Ananda Ketish Coomaraswamy: A halál értelme

A halálon való elmélkedésről:

„Hogyan kerülhetünk el számtalan csapást és veszélyt, hogyan tarthatjuk távol magunkat a etegségektől és a balsorstól, mikor leszünk képesek a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni, sőt mi több, hogyan élvezhetjük az életet. Hogyan válhatunk nagyszerű személyiségekké, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik? Úgy, hogy mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartanunk, éjjel és nappal, Újév reggelétől, amikor felemeljük evőeszközünket, hogy elfogyasszuk reggelinket, egészen az év utolsó éjszakájáig, amikor elkészítjük éves elszámolásunkat, hogy meg kell halnunk. Ez a legfőbb feladat.” Daidódzsi Júzan (1639 – 1730)

„ A halállal való szembesülés nem ésszerűtlen halálkultusz – ahogyan azt ….felületes értelmezői és elutasítói közhelyszerűen gondolják -, hanem egyfajta lelki gyakorlat, amely lehetővé teszi, hogy ne ragaszkodjunk, annyira, az anyagi dolgokhoz ( A fától az erdőt, a dolgoktól a valóságot. A szerk. megjegyzése.), így aztán eléri, hogy nem mutatkoznak benne mohó és telhetetlen vágyak… ezáltal remek személyiséggé válik.” Daidódzsi Júzan

„ A halálról való elmélkedéssel kapcsolatban… Josida Kenkó azt írta Sinkai szerzetesről, hogy az egész nap csak üldögélt és a halálról töprengett. Ez a magatartás kétségtelenül megfelel egy remetének, egy harcosnak azonban semmiképpen sem. Ha így tenne, el kellene hanyagolnia… kötelességeit, valamint a hűség és a gyermeki tisztelet útját. Ezért ezzel éppen ellenkezőleg: állandóan közéleti- és magánügyeivel kell foglalatoskodnia. Ám ha bármikor van egy kis szabadideje, és csendben önmaga lehet, nem szabad elmulasztania, hogy visszatérjen a halál gondolatához, és alaposan elmélkedjen róla.” Daidódzsi Júzan

„Minden elmélyülés legkiválóbbika a halálon való elmélkedés.” Szögjal Rinpocse

„Minden nap gondolj a halálra.” Blaise Pascal

„Lépj be úgy a gyakorlóhelyre (dojo), mintha a saját koporsódba lépnél.” Taisen Deshimaru

„Világtörvény (Dharma): Mi a legnagyobb csoda?

Juthistira: A halál itt csapkod körülöttünk és mi mégis úgy élünk mintha sosem halnánk meg. Ez a legeslegnagyobb csoda.” Mahábhárata. Baktay Ervin fordításában

A halál értelme

ANANDA KETISH COOMARASWAMY

Ez ist nieman gotes riche wan der ze grunde tot ist.

(Eckhart mester – Pfeiffer kiad. p. 600)

A halál értelme elválaszthatatlan az élet értelmétől.

Animális tapasztalásunk csak a mára vonatkozik, de értelmünk a holnappal is számol – ezért amennyiben életünk intellektuális, és nem csupán szenzuális, feltétlenül felmerül a kérdés: „Mi lesz »belőlünk« a halált követően?” Nyilvánvalóan olyan kérdés ez, amit csak az alapján lehet megválaszolni, ha tudjuk, mik és kik vagyunk jelenleg: halandók vagy halhatatlanok; s az e kérdésre adandó válaszunkat az fogja eldönteni, hogy minek tekintjük magunkat: „ennek és ennek az embernek”, vagy egy kondicionálatlan lénynek.

A keleti és nyugati, ősi és modern Philosophia Perennis egész tradíciója világos különbséget tesz egzisztencia és esszencia, változás és lét között. Ennek és ennek az embernek az egzisztenciája – aki mint „én” beszél önmagáról – olyan tudatpillanatok sorozata, amelyek között nincs két egyforma; más szavakkal ez az ember sosem ugyanaz az ember az egyik és a másik pillanatban. Csak a múltat és a jövőt ismerjük, sohasem a jelent, s így soha nincs egyetlen olyan pillanat, amelyben azt mondhatnánk önmagunk vagy bármi más vonatkozásában, hogy „van”. Mihelyt rákérdezünk, hogy mi az – máris másvalamivé „vált”. És csak azért tévesztjük össze a szakadatlan folyamatot a tulajdonképpeni lénnyel, mert a változások egy tetszőlegesen rövid perióduson belül rendszerint meglehetősen csekélyek.

Éppúgy vonatkozik ez a lélekre, mint a testre. Tudatunk egy folyam, minden áramlik, és „sohasem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Továbbá – ha az individualitást nézzük – minden tudatfolyamatnak van kezdete és éppen ezért vége is. Még ha feltételezzük is, hogy egy individuális tudati folytonosság képes túlélni a test felbomlását (amely korántsem annyira elképzelhetetlen, ha különféle, a közönséges érzékelésünk számára megjelenő „anyagnál” szubtilisabb szubsztanciális támaszok létét feltételezzük), nyilvánvaló, hogy a „személyiség” ilyesfajta „továbbélése”, amely még mindig egy időtartamként valósul meg, nem lehet a kérdéses egzisztencia örökkévalóságának a biztosítéka. Az univerzum – akárhány különböző „világot” (azaz komposszibilitások locusait) is foglaljon magába – nem gondolható el az időtől függetlenül. Nem kérdezhetjük például, hogy mit csinált Isten, mielőtt megteremtette a világot, vagy mit fog tenni majd akkor, amikor a világnak vége lesz, mert a világ és az idő összetartoznak és egymás nélkül elgondolhatatlanok. Ha feltételezzük, hogy az univerzumnak van kezdete, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy az idő és a tér megszűntével vége is lesz; vagyis mindaz, ami térben és időben létezik, előbb vagy utóbb, de véget fog érni. (A világegyetem keletkezésének elméletei, amennyiben Idő és Tér-en belül gondolkodunk akkor a saját kivetítéseinket (projekcióinkat) vizsgáljuk. Hogyan keletkezett és ér véget az, ami sohasem keletkezik és hal meg? A vég nélküli, vég-telen, hogy lehet véges? Az ember nem is érti, melyik zseninél merült ez fel. Az univerzum keletkezésének elméletei (Nagy Bumm, stb.) mint olyan teljesen alkalmatlanok a lényeg megragadására, sőt elfedik azt, így megtévesztők. Ha ennek az univerzumnak tágulása, akkor végtelen számú világegyetem van, tehát ugyanoda jutunk el. A szerk. megjegyzése) Ezt azért hangsúlyozzuk, mert fontos tisztában tenni azzal, hogy a személyiség továbbélésének spiritiszta „bizonyítékai” – még ha érvényességüket el is fogadnánk – egyáltalán nem bizonyítékai a halhatatlanságnak, csupán a személyes egzisztencia időbeli meghosszabbodásának. A személyiség továbbélésének felvetése csupán a halál mibenlétére irányuló kérdés elodázásához vezet.

A fent említett Tradíció egésze azt állítja – és ebben megegyezik a „materialista” és a „semmitöbb-ista” véleményével –, hogy ennek és ennek az embernek – akinek ilyen és ilyen neve, külseje és tulajdonságai vannak – nincs lehetősége a halhatatlanságra: egzisztenciája a körülményektől függetlenül állandóan változik – és „minden változás halál”. Mind az értelem, mind a tekintély alapján állítható, hogy „ez az ember” halandó, és hogy „nincs tudatosság a halál után”. Ami született, annak meg is kell halnia, ami összetett, annak szét is kell bomlania, és fölösleges lenne azon bánkódni, ami a dolgok voltaképpeni lényegét adja.

De a kérdés itt még nem zárható le. Kétségtelen, hogy ami természeténél fogva halandó, az – függetlenül attól, hogy mennyire hosszú vagy rövid ideig marad fenn – nem válhat halhatatlanná. A Tradíció azonban határozottan kimondja, hogy „ismerjük meg önmagunkat”, kutassuk ki, mik s kik vagyunk. Amikor lényünk intuícióját összetévesztjük ennek és ennek a lénynek a tudatosságával, akkor máris megfeledkeztünk önmagunkról. Tulajdonképpen nem más ez, mint emlékezetvesztés és téves identifikáció. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a „személy” mindenekelőtt maszk és álruha „az egész világ pedig színház”, és igen gyermeteg tévedés lenne összetéveszteni a dramatis personaet maguknak a színészeknek a „tényleges személyiségével”. Tradíciónk szempontjából a karteziánus cogito ergo sum abszolút non sequitur, és önmagába visszatérő érvelés. Hiszen az igazat megvallva senki sem mondhatja azt, hogy cogito, csak azt, hogy cogitatur. „Én” sem nem gondolkodom, sem nem látok, de van egy Másik, és egyedül Ő lát, hall, gondolkodik bennem, egyedül Ő cselekszik rajtam keresztül; olyan Lényeg, Tűz, Szellem vagy Élet Ő, amely éppen annyira nem az „enyém”, mint amennyire nem a „tiéd”, hiszen senkivé nem válik; olyan princípium, amely egyik testet a másik után hatja át és élteti; Ő az, és nem más, aki testből testbe vándorol: a soha meg nem születő és soha meg nem haló, de a minden születésnél és halálnál jelenlévő („...egy veréb sem esik le a földre”). Olyan Élet ez, amelyet dove s’appunta ogni ubi ed ogni quando élünk, dimenziótlan hely, tartam nélküli pillanat, amely az empirikus tapasztalás számára elérhetetlen, és amely csak közvetlenül ismerhető meg. Ez az Élet az a Szellem, amelyet az ember halálakor „kilehel”, hogy visszatérjen forrásához, mint ahogy a por is visszatér a porhoz.

Egész tradíciónk mindenütt azt állítja, hogy „két lény van bennünk”: a platóni halandó és halhatatlan „lélek”, a héber és iszlám nefes (nafs) és ruah (ruh), a philóni „lélek” és a „lélek Lelke”, az egyiptomi Fáraó és Ká-ja, a kínai Külső és Belső Bölcs, a keresztény Külső és Belső ember, Lélek és Szellem, és a védantikus „önmagam” (ātman) és „önmagam Halhatatlan Önmagamja” (asya amŗta ātman antah puruşa) – az egyik az a lélek, az az önmagam vagy élet, amelyről Krisztus azt mondja, hogy „gyűlölnünk” kell és meg kell „tagadnunk”, ha követni akarjuk őt, míg a másik az a lélek vagy önmagam, amely megmenthető. Mert egyfelől a parancs így szól: „Ismerd meg önmagad!”, másfelől pedig azt mondja, hogy „Az (önmagam Halhatatlan Önmagamja) vagy te”. Felmerül tehát a kérdés: ha elindulok innen, kiben fogok távozni: önmagamban, vagy ennek Halhatatlan Önmagamjában?

Az e kérdésre adandó válasz nyilvánvalóan attól függ, hogy mi történik az emberrel halála után? Nyilvánvaló azonban abból, amit eddig mondtunk, hogy ez a kérdés kétértelmű. Mert kihez címezzük: ehhez az emberhez, vagy az Emberhez? Ha ezt az embert faggatjuk, a válasz csak a következő kérdést foglalhatja magában: Mi az, ami továbbélhet benne az utódaira hagyott örökségen túl? Ha azonban a Halhatatlant faggatjuk, akkor a kérdés a következőképpen alakul: Mi halhat meg belőle? Ha ebben az életben nem feledkeztünk meg Önmagunkról (mert „ha egyszer kifutunk az időből, oda minden esélyünk ”), akkor „Az vagy te”, de ha nem, akkor „lesz nagy pusztulás”.

Ha ismerjük ezt az Embert, Szt. Pállal elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” Aki ezt elmondhatja magáról, vagy legalábbis ennek ekvivalensét der eine Geistessprache bármely másik nyelvjárásán, azt Indiában jivan-muktának, „itt és most szabad ember”-nek nevezik. Ez az ember, vagyis Pál bejelentette saját halálát, s ily módon el lehetett volna róla mondani: „Íme egy sétáló halott.” Mikor teste az utolsót lehelte, mi más maradt fenn belőle, mint Krisztus? Az a Krisztus, aki azt mondta: „Senki sem mehet föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van.”

„Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva” (Eckhart, Evans kiad. I. p. 419). Vagyis – ugyanezen Mester szavaival „a léleknek halálra kell adnia önmagát”. Hiszen mi mást célozna „gyűlölni” és „megtagadni” önmagunkat!? Hát nem „az önmagamtól” (kis-éntől, a szerk. megjegyzése) való szabadságot hirdeti harsányan a Szentírások mindegyike”?!

Come l'uomo s'eterna? A tradicionális választ Jalālu-’d-Dīn Rūmī és Angelus Silesius szavaival adhatjuk meg: „Halj meg, mielőtt meghalnál!” Csak a halottak tudhatják, mit jelent halottnak lenni.

(Fordította: Péter László)

(Amikor az egyik kezünk kap, a másik veszít. A szerencsét balszerencse, a balszerencsét szerencse követi, ezért semmin sem érdemes nyugtalankodni ebben az életben. A szerk. megjegyzése)