű tanítás igazságáról van szó, valamint hogy a "jelenségek" a “nagy illúzió" speciális területét képezik, amelyben mindaz, amit az emberek oly sietve tekintenek a “spiritualitás" jeleinek, a szóban forgó alsóbbrendű erők játéka révén mindig szimulálható és hamisítható. Talán ez az egyetlen olyan terület, ahol az utánzás valóban tökéletes lehet, ugyanis mindkét esetben pontosan ugyanazok a, jelenségek" fognak jelentkezni (a, jelenség" szót a külső megjelenés értelmében véve), és különbség csak okaik természetében lesz. Az emberek döntő többsége persze szükségképpen képtelen meghatározni a kérdéses okok voltaképpeni természetét, úgyhogy a legjobb kétségtelenül a legkisebb fontosságot sem tulajdonítani a “fenomenálisnak" vagy talán még ennél is hasznosabb a priori kedvezőtlen jelnek tekinteni; de hogyan lehetne mindezt megmagyarázni kortársaink “experimentális" (tapasztalati) mentalitásának, egy olyan szellemiségnek, amely először az “antitradíció" tudományos szemléletén nevelkedett, majd pedig az “ellentradíció" boldogulásához potenciálisan legeredményesebben hozzájáruló tényezők egyikévé vált?
A szóban forgó mentalitásból származó “neospiritualizmus" és “álbeavatás" bizonyos szempontból mintha csak az “ellentradíció" részleges előképe volna. Már utaltunk az eredetüket tekintve hitelesen tradicionális elemek kihasználására: ezeket előbb eltérítették eredeti jelentésüktől, majd pedig egy tévedés szolgálatába állították őket; ennek a perverziónak az egyetlen és végső célja az “ellentradíciót" jellemző teljes megfordítás (figyelemre méltó példája ennek a szimbólumok megfordításának esete, amellyel korábban foglalkoztunk); ugyanakkor azonban többé nemcsak néhány elszórt és töredékes elemre fog ez szorítkozni, hanem szükségképpen létre fogja hozni valami olyannak az illúzióját, ami alkotói szándékainak megfelelően egyenértékű kíván lenni egy valóságos tradícióval, ideértve ez utóbbinak nemcsak a teljességét, hanem az összes területen való külső alkalmazásait is. Megfigyelhető ebben az összefüggésben, hogy az “ellenbeavatás", habár saját céljai érdekében találta ki és terjesztette el a merőben negatív “antitradíciót" képviselő összes modern gondolatot, mégis tökéletesen tudatában van e gondolatok hamisságának, és nyilván nagyon is jól tudja, milyen beállítottságot vegyen fel velük kapcsolatban; már pusztán ez is jelzi, hogy propagálásuk csupán egy múló és előzetes fázis jellegzetessége lehet, mert a tudatos hamisságnak nem ez az egyetlen és igazi célja; az “antitradíció" csupán előkészít egy végkifejletet, amelynek már egy kifejezetten pozitív “beteljesedést" kell alkotnia, nevezetesen magát az “ellentradíciót". Ez az, amiért az ember a kétségtelenül “elleniniciatikus" eredetű és inspirációjú dolgokban már amely kirajzolódni látja egy olyan szervezet körvonalait, hasonmása, és ugyanakkor hamisítványa is a “Szent Birodalom" tradicionális koncepciójának, és társadalmi szinten kétségtelenül valami effélének kell az “ellentradíció" képviselőjévé válnia; és - hasonló okokból kifolyólag - az Antikrisztusnak is egyfajta - hogy a hindu tradíció nyelvezetét használjuk - fordított Chakravartiként kell megjelennie. (3)
Az “ellentradíció" uralma valójában pontos megfelelője annak, ami az “Antikrisztus uralmaként" ismeretes, és - minden elképzelhető prekoncepciótól függetlenül - az az Antikrisztus, aki - akár individuumként fogjuk fel, akár kollektívumként - a végső cél érdekében önmagába fogja koncentrálni az “ellenbeavatás" minden képességét, és valamiképpen szintézise lesz ezeknek. Sőt, bizonyos értelemben akár egyszerre is lehet individuum és kollektívum, ugyanis lennie kell egy olyan kollektívumnak, amely, ha fény derül rá, olyan lesz, mintha csak magának az “elleniniciatikus" szervezetnek a “kivetülése" lenne, de kell lennie egy olyan személynek is, aki majdan e kollektívum vezetője, és vezetőjeként e kollektívum legtökéletesebb kifejeződése lesz, sőt, valódi “megtestesülése" annak, amit képviselni fog, hacsak mint az összes “ártalmas" befolyás “támasztéka" is, mert ezeket ő fogja először magába gyűjteni, hogy aztán a világba vetítse őket.(4) Nyilván “szélhámos" lesz (ez a dajjal szó értelme, amellyel az Antikrisztust az arabban gyakran jelölik), mivel uralma a “Nagy Paródia" legteljesebb formájaként fog megnyilatkozni, vagyis mindannak “sátáni" utánzataként és karikatúrájaként, ami valóban tradicionális és spirituális; mindamellett - hogy úgy mondjuk - lehetetlen lesz nem játszania ezt a szerepet. Az Antikrisztus megjelenésének ideje többé már nem a “mennyiség uralmának" ideje lesz, mert ez utóbbi csupán az “antitradíció" végső szakaszát jelezte; hanem ezzel szemben - egy hamis “spirituális helyreállítás" ürügyén - a minőség egyfajta mindenbe való visszavezetése fogja jellemezni, de nyilván egy fordított minőségé.(5) Korunk “egalizmusa" után ismét lesz egy megalapozott hierarchia, de immár egy fordított hierarchia, sőt valójában egy igazi “ellenhierarchia", amelynek csúcsát az a lény fogja elfoglalni, aki minden más lénynél közelebb lesz a “pokol gödrének" fenekéhez.
E lény, még ha valamiféle emberi formában is fog megjelenni, inkább szimbólum lesz, mint individuum, sőt annak az egész szimbolizmusnak a szintézise, amelyet az “ellenbeavatás" céljai érdekében fordítottak meg, és annál is inkább teljes egészében fogja ezt magában megjeleníteni, mivel sem elődje nem volt, sem utódja nem lesz. Hogy kifejezze a végsőkig vitt hamisítást, minden tekintetben “meghamisított" lesz, sőt, magának a hamisságnak a megtestesülése.(6) Ennek érdekében - valamint az igazsággal és annak minden aspektusával való szélsőséges szembenállása miatt - az Antikrisztusnak magáévá kell tennie a Messiás szimbólumait, természetesen fordított értelemben alkalmazva őket;(7) és az “ártalmas" aspektus túlsúlya, helyesebben a „jótékony" aspektus helyettesítése az “ártalmassal" a szimbólumok kettős értelmének megfordítása révén: ez az, ami az Antikrisztus legjellegzetesebb vonását alkotja. Ezek szerint lehet és lennie is kell a Messiás (arabul El-Mesiha) és az Antikrisztus (El-Mesikh) jelölései között egyfajta különös hasonlatosságnak;(8) de az utóbbiak valójában csak az előbbiek eltorzított változatai, és az Antikrisztust ténylegesen is torzalakként ábrázolták az összes, róla adott többé-kevésbé szimbolikus leírásban, és ez ismét csak nem egy elhanyagolható momentum. E leírások tényleg különösen hangsúlyozzák a testi aszimmetriákat, és ez lényegében azt foglalja magába, hogy ezek az aszimmetriák az adott lény voltaképpeni természetének látható jelei lesznek, ugyanis az ilyen dolgok mindig valamely belső egyensúlytalanságra utalnak; ez az, amiért bizonyos deformitások iniciatikus szempontból “diszkvalifikálják" az ezeket hordozó egyéneket, de ugyanakkor minden nehézség nélkül el lehet képzelni azt is, hogy a szóban forgó jelek fordított értelemben, vagyis “elleniniciatikus" szempontból a “kvalifikáció" jeleinek fognak minősülni. Az “elleniniciáció" nyilván egy, a beavatással ellentétes irányban végbemenő mozgást foglal magába, következésképpen a lények egyensúlytalanságának növekedése felé hat, amelynek végpontja a már említett “felbomlás" vagy “széthullás". Nyilván az Antikrisztusnak kell a lehető legközelebb lennie a “széthulláshoz", úgyhogy azt lehet mondani, hogy miközben individualitása irtózatosan fejlett, ugyanakkor csaknem megsemmisült is, s ez pontosan az “ego" “Önmagam" előtti háttérbe szorításának fordítottja, más szavakkal a principiális Egységben való fúziót helyettesítő és parodizáló “káoszban" való konfúzió; és ez az állapot, amelyet testi alakjának deformitása és aránytalansága reprezentál, individuális állapotunk lehetőségeinek legalsó szintjén fekszik, úgyhogy tényleg az “ellenhierarchia" csúcsa az a hely, ami az Antikrisztust megilleti abban a feje tetejére állított világban, amely az ő világa lesz. Sőt - minthogy az “ellentradíciót" képviseli - még kizárólag szimbolikus szempontból is deformáltnak kell lennie: mert az "ellentradíció", mint már korábban magyaráztuk, csupán karikatúrája lehet a tradíciónak, és a karikatúra szükségképpen eltorzítást és eltorzulást implikál; ha másképpen volna, akkor nem állna módunkban külső jegyei alapján megkülönböztetni a valódi tradíciótól; éppen azért az előbbinek magán kell viselnie az “ördög jelét", hogy legalább a választottakat ne tudja rászedni. Ráadásul a hamis szükségképpen “mesterséges" is, és ebben a vonatkozásban - egyéb sajátosságai ellenére - az “ellentradíció" sem kivétel, sőt a modern világ összes “mechanikus" terméke közül az “ellentradíció" lesz az utolsó; lesz benne valami, ami hasonló lesz a korábban már említett "pszichikus tetemek" automatizmusához, és akárcsak ez utóbbiak, az "ellentradíció" is ideiglenesen életre keltett “maradványokból" fog összeállni, s ez újra csak magyarázatot ad arra, hogy miért nem tartalmazhat semmi tartósat; infernális akarattal galvanizált “maradványok" halmaza; ennél bizonyára semmi sem adhat pontosabb képet arról, ami elérte a felbomlás legszélét.
Nincs miért tovább időznünk e témánál; végül is nem sok haszna lenne annak, ha részletekbe menően szeretnénk előre látni, hogyan fog felépülni az “ellentradíció", és a már megadott általános jelzéseknek elégségeseknek kell lenniük annak számára, aki a részletekre kívánja alkalmazni őket; azonban minden ilyen kísérlet kívül esik a jelen nyomozás hatáskörén. E nyomozást az antitradicionális akció végső fokozatáig terjesztettük ki, és az antitradíció az, amelynek a világot vége felé kell vezetnie; az “ellentradíció" múlékony uralma és a jelen ciklus utolsó pillanata között már csak a “restaurációnak" marad hely, amely abban a pillanatban, amikor a felforgatás majd beteljesedni látszik, hirtelen mindent helyre fog állítani, egycsapásra előkészítve így az eljövendő ciklus “aranykorát".

Nincsenek megjegyzések: