Kényelmes Varjú: Az alapvető szenvedés tanítása: a modernizmus

„Az igazi eszme, nem lehet „új”,

mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges.” (René Guénon)

Írásom lényegét a következőképpen foglalnám össze. Valahol olvastam egy szellemes megjegyzést: „A Világ nem racionális, nem-nem racionális, de biztos, hogy nem irracionális.” Ezt az állítást igaznak tartom.

Elemzésem arról szól, hogy a profanizált szakralitás, más néven neospiritualitás és a felvilágosult modernitás, mely az Észt ültetné a Világ trónjára, kiindulási alapjuk instabilitása miatt, legtöbbször mértéktelenséghez, békétlenséghez és esztelenséghez, míg az esetleg irracionálisnak gondolt szakralitás, bázisának természete okán, jórészt mértékhez, derűhöz, józan észhez, és stabilitáshoz vezet.

Ebből következően inkább a szakralitás az, ami a nem racionalitás és a nem-nem racionalitás szimfóniáját képviseli, és valójában a „Ráció”, illetve a „modernizált spiritualitás” eszméje az, ami irracionalitáshoz, káoszhoz vezethet Bennünket.

Munkámban kerülni igyekeztem a „túlfűtött lényeglátás” és a „hamis, cinikus realizmus” (Bibó István) csapdáit.

Érveimet néhány közismert témán és egy idézetcsokron keresztül szeretném kibontakoztatni:

A Mindenség „keletkezésének” (?!) elméletei, a „Nagy, Bumm” elmélet:

Az a gyanúnk támadhat, hogy Hawking cambridge-i professzor a Végtelen végét keresi. Ha azt nevezzük Univerzumnak, ami tágul, akkor abból végtelen számú van. Akkor érzékelünk keletkezést és elmúlást, ha a vizet hullámnak tekintjük. A víz maga nem keletkezik, és nem múlik el. A Vég és a Kezdet a megkülönböztetésből fakadó illúzió csupán. „Kiderült, hogy a megfigyelt és objektívnek gondolt anyagi valóság egyáltalán nem független a megfigyelőtől, s az anyagot megtapintani igyekvő ember végül is ezzel a mozdulattal önmagát tapintotta meg.” (Sütő Zoltán) A kérdés, szokás szerint, rosszul van feltéve.

Hasonló a helyzet „Isten gondolatainak” vagy a „végső elvnek” (Ész?!) fürkészésével, hiszen semmilyen elmélet, megkülönböztető jellege miatt, nem lehet teljes, mivel fogalmakkal operál, amely természeténél fogva kategóriákban ragadja meg a valóságot. Nem véletlen, hogy az igazi tanítás nem szóban történik.

A „nincs Isten” - nel kapcsolatos felvetéssel összefüggésben talán C. G. Jung híres BBC interjúja juthat eszünkbe, amikor arra a kérdésre, hogy hisz-e Istenben, azt válaszolta: „Nem hiszem, tudom, hogy van.”

Természetesen, minden tiszteletünk a professzornak fizikai állapotával folytatott küzdelméért. A leírtak ezzel nincsenek kapcsolatban.

Darwinizmus:

Az állandótlanság világában lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de az állandó szférában érvénytelen. Minden „fejlődés-romlás” ott érvényes, ahol születés és halál van.

Nézzünk egy részletet „A Nagy Észt meghaladó tudás, a Szív szútrája” - ból: „Nincs se születés, se kezdet, se tisztaság, se szenny, se növekedés, se csökkenés.” Ha nincs halál, nincs evolúció.

Individualizmus:

Belégzés, élet - kibontakozás. Kilégzés, élet - elengedés. Szünet, halál - transzcendencia. 30 éves korunkig söpörjük le az asztalt és jelöljünk ki egy pontot: Ez vagyok én! 30 éves kortól pedig, lépjünk a hirtelen útra, pillanatról-pillanatra söpörjük le magunkat az asztalról. Modern ellenvetésünk: De hát akkor nem marad rajta semmi. A szakrális szerint, tele lesz. A mai elmagányosodásért nem kis mértékben felelős, az önközpontúságba rekedés, hogy megragadunk az első fázisnál. Gyakran még 70 év fölött is - egyfajta életbabona okán - a tizenévesek ”önmegvalósítását” gyakoroljuk. A modern kor egyik jellegzetessége a fiatalság kultusz.

Bölcs önzés lehetne részünkről, ha a „filozófiát”, a „tudományt”, a „pszichológust”, az „okosságot-ügyességet”, a „kis-én”-t, a „New Age”-et, az életközépi fordulat táján, felváltaná a primordiális tudást közvetítő, tradicionális misztikára, (nem misztifikációra) „vallásra”, „pap”-ra, „bölcsességre”, „Nagy-én”-re való irányulás. „Aki Isten útján fáradozik, az sajátmagának fáradozik.” (Ahmad al-’Alawí)

Amennyiben valaki, ad absurdum, egy viszonylag rövidebb időszak után, akár fiatalabb korában, a második fázisra hangolódik, messzire juthat. Ha viszont beleragadunk az első fázisba, akkor valószínűleg el lehet mondani, hogy sokat tettünk saját megoldhatatlan szenvedésünk kialakításáért. Az önfeloszlatás stációinak tanulmányozásához ajánlhatjuk Tóth Menyhért festészetét. Művészetében hitelesen bontakoznak ki létélmény lehetőségeink.

Férfisovinizmus

témakörében, farkasvakság okán, nem nyilatkozom. Ezt a témát átadom a szebbik nem képviselőinek. Meggyőződésem, hogy lenne mit fejtegetniük. Műférfiasság, macho - kultusz?

Feminizmus:

„Very small.” (Taisen Deshimaru) Nem csak a férfiasság kiherélése - ezt eddig is tudtuk – hanem a nőiesség öngyilkossága. A nadrágos nők kora. Az előtérben mindenki férfi, a háttérben mindenki nő. Az egyenlőség jelszava elhomályosíthatja a Jin-Jang dinamikus egyensúlyát, egymást kiegészítő jellegét. Lassan nincs férfi, és női misztika. Elfelejtettük a késleltetés és takarás dimenzióit. Meztelenül rohangálunk egymás előtt. A médiában a nőket gyakran sematikusan, prostituáltként vagy férfiként ábrázolják. A modern ember „önmegvalósít”, „önérvényesít”, a gyermekvállalás „nem éri meg”.

Tolerancia:

Nem tolerálom, hogy nem tolerálod, hogy nem tolerállak, ha nem vagy olyan profán, mint Én. A horizontalitás a norma. Aki, vagy ami nem „modern”, „haladó”, „korszerű”, az a normától való távolságnak megfelelően, lehet félszélsőségesen maradi vagy szélsőségesen elavult. Ha esetleg az abnormális a „norma”, akkor a normális könnyen válhat „abnormálissá”.

Szabadság:

A kis-én igenlése és szabadsága nyugati eszményének destruktív, dezorganizációs hatásai, félelmetes megnyilvánulásai – bűnözés, kábulatkeresés, családok felbomlása, elmagányosodás, depresszió, korrupció, tiszteletlen magatartás, ostoba önzés - már érzékelhetőek. A lét pusztán materiális, individuális és intellektuális szinten történő megélése alapvető hiányérzetet kelt.

„Hát nem az önmagamtól (kis-éntől. Szfinx) való szabadságot hirdeti harsányan a Szentírások mindegyike?!” (Ananda Kentish Coomaraswamy). A téma további tanulmányozásához ajánlom a Szigorúan piszkos ügyek I.-II.-III. című kínai filmeket.

Tudomány:

Amennyire fogalmakhoz kötött, pontosan annyira nem tud kilépni a Relatív világából, így az Abszolút kérdéseivel kapcsolatban, leginkább, pusztán saját nem tudását állapíthatja meg.

Mosolyország:

„A boldogság a keresztünk.” (Czakó Gábor). Újító, modernista világunkra a „jóllevés” erőltetetése jellemző, ami által nem közelebb, hanem távolabb kerülünk attól. Fitnessz mozgalom, egészségmánia, jókedv-kampány, kényszeres humorizálás, csókverseny és hippibuddhizmus. A túllihegés valószínű oka, hogy elrejtsük magunk elől azt a tényt, hogy életünk alapvetően - mivel a mulandóságon alapszik - értelmetlen.

A szakrális ember nem „akar” feltétlenül jól lenni vagy szenvedni. Személyes érzelmeinek hullámzásai, életének részét képezik, anélkül, hogy azonosulna velük. Erőfeszítése a jelenéktelen-én háttérbeszorítására, az edény kikalapálására, ünnepélyes tisztántartására irányul, hogy kegyelem révén, megjelenhessen benne a Szellemiség. A legmagasabbfokú, valódi Szeretet, Szépség és Igazság, az üresség transzcendenciájából, a Lét Alapvető Jóságának tapasztalati bázisából fakad. Ezt hívják aktív nihilizmusnak is, eltérően

– és nem szemben – a passzív, profán nihilizmussal, ahol az üresség tényleg üres, mely elnyeléssel fenyeget, és menekülésre késztet.

Reformhevület:

Újító életfelfogásunk szerint, a semmilyen űrből jövünk, a jelenségek által létezünk, és a semmilyen űrbe megyünk vissza. Tehát az élet alapvetően rossz, amit meg kell javítanunk, hogy jó legyen. Innen származhat túlzó tüsténkedésünk, a „találjuk ki Magyarországot” - hoz hasonló ötleteink.

A szakrális otthonról jön, vendégfogadóban van, és haza megy. Tehát az élet alapvetően jó és az ezt a tényt elfátyolozó tényezőket szükséges eloszlatni. „Már elvégezted a dolgodat itt a Földön. Most hazamész. Majd otthon találkozunk.” – búcsúzik a szakrális indián a profán (élőhalott?) fehér embertől. (Jim Jarmusch: A halott ember) „Élj úgy, mint a cseresznyevirág, és halj meg úgy, mint a cseresznyevirág.”- mondta egy kedves, japán vendéglőtulajdonosnő. Sem a nyugati lustaság, a szétszórt kapkodás, sem a keleti, hogy ülünk a mezőn, mint Ferdinánd a bika, virággal a szánkban és várjuk a teát. A mindennapi tevékenységeinkre való koncentrálás, itt és most. Semmi „üdvsztahanovizmus”. (Hamvas Béla)

Gyorsulás:

Azáltal akarunk az Idő fölé kerekedni, azt uralni, - ami az elmúlásra emlékeztet bennünket - hogy egyre nagyobb sebességre kapcsolunk. Paradox módon ezzel, mintegy „belefagyasztjuk” magunkat Időbe és Térbe, tehát a változóba. „A világ a hasznot, a megbecsülést, a szép ruhákat és a kényelmet hajszolja, de ezek az örömök nem hoznak igaz békét. Rohanunk és halálunkig kielégítetlenek maradunk.” (Taisen Deshimaru). „Siet, siet, még érezni is siet.” – idézi Vjazemszkij herceget Alexandr Puskin, az Anyeginben.

Mit tehetünk, hogy kiszabaduljunk saját „ördögi körünkből”? „Az időt a lassulással lehet meghaladni.”(Buji Ferenc)

Versengés:

Mivel Alapállásunk az én-nem én megkülönböztetés, tehát a principális dualitás, ezért a Harc, a Győzelem, alá rendeljük a Gondoskodást. A Sikervágy esetleg legyőzheti bennünk az Igazságvágyat. Ez zűrzavarhoz vezet, mert Igazság nélkül nincs Béke.

A szakrális az Egység alá rendeli a Különbséget, ezáltal Alapállása a Gondoskodás és így ez a Harc fölé rendelődik.

Neospiritualitás avagy kivasalt vertikalitás:

A halál utáni „személyes” élettel, a lelki, a jelentéktelen-én sóvárgásaival kapcsolatos fantáziák. A vulgáris reinkarnáció értelmezés – „Én voltam” Keopsz fáraó, hangya „leszek” - az időutazás, Isten antropomorfizálása és egyebek. Idetartozhat még a tutyi-mutyi vakbuzgóság, vagy a bárgyú vallásosság is: „Jaj, Istenem, miért tetted ezt velem?”, „Add, hogy én győzzek a versenyen!”; valamint a szekták világfelosztása „jókra” és „rosszakra”.

Amit nem veszünk figyelembe, hogy: „Ami mulandó az nem lehet halhatatlan.” (Ananda Kentish Coomaraswamy) „Tiszteld az Isteneket, de ne kérj tőlük semmit.”(Miamoto Muszasi). „Az ember létra, Ég és Föld között.” (Weöres Sándor). Míg a modern spiritualitás leragadhat a szembenállásnál, a szakrális, ezen túl, látja azt is, hogy „minden ugyanannak a tűznek a szikrája”.

Pszichoanalízis:

A freudi pszichoanalízis tulajdonképpen ateista vallásnak is tekinthető, többek között azért, mert bizonyos pontokon nem felel meg a cáfolhatóság kritériumának, ami a tudományos rendszerek egyik ismérve, azaz néhol úgy is értelmezhető, mintha egy állítást és annak az ellenkezőjét is az elképzelésgalaxis igazolásaként fogna fel, ezen kívül bázikusan duális világképe folytán az ügyfél beleragadhat a kis-én alapvetően nihilisztikus, megoldhatatlan világába.

Az érettebb személyiséggé válás, a szenvedés majdani enyhítésének feltételeként szabja, hogy az ügyfél önmagát és környezetét, az általa felkínált értelmezési keretben szemlélje, így rejtetten vagy nyíltan egy világkép elsajátítását várja el.

Magyarázatai koherensek, azonban néha azt a benyomást keltik mintha inkább a terapeutáról és nem a páciensről szólnának.

Jó oldala, hogy sokakat elindít abban, hogy mélyrehatóan szembenézzenek saját nehézségeikkel és árnyoldalaikkal, azonban a folyamat, egy idő után, gyakran elmocsarasodik, túlárnyalásba és álproblémázásba fullad.

Irodalmi és intellektuális színvonala kimagasló, de az elmélet, bonyolultága miatt, könnyen félreérthető. Az eredeti elképzelés minőségétől messzekerült, vulgáris és torzult „értelmezések” divatja jelentősen hozzájárul a társadalom szétzilálódásához, az értékek devalválódásához, s mindez a többé, természetesebbé, őszintébbé válás nevében történik.

Egyhelyütt, „Rossz közérzet a kultúrában”, azt olvashatjuk: ”A bűnérzés a kulturális fejlődés egyik legfontosabb problémája.…a kulturális előrehaladásért a boldogság elveszítésével, a bűnérzés fokozódásával fizettük meg az árat.” Mint ismert, az eredendő bűn - hogy ettünk a tudás fájáról, a létezés felismerése – nemcsak az emberi szenvedés elsőrendű oka, hanem kiválasztottság és kihívás is egyben. Felvetődhet, hogyha nem az anyagi, hanem a szellemi dimenziót vesszük alapul, akkor fejlődés és haladás helyett inkább elsekélyesedésről, romlásról, torzulásról beszélhetünk, amelyre nem feltétlenül a bűnérzés leépítése, hanem saját prioritásaink átértékelése, az Ész, a Tudomány és minden egyébnek a Metafizika alá rendelése, lehetne a megfelelő válasz, „bár Isten jobban tudja” mondaná Al-’Arabí ad-Darqawí.

Vitakultusz:

Erre a jelenségre az jellemző, hogy a kimondhatatlan a kimondható, a teljes a részleges alá rendelődik. Például, hogy milyen módon fejezheti ki magát, mondjuk, egy festőművész, azt egyre inkább a művészettörténeti-esztétikai „tudomány” írja elő, mintegy megadva a szükséges koordinátákat, a „korszerűség” nevében. Íme a tótágast álló világ.

A szakrális igazságok nem vitathatók, mert a maguk teljességében nem gondolhatók el. A nagy misztikusok, Keresztes Szent János, Eckhart mester, Tauler és a többiek, közvetítettek, arról a világról, mely túl van a kategóriákon. „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát van Isten.”- írja Pavel Florenszkij ikonfestő, orthodox szerzetes.

Ellenségkép:

Ha bizonyos kitüntetett pillanatokban – például úrvacsora - indulatainktól nem tudunk maradéktalanul, megszabadulni, akkor a „maradványok” bent tartanak az elsődleges megkülönböztetésben. A bűnbánat és a megbocsátás, tehát csak elvontan szól indulataink tárgyáról. Elsősorban, az Időtől és Tértől független, tapasztalathoz jutás céljait szolgálja, aminek azonban, nyilván, lehetnek következményei is, ami többek között jelentkezhet akár felvállalt küzdelem, illetve ésszerű békevágy formájában is, a principális egységtudat szellemiségének megfelelően, amelyen belül van a dualitás.

A modernitás sajátos természete szerint – Ész kultusz - dobozolja a világot, mivel másképp nem tudja elgondolni azt. Ebben a viszonyítási rendszerben, minden tulajdonképpen nézőpont kérdése, a bűn akár relatív is lehet. Hogy kinek a viselkedése pusztán „okosság - ügyesség” vagy „másság”, ami a „bátorság” jele, és ki a „szélsőséges”, aki „vaskalapos”, „irigy”, „ostoba”, azt a hatalmi viszonyok, főképp a fősodratú média által előgyártott, mesterséges normához való viszony döntheti el. Ez a politikailag korrekt etalon - ami tartalmazza a kellő csúsztatásokat, torzításokat - azért szükséges, mert az „emberek” még nem elég „érettek” az „igazság” befogadására. A megbélyegzettekre nem vonatkozhat a „love and peace”, mert nem „toleránsak”, mint mi, sőt fenyegetik egyébként felvilágosodott, az emberiség kihunyásáig újító világunkat, ahol minden „majd” jobb lesz.

Ha nincs szerencsénk, és nem ismerjük fel idejében a modernista transzállapotot önmagunkban, életünk felett könnyen átveheti a hatalmat a „lét-feledett-ész” (Vass Csaba), amely számára az élőlények és a természet ajándékai „termékek”, ami nehezen ismeri fel az alapvető Egy-ség - kijózanító, mértékadó - fontosságát vagy azt, önsorsrontó módon, önérvényesítő szempontjai alá rendeli és emiatt ez a gondolkodásmód, könnyen vezethet túlzásokhoz, szélsőségességhez. A racionalista „józan-ész” filozófiája így válhat irracionalitássá, esztelenséggé, és egészen addig folytathatja az előremenekülés, az ugyanabból még többet lefelésodró köreinek elvét, amíg rá nem ébred, hogy a „vidámságán” olykor áttörő kellemetlen élményei sokkal inkább utalnak saját alapállásának helytelen voltára, semmint kreált és démonizált ellenfeleinek ármányaira. „Az önzés csúcspontja gőg: Minden engem illet, titeket semmi. Innentől fogva természetes társadalmi állapot a kizsákmányolás és a viszály, aminek lelkisége a gyűlölet a másik ember, az igazság és a világosság iránt.” (Czakó Gábor)

Békevágy:

Az „ötlet” lényege itt is a fordítottság. Ahol az erő és hatalom birtokosa, az úthenger „fél”, tehát áldozatként, míg az eszköztelen, erőtlen áldozat, a béka agresszorként, szélsőségesként van beállítva, akitől tartani kell, aki felborítja a „békét”, amikor csörgeti láncait, aki ráadásul azért is hibás, mert nem szeret bennünket eléggé. Ide tartozhat az a taktika is, amikor azzal vádolunk mást, amit mi magunk követünk el vagy mikor ismételten az elégedetlenség megnyilvánulásait, sosem a kiváltó okot hangsúlyozzuk. Van-e ezeknél a jelenségeknél valami, ami alkalmasabb lenne arra, hogy békétlenséget és zűrzavart teremtsen?

Profanizálási hajlam:

Gyakran kaphatjuk azon magunkat, hogy sok olyan jelképes vagy viselkedésbeli megnyilvánulást, ami szentre, tisztára, emelkedettre utal, mintegy önigazolás gyanánt, mint „őszintétlenséget” és „természetellenest”, elutasítjuk és megpróbáljuk „őszinteségünk”, „természetességünk”, szintjére helyezni, mivel különben saját felfogásunkon kellene változtatni, ami nem könnyű, bár „van, aki szeret szenvedni” (Dicsőfy Durian Endre).

Idetartozhat az is, hogy például, nem írhatunk kegyelem helyett szerencsét, sorsot vagy véletlent, Isten helyett kozmikus valóságot, hogy „fogyaszthatóbbak” legyünk, hiszen így könnyen a szörnyű leegyszerűsítés csapdájába eshetnénk.

Epilógus:

A modernizmus tekinthető az öntudatra ébredt Hullám lázadásának, a Mindenség és így saját maga, Víz természete ellen. (Hullám-Víz ügyben lásd Willigis Jager, Hullámaiban a tenger című könyvét.)

Nehézségeink gyökere a fenti létszemléleti félrecsúszás, egyfajta „spirituális blokkoltság” (René Guénon) lehet, amely úgy is megjelenhet, hogy az Abszolútra azt mondjuk, hogy nincs vagy, hogy Relatív, a Relatívra pedig, hogy Abszolút és ehhez az elképzeléshez messzemenően ragaszkodunk, sőt ellenségnek tekintjük azt, aki ettől a felfogástól eltérőt hangoztat.

A problematika fontosságához méltón egy harmadik hasonlattal élve, a Felhő (kis-én) nagy eszméje, az Ég (Nagy-én) elpusztításáról, tagadással (racionalitás) vagy magábaolvasztással (modernizált, profanizált spiritualitás), bukásra ítélt, mivel kizárólag önfeloszlatással, az örök Éggé válva, lehet halhatatlanná.

A bonyodalmakat fokozza, hogy a „jó” igénye általában valós, a heroikus vágy jellege viszont túlontúl emberi és ez a nem-tudás végül fordított hatást érhet el, rombolóvá válhat, szándékoktól függetlenül. A „szemek lepecsételődésének”, ha minősítésmentesen szeretném kifejezni, (magasabbrendű értelemben a „dolgoknak”, „jelenségeknek” az a természete, hogy nincsenek tulajdonságaik.) Erőnek – amely túlcsordulva az önbecsapással, a felforgatással, a szélsőséges pragmatizmussal, a pornográfiával, az önfelmentéssel, a profanizálással, a bűbájjal, a gyűlölködéssel, a szervezkedés, a mellékutak, a megtévesztés kedvelésével, az ellenséggyártással, az önigazolással, a bázikus előítéletességgel, a meg nem szűnő vádaskodással, a csillapíthatatlan fölényretörekvéssel, a hübrisszel, a fanatizmussal és a fordítottsággal teremtett Káosz révén segíti az emberiséget, hogy a kozmikus, isteni törvényeknek megfelelően, sorsát betöltve, megszűnjön, mivel keletkezett vagy egy új cikluskezdethez jusson el - a komoly megjelenését sokan a Kr.e. 600 körüli időre teszik, amikor is szinte egyidőben bukkantak fel a nagy tanítók, Pithagórasz, Lao-ce, Konfu-ce, Buddha, Hérakleitosz, az utolsó Zarathusztra.

Albert Gábornál olvashatjuk, hogy Arisztophanész „Felhők” című szatírájában, amelyet Kr.e. 423-ban mutatott be, a szofistákat, a Kr. e. V századi „görög felvilágosodás” letéteményeseit és talán igaztalanul az akkor 46 éves Szókratészt (24 évvel később inkább meg nem értett misztikusnak tűnik, amikor idős kora dacára halálra ítélik.), nyughatatlan istentagadóknak festi le és darabjában felismerhetően a mai modern, korszerű, posztmodern ideológiára rímelő szellemiséget karakírozza ki:

„Ugy-e tehát tagadod mi velünk, hogy más isten volna,

egyéb mint

A Chaosz, és e Felhők, meg a Nyelv: e három; semmi

azontúl.” (418-419)

Az ezen idézetben is megjelenő titokzatos ideológiának, létformának és igénynek, ami gyakran mint profán „életigenlés” jelentkezik - következménye voltaképp a principális dualitásba ragadás, azáltal, hogy a megkülönböztetés elsőbbséget élvez az egységélménnyel szemben. Ebből fakad a kis-én „uralma”, amely bázikus elvtelenséghez vezet, mivel lefokozza az önérdekfölöttit.

Amikor a „sikeres” Felhő „győzelmet győzelemre” halmozva mindent beborít és a „fordítottságban” úgy pácolódunk, mint Takuan Szóhó savanyúsága, fokozottan fontos emberi feladat lehet az Éghez való viszony ápolása. Ebből kifolyólag semmilyen, a helyreállítást szolgáló erőfeszítés nem veszhet kárba, hiszen mi más lehet üdvösebb annál, mint megteremteni annak a feltételeit, hogy minden újra életrekeljen bennünk és körülöttünk, a lét önmagától felfényesedjen és a mindennapi élet váljon, kegyelem folytán, „megvilágosodássá”, hiszen „az Idő és Tér Istenen belül van.” (Buji Ferenc).

Nagyon valószínű, hogy a kényszeres modernizálás, újítás erőszaktétele által keltett zűrzavar növekedésével, egyre többen lesznek olyan szerencsések, akik a helyes út megtalálásának fontosságát fölismerik és ezért tenni is hajlandóak, bár ebben a vonatkozásban a minőségi szempont a döntő, a mennyiségi nem olyan lényeges. Mértéktartó derűlátásunkat alátámaszthatja, hogy jelentéktelen-énünk tragikomikus lázadása saját Nagy-én természetünk ellen, leginkább talán – torokszorító és egyben vérfagyasztó – illúziónak tekinthető, mely ingatag és elmúlásra ítélt.

Az erdőbe kevésbé azért érdemes bemenni, hogy ott maradjunk, inkább azért fontos, hogy megismerve és meghaladva a saját problematikát, kijöjjünk, hogy szépen fújjuk a dudát, a muzsika kedvéért. Bár egy ismerősöm – egy kreatív, jó humorú lény, amúgy - akit igen kedvelek, a minap azt mondta, hogy Ő szeret a Káoszban, élni. Mit tehetünk? Talán annyit, hogy neki ajánljuk az ezen írás végén található William Blake verset.

Az epilógus epilógusa:

Bizonyos kozmikus erők a hullámot felemelik, bizonyos erők visszasimítják és közben semmi sem változik. Voltaképp lehet, hogy tudván a boldogság állhatatlan természetét – bár talán ebben a gondolatban is felbukkan a felesleges szkepticizmus, mivel létezik az állandó derű alapján való lét, csak oda előbb el kell jutni, igaz mi oda úgysem jutunk el, mivel kevesek vagyunk hozzá, nem úgy mint az igazán nagyok, a létező angyalok - inkább valamennyien a halhatatlanságot sóvárogjuk, mint a Paradicsom mítoszban érzékelhető?

„Öröm előzi, hirtelen öröm,

ama szemérmes, szép anarchia!

Nyitott a táj, zavartan is sima,

a szélsikálta torlaszos tetőkre,

a tenger kőre, háztetőre látni:

az alkonyati rengeteg ragyog.

Kimondhatatlan jól van, ami van.

Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,

a világvégi üres kutyaólban

aranykori és ugyanaz a nyár!

És ugyanaz a lüktető öröm;

dobog, dobog a forró semmiben,

ellök magától, eltaszít szívem

és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is, süti a szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán,

itt izzít csak igazán, idebenn!

A világ is csak vele fényesűl,

Az örömtől, aminek neve sincsen.

Mint vesztőhelyen, olyan vakító

és olyan édes. Úgy igazi minden.”

írja Pilinszky János az Aranykori töredék című versében, miután is el kell csendesednünk.

Idézetek:

„Aki azt hiszi, hogy saját erőfeszítése révén elérheti Istent, végtelen gyötrelemre kárhoztatja magát; és aki azt hiszi, hogy elérheti Őt erőfeszítés nélkül, végtelen tévelygésre kárhoztatja magát.” (Abú Száíd Ahmad al-Kharráz)

„Nyomoréknak születtem és rabszolgának, mégis engem kedvelnek az Égi seregek.” (Epiktétosz)

„”Énkórság (egomania) idézte elő Lucifer bukását, aki arra gondolva, „Ki fogható hozzám Égen és Földön?” (Tabari, XXVI) önmagát istenítve, a „Magasságbelihez hasonló” (Iz 14,14) szeretett volna lenni, de nem az…..énség megtagadása révén, hanem – mint ahogy Aquinói Szt. Tamás mondja – „saját természete” és „saját hatalma” alapján (Sum.Thel. l.63.3c). Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian énkórságban szenvedünk, s ugyanebben a mértékben a Sátán követői is vagyunk. Az Apostolok Cselekedetei (5, 36) beszél egy bizonyos Teudásról, aki „azzal hencegett, hogy ő valaki”…..Másfelől – és Eckhart szavaival – „a Szentírás fennhangon kiált az éntől való szabadságért.”…..nagyra becsült „személyiségünk” egyszerre börtön és téveszme, amelytől csak az Igazság szabadíthat meg bennünket….A tudománytól eltérően a tradíció azt mondja annak az embernek, aki csupán „eszes és halandó állatnak” tartja magát, hogy elfelejtetted, ki vagy (Boethius), és így elvárja tőle, hogy „Ismerd meg önmagad!, miközben figyelmezteti: „Ha nem ismered magad, eredj innét! (Énekek éneke).”” (Ananda Kentish Coomaraswamy).

„A lélek meggyógyításnak egyetlen módja a lélekből való kigyógyulás.” (Al-’Arabí ad-Darqáwí)

„„…az egész létében a világiasságra támaszkodó modern kor egyértelműen az anyag pártján áll. Az anyag pártján, vagyis a mennyiség pártján, az érzékek pártján, a pénz pártján, az ego pártján, a vágyak pártján, az ösztönök pártján, a zaj pártján, a sikerhajsza pártján, a versenyszellem pártján, a mulandó pártján, a fogyasztás pártján, a bűn pártján, a korlátlan társadalmi fejlődés pártján, a nyugtalanság és a feldúltság pártján, az információ- és szenzációhajhászás pártján, az önigenlés és önmegvalósítás pártján, …..egyszóval mindannak a pártján amit az Emberfia elutasított…..Mert ha van kijelentés, amit az evangélium a mai világnak címez , akkor az ez: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerezi is, de lelke kárát vallja?” (Mt. 16, 26)….Ha ugyanis egy modern eszköz használata – legyen az módszer, technikai eszköz vagy médium – nem párosul a modern szellem felismerésével és a tőle való elfordulással, szükségszerűen a modern szellem szolgálatához vezet.”” (Buji Ferenc)

„Az Ég-Föld viszony megnyilvánulása a művelés: az anyag átszellemítése, fölemelése. Az ember feladata a művelés, mint a teremtés folytatása. A bedeszkázott Ég alatt ki akarná fölemelni a Földet és hová?….a bomló anyagban fuldoklik a küldetéséről megfeledkezett ember.....A Megváltó, amikor szabaddá tette az embert, s rászabadított bennünket a Teremtett világra, hogy megalkossuk önmagunkból az ő barátját, lehetővé tette azt is, hogy megszerkesszük a személytelenség démonhadát: a hivatalt, a rémállamot, a pénzuralmat,…” (Czakó Gábor)

„Nem harcolok – mondja a harcmezőn körbenézve Ardzsuna, a Bhágávád Gítá hőse, amikor az ellenség soraiban unokatestvéreit, barátait és tanítóit fedezi fel: az emberiség családjának tagjait. Ledobja kardját, mert nem bírta elviselni, hogy esetleg csatáznia kell (ami itt az emberi tevékenységgel együttjáró küzdelem metafórája). Krisna (a magasabb bölcsesség hangja, az Ardzsuna szekérhajtójában megtestesült Isten) mégis arra szólítja fel, hogy nézzen szembe a konfliktusok és összeütközések világával. - Lelkedben békével készülj a harcra – tanácsolja. Nehéz elhivatás. Arra szólít fel, hogy vállaljuk a megosztottság és elkülönültség bizonytalan világát, de amennyire lehet, maradjunk tudatában a végső Egységnek…” (Ram Dass)

„Dicsőség Istennek, aki még egy tű hegyében is fölfedi magát annak, akinek akarja, és még a mennyekben és a földön is elrejti magát az elől, aki elől akarja, úgyhogy az egyik megvallja, hogy Ő nincsen, míg a másik megvallja, hogy Rajta kívül nincsen más.” (Huszajn ibn al-Halládzs)

„Az integrális Tradíció szakrális hagyatéka valamennyi prófécia szerint a ciklus végéig meg fog őrződni; ez azt jelenti, hogy mindig lesz valahol egy nyitott ajtó.” (Titus Burckhardt)

„Legjobb, ha az életet álomnak tekinted. Ha rémálmot látsz és felébredsz, tudod, hogy álom volt és megnyugszol. Azt mondják a valóság nem sokban különbözik ettől.” (Jamamoto Cunetomo)

„Guénon szerint az első jó jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt….A társadalom megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni,…Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz.” (Hamvas Béla)

Végül Róka János barátommal - akinek inspiratív és lektori segítsége nélkül e munka nem készülhetett volna el - elkövetett fordításunkban, William Blake:

…

Minden Éj s Napon pedig

Van ki búra születik

Minden Napon és Éjszakán,

Van kit édes derűre szán.

Van kit édes derűre szán,

S van kit örök éjre szán.

…

Budapest, 2007. Szelek hava.