Buji Ferenc: Az igazi szabadságról

Kiválóan mutatott rá Jósé Ortega y Gasset arra, hogy a tömeget nem számbeli túlsúlya, hanem tehetetlensége teszi tömeggé. A tömeg az, amit »mozgósítani« lehet. Ennek a Tradíció lényegileg mindig is tudatában volt: tudatában volt annak, hogy a tehetetlen és tehetetlensége által mindig süllyedésre hajlamos népet és tömeget felülről kell tartani; s magától értetődik, hogy ha a Rend fenntartó ereje meggyengül vagy megszűnik, a tömeg saját súlyának tehetetlenségi ereje folytán süllyedni kezd (ez a nép »ereje«: saját tehetetlenségi nyomatéka). Ezért van az, hogy a tradicionális népek a szekuláris kultúrával és civilizációval találkozva szinte azonnal zülleni kezdenek és tönkremennek: mert elszakadnak azok a kötelékek, amelyek relatíve magasban tartották őket. Azonban ezt a puszta »elengedettséget«, amely a tradicionalitás és a modernitás közötti átmeneti időszak jellegzetessége volt, a modern, még inkább pedig a posztmodern korban külön alászállító erők aktivizálásával tetézik.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális világ elutasította volna a szabadságot. Ellenkezőleg: az csak a tradicionális világban kapta meg igazi méltóságát, illő rangját. A Szabadság mint képesség és erény a kevesek - a kiválók - kiváltsága volt, míg a Rend: mindenki feladata. A »régi ember« tudatában volt annak, hogy a Szabadság nem demokratizálható, mert egy magas kvalitásokhoz kötött, a szó eredeti értelmében vett virtust, vagyis férfias erélyt/erényt nem lehet mintegy kiosztani. A szabadság nem adottság, amit biztosítani lehet az emberek számára, hanem kivívandó képesség. Sem a szakszervezet, sem a parlament, sem a nőmozgalom nem harcolhat ki szabadságot senkinek - mert az a szabadság, amit biztosítanak, sosem valódi szabadság. Akit fel kell szabadítani, az a szolga, és a szolga felszabadulva is szolga: felszabadult szolga. Csak a győztes szabad; csak az, aki képes uralkodni — és mindenekelőtt az, aki képes uralkodni önmaga felett! Mert ahogy minden megismerés alapja az önismeret, éppúgy minden uralom alapja és betetőzése is az önuralom. És az uralom nemcsak a Szabadsággal, hanem a Renddel is szoros kapcsolatban van: a Rend választása már maga is a Szabadság felé mutat, vagyis a Szabadság irányába megtett komoly lépés — mert a Szabadság csak a Renden keresztül, csak a beteljesített, maximalizált Rend meghaladása révén érhető el. Esztelen dolog volna arra gondolni, hogy a szabadság erő és hatalom nélkül - éspedig személyes erő és személyes hatalom nélkül — megvalósítható lenne. És hasonlóképpen esztelenség volna úgy vélekedni, hogy más, mint a magasrendű, szabad lehet; az alacsonyrendű, éppen azért, mert esszenciálisán mindig — még a politikai hatalom csúcsán is — lent van, sosem lehet szabad. Mert szabad csak az lehet, aki fent van, és uralmat gyakorolni is csak fentről lefelé lehet.
Amit a modern baloldali/liberális tömegek ismernek, az valójában nem szabadság, hanem felszabadulás és elszabadulás: emancipatio. A fel- és elszabadulás nem személyes erő és győzelem eredménye, hanem a korlátoktól való megfosztottságé -amelyet viszont valóban véghezvihet egy külső intézmény is. A szabadsághoz erő kell; az elszabaduláshoz éppen ellenkezőleg: gyengeség, elengedettség. A tömegnek nincs tartása — ehhez ugyanis mindig egy belső reguláló erő kell; soha nem tartja magát, hanem felülről tartják: önmagát természete szerint mindig elengedi. Ezért amikor a Rend tartó és fenntartó ereje megszűnik, a tömeg az elengedettség állapotába kerül. Ez a fel - és elszabadulás. A tömeg mindig akkor érzi úgy, hogy szabad, amikor fentről elengedik, és végre átengedheti magát önnön súlya lehúzó erejének, a mindig alulról felfelé ható, de fentről lefelé húzó ontológiai tömegvonzásnak. A tömegek szabadsága tehát nem az önnön tehetetlenségi erejét legyőző ember szabad emelkedésének szabadsága, hanem a szabadesésben lévő ember szabadsága. S ilyen módon az, amit ma szabadságként dicsőítenek, diametrális — s ugyanakkor parodisztikus — ellenképe a valódi szabadságnak. A modern baloldali ember esszenciális vonzalma a rabság iránt és irtózása a valódi szabadságtól — mint ahogy azt Julius Evola oly kiválóan észrevette - jól látszik abból, hogy ma a régi korokat azért tartják a rabság és a szolgaság korának, mert a modern ember azokkal azonosítja magát bennük, akik alávetettek, s nem azokkal, akik urak és szabadok voltak. S meglepő őszinteséggel ugyanezt mondja a liberális demokrácia ünnepelt teoretikusa, Francis Fukuyama is, aki szerint a mai liberális polgár a felszabadított rabszolga szellemi leszármazottja - mint ahogy az nagyon is szembetűnő a modern demokratizált tömegember »haszonleséssel párosult rabszolgaszellem«-éből (Platón). Hogy mennyire nem a szabadság az, ami a modern ember modern létformáját áthatja, az abból is látszik, hogy a szabadságot szinte kizárólag a választás szabadságaként avagy — politikai összefüggésben - szabad választásként értelmezi. A választás szabadsága ugyanis — legyen szó pártokról, árucikkekről vagy utazási célpontokról — a legtöbb esetben nem egyéb, mint választás amellett, aminek a legnagyobb varázsa van az emberre. Vagyis a választás szabadságában a szabad választás legtöbbször abban az irányban történik, amelyből a legnagyobb erő vonzza az embert. A »szabad« választás során ilyen módon az átlagember szinte mindig tévedhetetlenül a nagyobb rabságot választja a kisebbel szemben. A becsapott tömegeknek »megvannak a maguk kívánságai: tévedhetetlenül ragaszkodnak ahhoz az ideológiához, amellyel leigázták őket«, írja a jobboldalisággal igazán nem »vádolható« Theodor W. Adorno. Márpedig nemhogy szabadságnak, de még szabad választásnak sem lehet nevezni azt, amikor az ember a többféle vonzási centrum közül a legerősebbnek — a legvonzóbbnak — enged. A választás szabadsága tehát a megnyíló lehetőségek közül a legkedvezőbbnek látszó választása - holott egy valóban szabad választásnak nemcsak a felkínált alternatívák között kellene szabadon választania, hanem arra is késznek kellene lennie, hogy a felkínált alternatívákat elutasítva újat teremtsen. A modern liberális szemlélet által futószalagon gyártott homunkuluszok választási szabadsága egyébként is alig haladja meg annak az embernek a választási szabadságát, aki a harminc napos elzárás vagy a százezer forintos pénzbüntetés között választhat — szabadon. Ami pedig a politikai választásokat illeti, a liberális demokráciában a folyamatok irányítása nem a rendkívül kicsiny szabad mozgástérrel rendelkező, a politika frontális zónáját, mondhatni personáját képviselő pártok és politikusok kezében van, hanem saját kilétüket gyakran homályba rejtő háttérerők kezében - legyenek azok különféle rendű és rangú, pártok fölötti érdekcsoportok, amelyek »fentről« érvényesítik akaratukat, vagy az úgynevezett »véleménycsinálók«, akik lentről, a közvélemény alakításán keresztül teszik ugyanezt, puszta színjátékká téve ilyen módon azokat a »demokratikus választásokat”, amelyek már enélkül is a disz-kvalifikált ember szabadságának illúzióját hivatottak szolgálni. A modern liberális világban tehát jószerivel ismeretlen a szabadság: hiszen éppen a szabadság az, ami a választásnak csak a legritkább esetben válik tárgyává. Nem a szabadságot választja az ember, hanem azt, hogy Istennek ugyanazon Napja által Tahitin vagy Haitin akarja magát süttetni; hogy Mercedesen vagy Volvón akar ugyanoda elérni; hogy azt a pártot választja, amelyről úgy véli, hogy nagyobb jólétet biztosít számára, és így tovább. Egyszóval nem a szabadságot választja a rabsággal szemben, nem a kisebb rabságot a nagyobb rabsággal szemben, nem a nagyobb szabadságot a kisebb szabadsággal szemben -hanem azt, ami egyre materiálisabb igényeit kielégíti és egyre jobban beágyazza a kiszolgáltság = kiszolgáltatottság függőségi rendszerébe.
Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy a választás szabadsága az »urak« közötti válogatás szabadsága (és többnyire a választás arra az »úr«-ra esik, amelyik nagyobb szolgálatokra kötelezi, inkább szolgává teszi a »választót«), hanem az, hogy ami választása révén a választó urává vált, annak valójában szolgálnia kellene őt. Ennek a folyamatnak az egyik megnyilvánulási formája Czakó Gábor megfogalmazása szerint az, amikor az ember az embereknek való alávetettségből a dolgoknak való alávetettség irányába »halad«, vagy amikor Adorno szerint a dolgok átlelkesítését (animizmus) a lelkek eldologiasítása (indusztrializmus) helyettesíti. Kitioni Zénón, a sztoikus iskola alapítója az embereket - a horizontális pszichológiai tipológiáktól eltérően - egy vertikális, vagyis kvalitatív tipológia szerint osztályozta, méghozzá két csoportra: a hitványak és a rátermettek, vagy más fordítás szerint a közönségesek és a kiválók csoportjára. Hogy kik a hitványak? Nos, a modern időkben a hitványság csalhatatlan jele az, amikor az ember önnön aktuális állapota és valamely magasrendű állapot avagy lehetőség közötti feszültség ellen fellázadva az utóbbi magasrendűségét elvitatja, elhazudja, »elinterpretálja«, s azt saját szintjére szállítja le (és ilyen módon az emelkedésnek már az esélyétől is megfosztja magát). A régi korok hitványai — ezzel is bizonyítva magasabbrendűségüket mai utódaikkal szemben - képesek voltak együtt élni e feszültséggel és saját emelkedési tehetetlenségükkel, ellenben a mai hitványak demokratikus »méltóságukból« kiindulva (Dignity for all! — Méltóságot mindenkinek!) a régi forradalmi erőszak egy sajátos formáját gyakorolva saját szintjükre rántják le azt, amit maguk fölött látnak. De a hitványság, a közönségesség tulajdonképpeni mibenléte éppen a rátermettséggel összevetve domborodik ki: a rátermettek ugyanis nem azok, akik ebben vagy abban kiválóak, legyen az művészet, mesterség, sport — hanem akik rátermettek és kiválóak önmaguk ad indefinitum, sőt ad infinitum meghaladásában. Akik képesek kivívni maguk számára a teljes szabadságot. Őróluk mondja a nagy hírű gázlómutató, a Beérkezett, a Buddha: »Nézd az Arhatok boldogságát! Nyomát sem látod bennük a kívánságnak. Az >én vagyok< gondolatát kivágták, a káprázat hálóját szétszakították. Mozdulatlanok, kezdettelenek, makulátlanok, igazi Személyek, Istenné váltak, hatalmas hősök, az Éberség vér szerinti fiai, minden helyzetben rendíthetetlenek, megszabadultak az újrakeletkezés kényszerétől, ott állnak leigázott >én<-jük fölött, megnyerték a maguk harcát a világban, az >oroszlánüvöltés<-t hallatják; valóban hasonlíthatatlanok a felébredettek.« De vajon miféle reménye lehet nem a szabadság elérésére és nem önmaga, hanem egyszerűen csak a közönségesség meghaladására annak, aki nap mint nap milliók és milliók oldalán közönséggé teszi önmagát? Vajon van-e hatékonyabb eszköze az embernek önmaga közönségessé tételére annál, mint ugyanazt nézni, hallgatni, olvasni, csinálni — egyszóval ugyanazzal a kulturális táplálékkal élni, amivel százezrek és százezrek élnek?
Amikor a modern spiritualitás idegenkedik mindenféle politikától, sőt lenézi azt, s úgy véli, hogy a spiritualitás és a politika, a szellem és a hatalom összeférhetetlen, akkor valójában egy nagyon veszélyes útra téved, mert az apoliticitás — hacsak a politikum differenciálatlan elutasítását nem előzi meg egy éles differenciálás (vő. a 445. aforizmával) - szinte törvényszerűen a mindenkori uralkodó politikai háttérsugárzásnak való kiszolgáltatottsághoz vezet, s ez a jelen történelmi pillanatban immár Magyarországon is a minden érték szétmállasztására irányuló agresszív szélsőliberális indifferentizmus, amely a radikalizmust kizárólag önmaga számára tartja megengedhetőnek, megfosztva ilyen módon minden szemléletet önnön radixától, gyökerétől, s egyúttal saját forrásával való eleven kapcsolatától (ami mindig az adott organizmus lassú elsorvadását eredményezi). Magától értetődik, hogy az a spiritualitás, amely e politikai háttérsugárzás égisze alatt jön létre, minden ízében magán fogja viselni annak jellegzetességeit - és el fogja veszíteni mindazon sajátosságait, amelyek a tradicionális korban a spiritualitást azzá tették, ami, s amelyek minden körülmények között azzá teszik, ami. A modern pszeudo-spiritualitás embere ennek megfelelően már nem a heroikus szellemi küzdelmet választja, hanem homályos és körvonalazatlan erők szívóhatásának engedi át magát; már nem a magasba tör, hanem szeretné átengedni magát valaminek - hogy pontosan minek, azt ő maga sem tudja, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy ennek a minden ízében férfiatlan önkiszolgáló konzumspiritualitásnak a »meditációja« már nem a szellemi úton járó régi ember »királyi küzdelme” (Ramana Maharsi) - hanem valójában relaxáció. A modern koré a »dicsőség«, hogy a csak legkiválóbbak számára gyakorolható meditációt a mindenki számára hozzáférhető kikapcsolódás egyik mentális formájává változtatta. És jól tudjuk, hogy amikor egy magasabb, megtartó létösszefüggéseiből mások által kiszakított, minden ízében elanyagiasodott - elnehezedett! - ember a baloldaliság spirituális területen megjelenő direktívája értelmében »elengedi magát«, akkor süllyedésének csak a legalsó pont szab határt.