A Világosság az egyetemes isteni Harmónia, Rend, Igazság szimbóluma, mely abszolúton belül találhatóak a relatív ellentétpárok; mint a fény/sötét; az ügyes eszközök/bölcsesség; a szanszára/nirvána; a jó/rossz; a élet/halál; ezért a neve Mindenség.
A Fény a fogalmi ész-t jelképezi, amelynek kétféle formája van: lehet felemelő, mint Isten szolgája, és luciferi, mint önjelölt Isten, mint Isten utánzója, mint szemfényvesztő Messiás.
Kezdetben, a Kezdettelenben megjelent a Kezdet. A Szó főangyal volt, helyén volt az ész. A primordiális gyökerű isteni rend hierarchiájában a létezés aranykori nyugalomban volt.
A Fényhozó, Lucifer fellázadt, egyenlőséget követelt és abban a minutumban leesett a harmadik szeme, elsötétült körülötte minden: "Én vagyok a Fény, nincs más Isten rajtam kívül, hiszen körülöttem minden hideg űr, minden ami nem én vagyok, el akar pusztítani. Minden eszközzel harcolnom kell az életemért, a jóért, mindenért amiért érdemes élni, a rossz, a Halál ellen."
A pszichológiai ego elkezdte kiútkeresését abból a labirintusból, aminek közepébe a "vagyok én és van a világ" abszolutizációja révén csöppent. A lét- feledett-ész kétségbeesetten kutatni kezdi élete értelmét. A szenvedés tüzében fontossá válik saját árnyékunk, a halálfélelem, az alapszorongás megismerése. Elindul a pokoljárás, az öncélú élet védekezik. Ha minden színt összekeverünk feketét kapunk, a véget, talán kaput: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny, mert minden körbe ér.”- írja Weöres Sándor. Itt - kegyelem folytán - felfelé, de lefelé is történhet önátlépés:
Ez utóbbi esetben titanizálódás, stagnálás, süllyedés illetve szétszóródás következhet be, manifeszt nihilizmus vagy ennek tagadása, belemerevedés különféle kompenzációkba, a kapott létpotenciál elfecsérlése spirituális szempontból lényegtelen dolgokra és végül a jeges rémület az elmúlás kapcsán, hiszen a döntő pillanatban a feltupírozott kis-én ténylegesen elenyész, egy pillanat alatt lényegtelenné degradálódik.
Felfelé lépve kétféle halált különböztethetünk meg:
A kis Halál tapasztalatát - amikor bensőnkben a primordiális Egy, a nagy-én (Szellem) visszaveszi a kis-én (Ész/Lélek/Test) és a világ dualitása, a Kettő, felett az uralmat -, amiről Faríd ad-Dín Attár így ír: "Ott ahol a hívők élcsapata, a dervisek utóhadával találkozik."A nagy Halál, amikor az öntudatra ébredt Hullám * - az egyszeri és megismételhetetlen pszichológiai ego, az én nem -én megkülönböztetés különös következménye, a kegyelem folytán kapott Esély - végérvényesen, teljes mértékben visszasimul a Vízbe. Ez a nagy "szatori", a nagy "felébredés", ahol felkerül az i-re a pont, a visszavonhatatlan búcsú árnyékvilágunktól.
Szent Pál vallomása, "Íme, már nem én élek, hanem Krisztus él bennem." , Pio atya szakralitása, al-Halládzs kijelentése, hogy "A valódi Önmagam Isten", a japán szakrális hagyomány illetve azok a vietnami buddhista szerzetesek, akik meditatív állapotban elégetik magukat és más példák azt bizonyítják, hogy kivételes esetben a Halál-problematika teljes meghaladása is lehetséges.
*
"A tenger egyetlen hulláma, bizonyos szempontból tekintve elkülönülő egységet képez, vég és kezdet, születés és halál. Más szempontból azonban a hullám magában nem is létezik, csupán a víz viselkedése, nincsen benne semmi elkülönülő egység, csupán víz." (Szögjal Rinpocse).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése