Titus Burckhardt: „Tigrislovaglás”

Julius Evola Cavalcare la Tigre című könyvében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, az individuális tapasztalatok síkját transzcendáló benső valóság birtokában az „eredendően tradicionális” ember miként képes a modern világ antitradicionális közegében nemcsak fennmaradni, hanem azt a tigris meglovaglásának jólismert kínai metaforája szerint akár még saját spirituális céljaira ki is aknázni: ha nem hagyja, hogy a „tigris” ledobja, a helyzetet végül a saját javára fordíthatja.

Az Evola által kifejtett értelemben vett „tigris” a kozmikus ciklusok vége közeledtével működésbe lépő általános feloldó, pusztító erő. Ennek ellenében, mondja Evola, hiábavaló kísérlet lenne egy már kimerült civilizáció formáinak és struktúráinak megőrzésével próbálkozni; mindössze annyit lehet tenni, hogy a civilizáció pusztulása feletti oppozíciót fenntartjuk avégett, hogy egy tudatos átvitel révén e civilizáció ne a semmiben végződjön, hanem egy „új üres térben, ami talán egy új, teremtő aktivitás előfeltétele lehet”.

A pusztulásra ítélt és ezért elvetendő világ mindenekelőtt az „anyagi, polgári civilizáció”, amely önmagában véve a korábbi és magasabb világ tagadását képviseli. E ponton a szerzővel egyetértünk, azonban rögtön megjegyezzük, hogy a „polgári” civilizációt átható formáktól nem választja el az ebben és ennek ellenében fennmaradt szakrális örökséget. Ehhez hasonlóan úgy tűnik e civilizáció sorsában osztozik mindaz, ami a keleti civilizációkból megőrződött, és a szerző itt szintén nem tesz különbséget ezek társadalmi felépítése és szellemi magja között. Ez utóbbi problémához még visszatérünk.

Először is szabad legyen utalnunk a könyv egy másik gondolatmenetére, amellyel csaknem fenntartás nélkül egyetérthetünk. Ez a modern gondolkozás különféle áramlatainak gyakran mesteri kritikája. Evola nem a filozófiai eszmecserék talaján áll, mivel a szóban forgó modern filozófia már nem az „igazság tudománya” – e címet mégcsak nem is igényelhetné. Evola a modern filozófiát kórtünetnek tekinti, egy, a kétségbeesés által meghatározott alapvető és egzisztenciális helyzet mentális tükröződésének: mivel a transzcendencia dimenzióját megtagadták, csak zsákutcák lehetségesek; nincs többé kiút a sorsára hagyott észbeli tényező circulus vitiosusából; mindez az ember vereségét jelzi. Az elemzés kiindulópontjául a szerző Nietzsche „filozófiáját” választja, amelyben a transzcendens valóságok előérzetét és a pusztán észbeli dimenzió meghaladására tett kísérletet követi nyomon, egy olyan próbálkozást, ami egy spirituális tanítás és diszciplína hiánya folytán eleve bukásra rendeltetett.

A szerző hasonló éleslátással elemzi a modern tudomány alapjait is. E fejezetből azt a részt fogjuk idézni, ami egyes tudományos körök álszellemi illúzióira ad találóan választ:

„Ez utóbbi szempontból a mai tudomány nem lépett túl a tegnap materialisztikus tudományán. Az ember az atomok és az univerzum mechanisztikus elgondolása segítségével még valamit – bár nagyon durva módon – el tudott képzelni; a legutóbbi fizikai-matematikai tudomány entitásai ezzel ellentétben már teljességgel elképzelhetetlenek; ezek nem többek, mint lyukak egy olyan hálózatban, amit nem azért építettek fel és tökéletesítettek, hogy megismerjék a megnyilatkozás konkrét, intuitív és élő értelmét – más szavakkal, a még nem degenerálódott emberiség számára az egyetlen, valamiféle értékkel bíró módozatot képviseljék – , hanem pusztán azért, hogy egy egyre növekvő, de mindig külsőleges ellenőrzést gyakoroljanak ama természet felett, ami lényegében az ember számára zárt maradt és rejtélyesebb, mint valaha. A természet rejtélyei valójában mindössze egy „befedettséget” jelentenek; a technika és az ipar látványos eredményei miatt a tekintetünk elfordult ezektől egy olyan síkra, ahol többé már nem a világ megismerése a probléma, hanem mindössze ennek egy kizárólag profánná lett emberiség céljait szem előtt tartó átalakítása. . .

Ismételjük meg újból, hogy a jelenlegi tudomány szellemi értékéről megtévesztés lenne azért beszélni, mert ebben az ember anyag helyett energiáról beszél, mert e tudomány belülről kémleli a megmerevedett sugárzások tömegét, vagy mert a háromnál többdimenziós teret kutatja… Ezek olyan elképzelések, amelyek amikor a korábbi fizika elgondolásait felváltották, a mai ember világra vonatkozó tapasztalatát semmi esetre sem változtatták meg… Amikor az emberek azt mondják, hogy nem létezik anyag, csak energia, valamint hogy nem a háromdimenziós eukledészi térben, hanem a négy- vagy többdimenziós „görbült” térben élünk és így tovább, a dolgok ugyanolyanok maradnak, mint amilyenek korábban voltak, a tényleges tapasztalás nem változik semmiben, a végső jelentése annak, amit látok – fény, nap, tűz, tenger, égbolt, virágzó növények, az elmúlásnak alávetett létezők – , a folyamatok és jelenségek végső értelme egyáltalán nem vált számomra világosabbá. Semmi sem indokolja azt, hogy a jelenségek fölé emelkedő tudásról beszéljünk, vagy olyanról, ami mélyen, a kifejezés spirituális és valóban intellektuális értelmében ismer meg.

Nem kevésbé helytállóak a jelenlegi világ művészeteiről és társadalmi struktúráiról szóló megjegyzések. Mindazonáltal a „negatív erők elnyomásának” tételével kapcsolatban, ahogy Evola a modern élet bizonyos aspektusaira ezt alkalmazza, bizonyos fenntartásaink vannak. Idézzünk fel egy jellegzetes részt:

A (gép uralmára vonatkozó) pozitív lehetőségek csak egy szűk kisebbséget érintenek, nevezetesen akikben a transzcendens dimenziók korábban is léteztek vagy akikben ez felébreszthető… Egyedül ők adhatnak egy teljesen eltérő értéket a gépek, a tecnika, a modern városok lélektelen világának, s mindannak, ami puszta realitás és objektivitás, ami hidegnek, embertelennek, fenyegetőnek, meghittségtől megfosztottnak, személytelennek, „barbárnak” tűnik. A felkészült ember éppen e valóság és az ilyen folyamatok maradéktalan elfogadása révén lesz képes a maga lényegét és formáját egy helyes egyéni elfogultság értelmében megvalósítani.

Ezzel kapcsolatban a gép maga és a modern élet bizonyos területein minden, ami puszta funkcionalitás végett lett kialakítva – különösen az építészetben – , szimbólummá válhat. Szimbólumként a gép egy olyan formát képvisel, ami egy adott cél megvalósítása érdekében a meglévő eszközökből történt pontos és objektív választásból származik, minden feleslegest, önkényest, szétszórtat és szubjektívat kizárva; a forma az, ami egy eszmét (vagyis olyan célt, aminek megvalósítására az eszköz rendeltetett) nagy pontossággal megvalósít. Az eszköz ily módon a saját fokozatán bizonyos mértékben azt az értéket tükrözi vissza, amit a klasszikus világban a puszta geometrikus forma birtokolt (a szám mint esszencia)…

A szerző jelen esetben megfeledkezik arról, hogy a szimbólum nem egy olyan forma, ami bármely céllal „objektíve” összefüggésbe hozható, hanem olyan, ami egy spirituális célnak vagy intellektuális lényegnek felel meg; ha néhány tradicionális művészetben létezik egybeesés a gyakorlati és a spirituális cél között, akkor ez amiatt áll fenn, mert az egyik nem mond ellent a másiknak, valami, amit nem lehet gépnek mondani, ami a deszakralizált világ összefüggésein felfoghatatlanul kívül áll. A gép formája valójában pontosan azt fejezi ki, ami, nevezetesen a kozmikus és az isteni renddel szemben egyfajta lázadást; az objektív geometriai elemekből, mint például a körökből és a négyzetekből jól össze lehet állítani, azonban a kozmikus környezettel való kapcsolatában – vagy inkább ennek hiányában – ez nem egy „platoni ideát” , hanem egy „mentális megalvadást” , vagy inkább egy nyugtalanságot, vagy valamilyen fortélyt fordít le. Minden bizonnyal léteznek bizonyos határesetek, mint például a szerszámhoz közelálló gép esete, vagy a modern hajóé, amelynek az alakja bizonyos mértékig a víz és a szél mozgásait követi, azonban ez nem több, mint egy töredékes egybeesés s nem mond ellent annak, amit előzőleg megállapítottunk. Ami pedig a modern urbanizmust magában foglaló „funkcionális” építészetet illeti, csak akkor lehet „objektívnek” nevezni, ha valaki elfogadja, hogy ennek a szándéka objektív, amiről nyilvánvalóan nincs szó: minden építészet az élet és az ember bizonyos elgondolásához van hozzárendelve; nos, a modern építészet alapjául szolgáló társadalmi programot maga Evola is elitéli. A modern építészet látszólagos „objektivitása” valójában pusztán egy fordított miszticizmus, egy objektivitásba öltözött szentimentalitás; azonkívül az ember elég gyakran láthatja, hogy e hozzállás eme szemlélet képviselőiben milyen gyorsan a legváltozékonyabb és önkényesebb szubjektivizmussá alakul át.

Való igaz, hogy nem létezik olyan forma, amely az örök archetípusáról teljesen leválasztódna; azonban ezt a teljesen általános törvényt jelen esetre a következő ok miatt nem lehet alkalmazni: egy forma szimbólummá válásához elengedhetetlen, hogy azt egy sajátos, az emberrel összefüggő hierarchikus rendben helyezzük el. Avégett, hogy a lehetőségekhez képest leginkább pontosan fejezzük ki magunkat, hadd különböztessük meg a dolgokban rejlő szimbolika három aspektusát: az első egyszerűen a vizsgált forma tényleges létezése, ebben az értelemben minden egyes dolog önnön égi eredetét nyilatkoztatja meg; a második aspektus a forma jelentése, ennek intellektuális értelme, akár egy adott rendszerben, akár önmagában, mégpedig ennek többé-kevésbé esszenciális vagy prototipikus természete alapján; a harmadik aspektus a szimbólum spirituális hatékonysága, amely a szimbólumot alkalmazó emberben egy adott tradícióval való pszichikus és ritális összhangot tételez fel.

Azért fordítottunk nagyobb figyelmet e problémára, mivel Julius Evola a tradicionális kapcsolódás döntő jelentőségét elmulasztja felismerni, miközben egy olyan spontán vagy irreguláris szellemi előrehaladás lehetőségét fogadja el, amit egyfajta született ösztönzés vezérel, amely a jelenlegi világ válságát, mintegy felszabadító catharzist átélve valósulhatna meg. Evola szerint majdhogynem ez az egyedüli olyan távlat, amely napjaink „differenciált ember” -ének megmaradt, mivel nézete szerint egy valláshoz tartozni manapság egy többé-kevésbé megromlott kollektív miliőbe való betagozódással egyenértékű, ami a reguláris beavatás lehetőségét elveszítette.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy napjainkban ezt a lehetőséget a megfelelő szervezetek csaknem teljes hiánya folytán gyakorlatilag ki kell zárnunk. Ha az ilyen organizációk Nyugaton nagyrészt rejtetten – ama vallás természete miatt, amely itt uralomra jutott, és elfojtó, üldöző tevékenységet fejtett ki – mindig is megmaradtak, az utóbbi időben ezek tökéletesen eltűntek. Ami a Föld más területeit, különösen Keletet illeti, a degeneráció és modernizáció általános, végül még e területeket is elárasztó folyamatával párhuzamosan e szerveződések egyre ritkábbá és elérhetetlenebbekké váltak, még akkor is, ha azok az erők, amelyeknek hordozói voltak, nem húzódtak teljesen vissza belőlük. Napjainkban töredékeknél vagy maradványoknál már Kelet sem képes többé mást nyújtani; az ember arra kényszerül, hogy elismerje ezt, amikor a keleti bölcsességet behozó és közöttünk terjesztő ázsiaiak spirituális szinvonalát veszi szemügyre.

Az utóbbi érv egyáltalán nem meggyőző: ha a kérdéses ázsiaiak a keleti tradíciók igazi képviselői volnának, vajon e tényt híresztelnének-e egyáltalán? Azonban mégha Evolának a tradicionális szervezeteknek mint emberi csoportoknak a megítélésében igaza is lenne, az ő látásmódja egy komoly hibát képvisel, mivel amíg egy tradíció a lényegi formáit épségben megőrzi, egy spirituális influenciát – vagy egy isteni kegyelmet – folyamatosan biztosít, aminek akciója ha nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúl mindent, ami az egyes ember hatalmában áll. Teljes mértékben ismerjük azt, hogy léteznek olyan metódusok vagy utak – mint például a Zen – , amelyek a „személy önnön erejére” épülnek és amelyek ezáltal a „más hatalmára” épülő, vagyis a gondviseléshez folyamodó többi úttól magukat megkülönböztetik; azonban sem az egyik, sem a másik nem helyeződik egy adott tradíció formai keretein kívülre. Például a számunkra a formaságokat elutasító spiritualitás talán leginkább szembetűnő példáját adó Zen teljesen és különösen tisztában van a szakrális formák értékével. Az ember a formákat nem előre elutasítja, hanem azokat fölülmúlja és a forma feletti esszenciájukba integrálja.

Emellett Evola maga is meghatározza a forma közvetítő szerepét, amikor a spirituális „típus” szerepéről beszél, amit a profán és modern értelemben vett individualitással és „perszonalitással” helyez szembe: „A típus (la tipicitá) az individualitás és az individualitás felettiség közti kapcsolódási pontot képviseli, egy ezek közötti, tökéletes formának megfelelő demarkációs vonalat. A típus de-individualizál abban az értelemben, hogy a személy ekkor lényegében egy eszmét, egy törvényt, egy funkciót testesít meg…” A szerző helyesen mondja, hogy a spirituális típus rendszerint egy tradíció keretei között helyezkedik el, azonban úgy tűnik ez nem vezeti el őt ahhoz, hogy minden szakrális forma „tipikus” – vagy individualitás feletti – jellegében higgyen, kétségtelenül azért, mert nem veszi figyelembe azt, amit a monoteisztikus vallások kinyilatkoztatásnak neveznek. Logikátlan elfogadni egy létező transzcendens „dimenzióját” – más szavakkal az emberi intelligenciának az Egyetemes Intelligenciában való tényleges részesülését – anélkül, hogy a kinyilatkoztatást is elfogadnánk, azaz eme Intelligencia vagy Szellem objektív formákban való megnyilvánulását. A Szellem forma feletti, szabad és meghatározatlan jellege, valamint ennek spontán – és ily módon az „Ég által inspirált” – kifejeződése között meghatározott és változatlan formákban egy szigorú kapcsolat áll fenn. A jóllehet korlátozott és „rögzített”, ámde eredetükben korlátlan és kimeríthetetlen szakrális formák a spirituális influenciák és ily módon a végtelen virtualitásainak a hordozói, és e vonatkozásban teljesen helytelen egy olyan tradícióról beszélni, amelynek csak a formája maradt fenn – kivonulván ebből a szellem, miként a lélek vonul ki a halott testből: egy tradíció halála mindig annak esszenciális formáinak megromlásával kezdődik.

Az integrális Tradíció szakrális hagyatéka valamennyi prófécia szerint a ciklus végéig meg fog őrződni; ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó. Éspedig azok számára, akik a külső héjakat képesek feltörni és eltökélt akarattal ezeket megeleveníteni, s nem tartoznak a környező világ hanyatlásához, sem pedig áthághatatlan akadályokat jelentő valamely néphez vagy miliőhöz.

Quaerite et invenietis

Egy pillanatra térjünk vissza Evola könyvének a címére: a kép, miszerint az embernek „meg kell lovagolnia a tigrist” , ha nem akarja, hogy széttépje, nyilvánvalóan tantrikus koncepciót sejtet. A tigris itt a meglovagolandó szeszélyes erők jelképezője. Felmerülhet a kérdés, hogy e metafóra valóban megfelel-e a spirituális ember modern világ romboló tendenciáihoz való hozzáállásának: mindenekelőtt jegyezzük meg, nem lehet bármi „tigris” ; azon tendenciák és formák mögött, amelyeket Julius Evola könyvében tárgyal, nem fogunk olyan természetes és organikus erőt, saktit találni, amely a hatalmat és a szépséget adományozza; e helyütt a spirituális ember a rajast használhatja, azonban a tamast el kell utasítania; végső soron léteznek ugyanis olyan formák és attitűdök, amelyek a spirituális ember természetével és a spiritualitás valamennyi formájának a ritmusaival összeegyeztethetetlenek. Spirituális támasztékokként valójában nem a modern világ partikuláris, mesterséges és kevert jellegzetességei szolgálnak, hanem azok az elemek, amelyek e világtól függetlenül időtlenek.