Író-olvasó találkozó Titokfejtő Grandpierre K. Endrével

„A mi népünk az Aranykor népe, az Aranykorból itt maradt nép, aki még társadalmában és gondolkodásmódjában is őrzi az Aranykori Hagyományt.”

GRANDPIERRE ATTILA: A Ghymes együttes énekelte, hogy "Egyszer ideje volna tenni valamit", és azt hiszem, ezért is vagyunk itt, úgyhogy kezdjük. Ezen az estén Grandpierre K. Endre fog bemutatkozni és elmondani a gondolatokat, amiket fontosnak talál. Ezzel újrakezdjük és folytatjuk az Éden visszahódítására tett közös kísérletünket, és mindenkire számítunk, hogy hozzáfűzze gondolatait, amelyek ezt a gyakorlatban lehetővé fogják tenni.
GRANDPIERRE K. ENDRE: Kedves hallgatóim! Ez az író-olvasó találkozó kissé rendhagyó lesz. Múltkori összejövetelünk során néhányan megkérdezték, felvetették, hogy mi, mint kör, mit akarunk. Attila most ismét kimondta egy mondatban, hogy az Aranykor, az Éden visszahódítása a fő célunk. Rögtön fölmerülhet, hogy nem valótlan, hihetetlen vagy elérhetetlen-e ennek a célnak a megvalósítása. Meg kell mondani: bizony, hihetetlen dolgoknak kellene történniük, hogy az emberiség visszatérhessen az Aranykorba. Ha, tegyük föl, csak a magyarság térne vissza, már az is óriási eredmény volna; de ez nem elég, az egész emberiségnek kellene visszatérnie, ez pedig gigászi feladat. Viszont van ennek a kérdésnek egy általunk megközelíthető oldala, éspedig, hogy a magunk részére, önmagunkban próbáljuk meg a visszatérést megvalósítani. Meggyőződésem szerint ez életfontosságú mindnyájunknak külön-külön. A bennünk élő Aranykort, a bennünk élő aranykori örökséget kellene megmentenünk, felszabadítanunk, erőre juttatnunk, érvényesítenünk, ez pedig nem könnyű, de nagyon is lehetséges. Ehhez az egy mondatban összefoglalható központi célkitűzéshez azonban számos kérdést kellene megoldanunk, itt is és külön-külön mindnyájunknak, éspedig a gondolkodás tisztázását, felszabadítását és a tudás megalapozását. Vagyis ennek a körnek meg kellene kezdenie a küzdelmet a világot elárasztó hazugsággal szemben és az egész emberiség elnyomorításával szemben. Ezek óriási célok. Nem gondolom, hogy rohamcsapatot kell szervezzünk ennek a megvalósítására -- csupán a magunk gondolat- és eszmevilágában próbáljuk érvényesíteni azokat a lehetőségeket, amelyek kiutat tárnak felénk a kibontakozáshoz, az előrelépéshez, és gondolkodásunk, tudásunk alapos átvizsgálásához és megújításához. Hadd idézzek egy széltében terjengő mondást, úgy is mondhatjuk, közostobaságot: "Fiatalság: bolondság". Milyen érdekes, hogy ha megvizsgáljuk, mire vonatkoztatják ezt a mondást, azt találjuk, hogy nem az ifjúság lényeges hibáira, hanem tulajdonképpen arra, hogy nem elég bürokrata, hogy nincs begyepesedve, hogy nem követi az idősebb nemzedékeknél sajnos szinte általánossá váló ostobaságokat vagy "okosságokat". Az okosságnak, mint a múltkor szó volt róla, bizony van olyan vetülete, amelyet legjobb elkerülni, mert az a kicsinyességek okossága, az alkalmazkodásra és az alkalmazkodás körülményeinek, feltételeinek megtartására irányul. Az ifjúság, annak a legnemesebb része ez ellen vét, ezt nem tartja be. A fiatalságon belül érvényt kapnak olyan erők, amelyeket magasabb szempontból csak üdvözölni lehet. Egyik-másik fiatalnak elhúzzák ugyan a nótáját, ha nem alkalmazkodik, mégis, valójában nagyszerű tulajdonsága az ifjúságnak, hogy nem alkalmazkodik teljesen és tökéletesen, nem hajtja igába a fejét minden további nélkül. A "fiatalság: bolondság" mondással tehát legnemesebb tulajdonságait ostorozzák, ítélik el az ifjúságnak. A fiatalság aztán sajnos megokosodik, vagyis alkalmazkodni kezd, a társadalom betöri, igába töri. "Okossá" lesz; nem az eszményeket tekinti és nem a csodálatos erők vonalán halad. Megtört és betört emberré válik a reménykedő és eszményekért élő, lelkesedni, tenni tudó ifjú; szinte zombivá, idegen lelkű lénnyé válik az alkalmazkodás során, baromi tengődésbe, testi-lelki megalkuvásba megy bele. Ezt mindnyájan ismerjük: például mindenki átélt már csalódást jóbarátokban, szerelemben. Minden igazi nagy és valójában az Aranykorból hozott érték veszendőbe megy, és belemerül ez a nemzedék is, ugyanúgy, mint az előzőek, a megszokás, a megalkuvás, az alkalmazkodás örvényeibe, magyarán elhülyül. Van egy jobbára idevágó versem; Bulgáriában egy folyóirat leközölte, magyar területen azonban érdekes módon leközölhetetlen.
Szellemkirályok vesztének korát éljük
Felkelni felkelni felkelni
Elverni elverni elverni
A hazugság égig dalmahodó létpiszkoló porát
Míg eltemeti szellemi világunk
Csodálatos történelmünk fantasztikus véráramlatait
Ó jaj História História
Feldarabolt népek országok vére népvágóhidakon
Évezredes szellemi háború öneszmélésünk ellen
Mindent bemocskolnak eltorzítanak eloroznak
Szellemkirályok vesztének korát éljük
Fekete mocsokzsákba gyömöszölnek emberiség
Az anya ráül megölt magzata tetemére
S a háborult világban már önmagát sem érti

A bennünk élő aranykori elemeket kellene valahogy felszínre hoznunk, feltárnunk. Ez távolról sem lehetetlen, mert igenis bennünk él és bennünk kell, hogy éljen az Aranykor. Mi a bizonyíték erre? Hogyan tudjuk átlátni, hogy ez így kell legyen? Az a világkorszak, amelyben élünk, mindössze tíz-egynéhány ezer éve tart -- az Aranykor pedig évmilliókig tartott. Gondoljátok el, hogy mivel a tudat, a helyes tudat nem más, mint a világhoz való viszony felfogása és tükröződése, ezért a tudatot igenis a történelem alakítja; a történelem kedvező vagy kedvezőtlen körülményei alakítják az emberi gondolkodást -- nos, ha évmilliókig élt az emberiség az Aranykorban, akkor annak mély gyökérzetének kell lenni az emberi tudatban, az emberi lélekben, vagyis a mélytudatban. Persze rögtön jönnek a szaktudósok: a csirizevők és papírrágók, és azt mondják, az előadó téved, hisz a korai ember vad volt, vadként élt, állati nyomorúságban. Ez tiszta hazugság. Gondoljátok el, hogy ha nem nyomorítaná az emberiséget a hatalmi rendszer vagy tízezer év óta, ha nem fékezné az embert és nem korlátozná az ember tevékenységét, a maga ideológiáival együtt, akkor milyen más lehetne az élet, az életünk! Nem kell ezt ecsetelnem, azt hiszem, mindnyájan észleljük, tapasztaljuk: világjelenség az emberiség hihetetlen elnyomorodása. Célunk ezzel szembeszállni; mindnyájatoknak életfontosságú elemi érdeke ebben tevékenyen részt venni, mert ez megment az egész emberiségre váró rettenetes elfajulástól, elkorcsosulástól, ez lehetőséget nyit arra, hogy méltóbb emberekként éljük le az életünket. Nézzétek meg az előző nemzedékeket: ezek a szegény emberek iszonyatosan szét vannak nyomorítva fizikailag, lelkileg, szellemileg. Lenne egy kérdésem mindnyájatokhoz. (Egyben elmondanám, miért ezt a tegező hangot használom: ez az ősi magyar társalgási mód, ami viszont mindenkor a legnagyobb tisztelettel kell párosuljon. Téves felfogás, hogy a tegeződés sértő; a bizalmaskodás valóban az, de a tegeződésben ez nincs benne. Tudjuk, hogy a régi magyarok nem is ismertek más hangnemet, legfeljebb az idegenekkel szemben, ahol kellett is érzékeltetni, hogy nem magyarról, idegenről van szó; de maguk közt a legfőbb méltóságokat is tegezték. Tegezték azért is, mert ezek a mi régi méltóságaink nem a nép elnyomói és szipolyozói voltak, hanem egyszerűen vezetői. Nem tekintett rájuk senki valami fensőbb lényként: maguk közül egynek tekintették, aki vállalt egy bizonyos tisztséget. A tegeződés örvendetes elterjedése tapasztalható napjainkban mindenütt, úgyhogy én is alkalmazkodom ehhez.) Tehát fölvetnék egy-két kérdést. Itt közös munkának, tevékenységnek, cselekvésnek kéne kialakulnia, hogy ne az legyen, hogy egyik felől mondják az igét, másik felől pedig vagy meghallják, vagy nem, de folyik minden tovább változatlanul. Közösen kell akarnunk céljaink megvalósítását, tehát először is elmondani, hogy mit akarunk. Ti mit akartok? Egyetértetek ezekkel a célkitűzésekkel? Együtt akartok küszködni velünk és mindnyájunkkal? Át kellene azt is gondolnunk mindnyájunknak, hogy mit tudunk, mit tudtok. Mit tudtok a világról, miféle tudás halmozódott föl bennetek? Az a tudás, amit az ember kisgyermekkora után magában épít, nem a maga tudása, hanem a társadalom nyomja rá. Számolni kell azzal, hogy a dogmák hatalma alól az ifjúság sem mentes. Még egy kérdés: miben vállalnátok cselekvő szerepet? Tudniillik akkor lesz ez a csapat igazán hatékony, ha közösen, egyenlőkként fogunk össze, visszük előre a dolgainkat és megvitatunk mindent. Ki ismeri a mai emberiség kialakulásának valós hátterét? Miért alakult így az emberiség sorsa, amely, úgy néz ki, szinte a végpusztulás felé hajlik? Ezt egyébként nem csupán én állapítom meg; a világban mind többen és többen látják, hogy végveszélyben vagyunk. Végveszélyben az egész emberiség, s ha nem történnek kedvező változások, akkor jaj az emberiségnek.
Ki mondhatja el közületek, hogy ismeri a valós történelmet, a históriát? Dogmaözön ölel körül bennünket, a tévtanok rettenetes burka. Nekem magamnak keserves és hosszú küzdelmet kellett folytatnom azért, hogy áttörjek ezen a rettenetes ködburkon, ami magába öleli úgyszólván mindenki gondolkodását. Ez volna egyik célunk: a szellem, a gondolkodás felszabadítása, a tudás megtisztítása és a valós, igazi tudás megalapozása.
Rátérve irodalmi és tudományos pályámra, meglehet, olyan érzés alakul majd ki a hallgatóságban, mintha valami rémregényt mesélnék, ezért nem dramatizálom, s amennyire csak lehet, szűkre fogom, de semmiképp nem akarom elhallgatni a komolyabb ütközéseket. Van egy kis írásom, a címe: Az igazsághoz való jog. Ez azt tartalmazza, hogy az igazsághoz való jog kimaradt az emberi jogok minden chartájából, valahogy érdekes módon kifelejtődött. Márpedig minden embernek, népnek, országnak, mindenkinek joga van az igazsághoz, az igazság megismeréséhez, érvényesítéséhez. Ezt én egy írói összejövetelen Hévízen el is mondtam és felolvastam. Ott ült a Központi Bizottságnak egy hölgy képviselője, hát mikor feltártam, mindez mit jelent, a szeme egyre félelmesebben kezdett nőni, már olyan lett, mint egy kozmás fazék és hát... de erről elég ennyit. Volt egy másik írásom a hazaszeretetről. Ezt előadásban mondtam el, mert megjelentetni akkor nem lehetett; ezért cikkekben megtámadtak, sőt fizikailag is megtámadtak, tulajdonképpen leütöttek... egy pohos, elhízott hústömb cselekedte ezt a saját hivatalában, én pedig, mivel fegyelmezett tudok lenni nehezebb helyzetekben is, tudtam, hogy ha én visszaütök -- nem kérkedtem soha az erőmmel, nehogy félreértsék, de van bennem lélek, és a lélekben indulat -- ha én dühösen visszaütök, az ottmarad. Tudtam, akkor mi történne, már úgyis elege volt a dicső bolsevik idegenuralmi rendszernek belőlem, tehát fegyelmeznem kellett magam.
Más alkalommal megjelent egy versem... barátaim előre figyelmeztettek: csak nem őrültél meg, hogy ezt oda akarod adni közlésre, de én azt mondtam, ha vállalják, hogy lehozzák, én is vállalom, hogy odaadtam. Lehozta a verset az ÉS. Tudjátok, mi az az ÉS? Az Élet és Irodalom tömény neve. Az ÉS azt jelenti, hogy se élet, se irodalom. Nos, itt ez a vers, '89 után már megjelenhetett. Engedjétek meg, hogy felolvassam.
Megváltó éjszaka
Ha a gépmorajú idő felritkul szelíddé csitul
Pihenőt orzunk a sötétben.
Ó csodálatos éjszaka!
Leplek alá bújnak a testek
Kő-héját a lélek ledobja
Bogár egy titkos repedésben
A rémület alig motoszkál
A rútság tévedéssé foszlik
Vér simul vérhez test a testhez
S bozontos hajú és szabad
Gulliverek járják a törpe
Várost holt kincseket rabolva
S tündérek szépségszigetekkel.

Az éjszaka váltja meg az elnyomorított emberiséget... ezek a bozontos hajú és szabad Gulliverek, óriások az emberi lélek belsejéből kitörő erők, valójában az aranykori erők. Járják a törpeségbe fulladt várost, holt kincseket rabolva, a bűnös, emberellenes rendszerek megdermesztette élet által fel nem használt csodálatos kincseket... és tündérek járnak szépségszigetekkel. Az elnyomó rendszer tömény ábrázolása ez -- fel is fogták a tartalmát, és feketelistára kerültem. Nem bánom, hiszen az élet útja olyan, hogy aki könnyen boldogul, az egy kicsit üressé is válik. De akit ütnek-vernek, az megacélozódik. Vagy összetörik, összeroppan... vagy annál keményebben tör tovább előre.
Még egy kisebb prózai írásomat hadd említsem, ez lejött a lapokban. "Hol van Atilla sírja?" Ez egy pokoli izgalmas kérdés, annyira, hogy a magyar nép máig sem nyugodott bele, hogy nem tudja, hol van Atilla sírja, és egyszerű, de magyar lelkű, hagyománytisztelő és hagyományszerető emberek keresik, nekifognak, sejtelmek és bizonyos tények alapján próbálva fellelni Atilla, a nagy király sírját. Én ennek a törekvésnek látom a reménytelenségét, de látom azt is, hogy ebben a magyar nép hazaszeretete és az ősök iránti tisztelete nyilvánul meg, és mint ilyet, nagyon is emberi és szép dolognak ítélem. Ebben a kis írásomban annak adtam hangot, hogy igenis meg lehet találni Atilla sírját. Utalok arra, hogy én igenis tudom, hogy hol van. Ez képtelenségnek hangzik, de úgy gondolom, valóban tudom, mert a logika, a tényeket elemző és a következtetések sorát levonni tudó gondolkodás csodás dolgokra képes rájönni, olyan titkokra, amelyek egyébként megközelíthetetlenek. Azóta tovább foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hatalmas anyaggá nőtt ki bennem meg írásban is, további bizonyítékokat találtam arra, hogy az elgondolásom helyes, s ezt fontos volna közzétenni -- ám sajnos nem lehet, mert olyan viszonyok uralkodnak még itthon is, de a környező, magyaroktól elrabolt területeken úgyszintén, hogy ennek a nyilvánosságra hozatala esetleg Atilla sírjának teljes kirablását eredményezné. Bizonyára tudtok róla, a szovjetben milyen iszonyú nagy apparátussal keresték, tűvé tettek érte mindent, mondván, hogy a dicső Szovjetuniót megmentheti Atilla aranykincse. Hát hiába keresték... épp eleget elzabráltak tőlünk máshonnan is. Miután ez az írás megjelent, egy épületes cikket közölt az ÉS, el is hoztam, két szakasz is foglalkozik név nélkül az én szerény személyemmel, a címe: Irodalmi Kocsma Rt, ahol a félbolondokat meg a bolondokat hozzák föl, köztük névtelenül engem is, mint olyat, aki ilyen őrültségekkel foglalkozik, s még azt meri mondani, hogy ő meg is találta.
Aztán elkövettem egy szépprózai merényletet, vagy botrányt: írtam egy könyvet az ifjúságról, a címe: Csodaürge. Ennek a könyvnek a hőse Csodaürge, akinek a papája holmiféle Roth Manó, ő meg annak a lelencfia tehát valahogy lelencségbe került hozzá. Mindenki ráismerhetett a papára, ahogy az ment a holdvilág-fejével, meg az egész lényére... Nyomdába adtuk az elég vaskos kéziratot, minden nagyszerűen ment, annyira, hogy egy már korábban megjelent könyv belső borítóján szerepelt is az én könyvem címe, mint ami meg fog jelenni. Csakhogy mi történt? Riasztották a KB-t, tudják, a központi hülyék bizottságát; egy Wéber nevű minisztériumi úr nyargalt be a szerkesztőségbe egy nap, hogy kiütött a dögvész, szétdobni ezt a könyvet, de azonnal. Ugyanis az azt megelőző napon négy úgynevezett nagykutya ült össze egy délutáni kis zabálgatásra: Aczél György úr, Szirmai István, Simó Jenő és a házigazda, az akkori pénzügyminiszter ...neje. Nos, ez a hölgy egyszerűen ellopta, kicsempészte a kiadóból, és elvitte erre a találkára a kéziratot, amelyet egyébként Szász Endre illusztrált, némely ifjú hölgy lenge ruhában, kidomborodó bájaival szerepelt ezeken a rajzokon... bemutatta ezeknek a haza bölcseinek, és volt nagy botránkozás, másnap rohant ki Wéber úr, és szétdobták a nyomdakész könyvet. Mi volt a tartalma ennek a munkának? Rousseau-nak, a francia felvilágosodás nagy gondolkodójának van egy idevágó idézete: "Úgyszólván kétszer születünk: először arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy eszméljünk." Hát ez csodálatos. Két születés, milyen nagyszerű, és ez a második, mikor végre föleszmél az ember, ugyebár. Ezzel szemben én egy ellentétet állítottam föl, amely így szól: Úgyszólván kétszer halunk meg: először 5-6 évesen, mikor elkezdenek hülyíteni bennünket, mikor jön a dogma-özön, mikor megtanítanak bennünket arra, hogy amit mások mondanak, az az igaz, és nem az, amit mi esetleg gondolni merészelünk; másodszor pedig, amikor lemondunk az ifjúság szabadságáról, eszményeiről, talán még a szerelemről is, amikor betokosodunk, amikor magunk is úgynevezett filiszterré leszünk, filiszter, bürokrata, csavar egy gépezetben, alávetett személy, aki mindent elfogad annak fejében, hogy esetleg megkapja a mindennapi kenyeret. Hát csak röviden: mit tesz ez a Csodaürge? Még igazi fiatal, teli buzgó erényekkel, eszményekkel, és vakon vagy félvakon nekiront mindennek, mert hisz. Hiszi, hogy érvényesülhet a szép, az igaz -- nekiront a dolgoknak és püff, elvágódik, elverik rajta a port. Képzeljük el ezt egy négy-ötszáz oldalas könyvön keresztül, szakadatlan, újra és újra ismétlődni... Az ember idegei végül fölborzolódnak, hogy jóisten, hát mikor lesz már ennek vége, mikor fog ez végre megállni a lábán, és nem orrabukni úgy, hogy még össze is rugdalják. Az egész könyv tele van csalódásokkal -- akár az életben, így következik be a Nagy Halálkorszak, az élőhalál korszaka. Gondoljunk csak saját életünk nagy csalódásaira, mikor szeretett barátunk, akiért, hittük, életünket adnánk, és ő is értünk, kap egy zsíros állást és elkezd minket lefitymálni és az ostoba megalkuvás igéit hirdetni. A szerelemben sokszor ugyanígy. Hadd idézzek egy általam nagyrabecsült költő, Poe egy verséből, mert ezt jó, ha megfontoljátok.
"Itt rég a vulkáni korban
lelkemmel a ciprus alatt
szívemmel a ciprus alatt
bolyongtam a vulkáni korban
mikor szívem árja szaladt
mint nyugtalan láva szaladt
Yanek-hegyi lávasodorban
mely az Északi-sarkra halad
mely zúg míg a lávasodorban
az Északi-sarkra halad

De Psyché nyög, ujját emelve:
jaj e fényben nem bízom én
se színében nem bízom én
ne maradj itt fuss tovakelve
fuss mert utolér ez a fény
szólt s lehullva seperve
szép szárnya az út fövenyén,
szomorúan rút fövenyén
s szívem akkor lőn mint a kóbor
levél ha elaszta a hév
mint lomb ha elaszta a hév." (Ulalume)

Ez tartalmazza a két ellentétet, a vulkáni kor lehetőségeit és a nagy bukást. Valójában Poe, noha nem tud róla, itt az Aranykornak, az aranykori s a lélekben élő mágikus erőknek illetve az adott emberellenes társadalomnak az ütközését rajzolja meg. Visszatérve az én dicső hősömhöz, a Csodaürgéhez: a könyv végén tíz év múlva kerül elő ez a nemes érzésekkel, csodás hajlamokkal teli ifjú. Tíz évvel később felpuffadt, torz, otromba, reménytelen élő holttetem; röhögő koporsó. Iszik, és saját piszkába dől -- ez az utolsó kép. Hát mikor én ezt megírtam a Manó papa hatásával egyetemben, a kiadóban gúvadt szemmel járkáltak az emberek, hogy te jó ég, mit fognak ehhez szólni, ha kijön. A Csodaürge-história lezárásaként illetve tanulságképpen figyelmükbe ajánlok négy sort, ami az Erdély ereklyéi című könyvemben látott napvilágot:
Alkalmazkodási fokozatok
először csak az eszmerothadás
azután az erkölcsi fulladás
a minden szépből kiábrándulás
és végül jön az eldisznósodás

Ennyit erről. Ezekután megjelentettem a "Zrínyi meggyilkoltatásá"-t. Ez a munka merőben új történetkutatási módszerekkel tárja föl azt a történelmi gyilkosságot, amely történelmünk egy válságos fordulópontján következett be. A csáktornyai Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér végtelenül szerény ember volt, mindenkit kész volt fölemelni, önmagát mindig lebecsülte, mígnem elkezdte keresni, hogy kiből lehetne a magyarok új vezetője. Mindenkiben csalódott, s végül rá kellett eszmélnie, a sors ráeszméltette, hogy ő maga kell legyen ez a vezető. Ekkor cselekvéshez látott; azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ő lesz a magyarok királya. Ha gróf Zrínyi Miklós a magyarok királya lett volna, akkor most ilyen sínylődő, ilyen tönkretett állapotban nem volna a magyarság. De mi történt? Meggyilkolták. Itt én teljesen új műfajt teremtettem, tudniillik a történelmi kriminalisztikát, a történelmi nyomozástant alakítottam ki. Ebben mindent, amit állítunk, bizonyítani kell -- ez a tudományos tevékenység alaptétele. Aki állít és nem bizonyít, az sarlatán. Érdemes átgondolni, hogy ha itt háromszáz év után megszületik egy munka, amely nem mesét mond el, hanem fehéren-feketén bizonyítja, hogy igenis politikai gyilkosság áldozata lett ez a csodálatos magyar vezető, akkor -- mint ahogy azt meg is írtam az Üzenet és titok c. könyvemben -- össze kellett volna szaladnia az Akadémiának meg minden vezetőnek, hogy végre valami komoly eredmény, na gyerünk előre. De nem ez történt, csupán a szerzőre nyomták rá a nagy bélyegzőt, és kitiltottak a könyvkiadásból egyszer és mindenkorra. Most jelent meg új kiadásban ez a munka, kérlek, Attila, a bevezetőjét olvasd föl.
"Elvirult az idő. Ellobogott, mint egy százszínű szökőkút. Ködök falták fel a Mindenség szívét. Muraköz megdermedt a közelítő tél lehelletétől. A felhők leszálltak a magasból, rongyos hasukkal a fákat, füveket súrolták. Nem volt se nap, se csillag, a nappal egybefolyt az éjszakával. Kihaltak az erdők, lombjuk lehullott, s feltárták titkukat, mint arc a halálban. De az élet folyt tovább. A gőzölgő mezőkön, vízpartokon gatyásölyvek vadászgattak a meghízott rágcsálókra, olykor egy-egy nyúl, róka, szarvas riant tova a ködben, a cseppgyöngyös, fekete gallyakon csonttollú madárkák, pirókok, királykák surrogtak eleségüket keresve. Nemrég érkeztek a messzi északról. A párás vizeken jegesbúvárok halászgattak, a víz színén hajókázva elbillentek, hártyikás lábukkal felfelé tapostak, és előreszegzett csőrrel fúródtak a vízbe, a homályban rémülten tovairamló hal árnyéka után. Az élet folyt tovább. A naptalan világban itt is, ott is lovasok ügettek, kocsik zötyögtek a sárral küszködve Csáktornya felé, üléseiken komoran töprenkedő, riadt ábrázatú főurakkal. Lógó fejjel ügettek a lovak, szájuk kivirágzott: hab-szirmokat szórt. Fröcsögött a híg sár, nyikorogtak a kocsik eresztékei, a kerekek zsíros fényű szalagokat hasítottak a sárba. Gyűrűzött a csúf köd, nagy hályog-udvarokat alkotott; eső szitált, szél támadt, szeszélyes hirtelenséggel harmatként szétporzó kósza záporok eredtek s álltak el, mintha a természet maga se tudná: mitévő legyen és milyen arcot öltsön. A deres esők vas-színnel vonták be a sarat, a fonnyadt, rongybarna füveket, megzörgették a nádasokat, meghízlalták a vizeket, pocsolyákat, apró sarkantyúkat vetve rá, mintha halott vitézek rohangásznának itt, az utak fölött, a nádasok fölött. A szétszórtan menetelő nád és sás rengetegeiből, a megnőtt vizivilág tengeréből szirtként kimagasló csáktornyai vár tornyán gyászlobogó csüngött óriási törött varjúszárnyként. Ide igyekeztek mindenfelől a kocsik és lovasok. A gyászlobogó hozta ide őket. Meghalt Zrínyi, döbbenetesen és hirtelenül, virágjában. Meghalt -- vagy megölték. Őszi és téli hadjáratának diadalmas eseményeit még mindig élénken tárgyalták mindenfelé az országban: a végbeli vitézek pihenőhelyein, a szakállszárasztókon, az udvarházakban és jobbágytanyákon. Nemrég még Kanizsa falait vívta, és most -- halott. Mintha delelőn ragyogva kilobbant volna a Nap, vagy égigérő fa dőlt volna ki egy villámcsapásra. S a kidőlt fa pozdorjává tört gallyai agyonsújtották a kicsinyes irigységet, a gyűlölködő acsargást, a féltékenységet, mert nagysága csak most mutatkozott meg igazi mivoltában, most, hogy leszállt, leroppant zörgő koronájával az égről, és végigterült a földön, melybe eddig csak gyökereivel kapaszkodott."

Még a múlt században hazahozott Vámbéry Ármin Törökországból egy régi kéziratot, a címe: A magyarok története. Ez a kézirat 1861-től egészen az 1970-es évek végéig eldugottan, elzártan porosodott az Akadémia polcain, senki nem férhetett hozzá. Valahogy mégis megneszelte néhány magyar, híre ment, és valósággal kicsempészték az Akadémia könyvtárából, illetve nem magát a kéziratot, mert az bűn lett volna, hanem suttyomban fénymásoltatták és ezt vitték ki. Egy Prágában élő neves magyar turkológus, Blaskovics József vállalkozott arra, hogy ezt magyarra átülteti. Mikor a teljes fordítás még el se készült, elhoztak hozzám egy példányt. Úgy láttam, létfontosságú adatokat tartalmaz a magyarság őstörténetéről, ezért felhívtam a Kortárs főszerkesztőjét, megkérdvén, mit szólna ehhez. A Kortárs főszerkesztője, aki nagyon derék magyar ember volt, Kovács Sándor Iván, valósággal tűzbe jött, éjfél után fölhívogatott, hogy csinálom-e, készül-e a kézirat. Megcsináltam a kéziratot, a Kortárs közölte, és nagy port vert fel. A magyarság az elcsatolt területeken is felpezsdült, éledezni kezdett ettől... ilyen levelek jöttek, hogy "Felkorbácsolt lélekkel hallottam, hogy mi jelent itt meg, mert ez a magyarság ősvoltát, őstényeit ismerteti..." A Kortársnak azt a számát természetesen elkapkodták, ekkor felhívott engem a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Hatvani Dániel, szintén nagyon derék, magyar érzésű főszerkesztő, ritkaság volt akkor is, napjainkban is, és kért, hogy nekik is írjak. Nekik is írtam, az is lejött. Mi lett a következmény? A Kortárs főszerkesztője mélabúsan mondta nekem: ugye tudod, hogy ezzel bevertünk pár szeget a koporsómba? Pár hónap múlva le is váltották, megtört a pályafutása. A kecskeméti Forrás sem járt jobban, mert ezekután a dicsőséges megyei pártbizottság ellenőrzése alá helyezték, nem jelenhetett meg, míg a KB rá nem mondta az áment. Ennyit erről.
Ezek után egy új munkához láttam, megírtam a Királygyilkosságok című munkámat. Felderítettem, hogy Árpád-házi királyaink többsége, csaknem kivétel nélkül mind, gyilkosság áldozata lett. Ezt bizonyítja, hogy nagyon sokan közülük gyermekfővel léptek a trónra és nagyon hamar elhaltak, harminc éves kor volt az átlag. Miért? Mert akkor már a király kezdett alaposabban látni, a gyermekei is kezdtek felcseperedni, tehát már átadhatta volna a tudást a következő királynak. Ez nem jelenhetett meg; egy kiadó vállalkozott nagy lelkesen a kiadására, még az idegenuralom idején, felvonultattuk a legnevesebb lektorokat, akik kedvező véleményt mondtak a könyvről, de a minisztérium természetesen ezt is elvágta. Láttuk: a szerzőt indexre tették, úgyhogy nekem könyvem nem jelenhetett meg abban a rendszerben. Az idegenuralmi rendszer malmai elég gyorsan őröltek... tudjuk az ő fő elvüket, a három T-t: tűrt, támogatott és tiltott. A tiltott volt a legnemesebb kategória, csak ezt akkor még nem vették tudomásul. Ami pedig engem illet, kedves barátaim, mindezt egyáltalán nem holmiféle fenegyerekeskedésből, vagánykodásból, hősködésből csináltam. Úgy érzem, a legszelídebb emberek közé tartozom; gyakorlati tény, hogy ha megyek egy ösvényen és egy hangya arra megy -- jajistenem, nehogy rálépjek -- kikerülöm és kalapot emelek, mert az élet tiszteletre méltó. A körülmények így hozták, hogy nekem így kellett tennem. Az igazságot kell követnünk, és aki az igazságot követi, az egy társadalom- és emberellenes hatalom alatt szükségszerűen jut ide.
Megtörtént az a bizonyos váltás, meggyőződésem szerint távolról sem úgynevezett rendszerváltás, csak egy kis kozmetikázás történt, mégis lehetőség támadt arra, hogy a munkáim megjelenhessenek. Most már szinte hónapról hónapra jelennek meg munkáim, legfeljebb akkor van szünet, ha egy nagyobb munkát készítek elő. Ezek a munkák egy új világlátás megvalósítói... utaltam az előbb saját szelídségemre, még a szerénységemre is hadd utaljak: ez a szerénység nem hazug álszerénység, mert azt gyűlölettel eltaszítom. Tisztában vagyok vele, hogy az emberiség nagy szellemei büszkén mondták ki, hogy ők mit érnek, és én is ki kell mondjam: az én munkáim nem csupán a sok közül valamiféle más jellegű munkák, hanem ezek alapmunkák. Kérem, fogjanak szavamon és olvassák a fejemre, ha megismerik a munkáimat, és csalódniuk kell. Egyébként a világ minden tájáról és itthonról is jönnek a köszönő és hálálkodó levelek. Ezek a munkák alapot lerakó, új, tudományos alapon, tudományos bizonyítékokkal történő feltárásai a történelem titkos háttérerejének, a történelmi valóságnak. Aki a történelem titkosságáról nem tud, vagy azt eltakarja, az a történelemről úgyszólván semmit nem tud, illetve amit tud, az mind velejéig hamis és gyökértelen. A régi görögöknél maga a história szó is azt jelenti: nyomozás; de az akkor és ma divatozó történetírás inkább ellennyomozás, a nyomozás eltussolása, a titkos erők eltakarása. A történelem, az igazi történelem az élet tanítómestere, hiszen az emberiség össztapasztalatait foglalja össze. Aki a valós történelmet nem ismeri, az félvak, annak homályos a látása, mert az emberiség tapasztalatainak ismerete és a magyarság dicsőséges és döbbenetes tapasztalatainak, valós tényeinek ismerete nélkül a szellem a levegőben lebeg. Utaltam rá a múltkori beszélgetésünknél, hogy miképpen fejlődött ki az antik bölcsészet a görögöknél, milyen tábora támadt egy-egy filozófusnak, mindent készek voltak odaadni, hogy fölfogadja őket tanulónak -- igazuk volt, mert a tudás, az igazi tudás mindennél fontosabb mindnyájunk számára. Fölvetnék egy kérdést: ki ismeri egyáltalán a munkásságomat? Ki mit olvasott? Vegyük talán sorra futtában, s ha lennétek olyan kedvesek fölemelni a kezeteket, ha olvastátok valamelyiket. Egyébként egyszer elolvasni egy könyvet nem jelenti azt, hogy föl is fogtuk, ha az a munka tartalmában komoly. Van egy mondásom erre: az a könyv, amit csak egyszer érdemes elolvasni, azt egyszer se érdemes elolvasni. Nos, hadd kérdezzem meg, hányan olvastátok:

Királygyilkosságok ...5
Zrínyi meggyilkoltatása ...2
A magyarok istenének elrablása, vagy a magyar faj nagy elárultatása ...5
Vészkiáltások ...1
Üzenet és titok ...1
Erdély ereklyéi ...1
Kiegészítések ...senki
Aranykincsek hulltak a Hargitára ...7
Lajos király három halála és négy temetése ...senki
Miként menthető meg a magyar nemzet? ...1
Mi az igazság az árpádi bejövetel körül? ...3
Hol van a magyar őshaza? ...2
Mióta él nemzet e hazán? ...1
Őshazakutatás: Isten szava a magyar nép szava -- Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása ...3
A magyar ősvallás történelmi alapjai ...4
Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért ...1
Miért söpri el a történelem a Trianonokat? ...1
A magyarság őseredete ...3
Árpád kirekesztése az Árpád-házból ...2
Istennyomok hétölnyi por alatt -- Amit a magyar ősvallásról tudni kell ...9
Istennyomok hétölnyi por alatt -- Az élet vallása ...7
Köszönöm, ez hallatlanul tanulságos volt számomra, és talán mindnyájunk számára, hogy jobbára ismeretlenek ezek a könyvek. A kiadónk nem profitérdekeltségű kiadó, áraink a lehető legalacsonyabbak, úgyhogy... tudom, hogy még egy pár fillérnek is helye van... mégis ezek a könyvek elérhetők kellene legyenek, kérem, ezen gondolkodjatok. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattatok.
GRANDPIERRE ATTILA: Most még a hozzászólások előtt szeretném fölolvasni Endre egyik versét, ami élettörténetének és a hányattatásainak fényében különös, újabb értelmezést nyer, ugyanakkor általános érvényű, a mi életünkre is vonatkozik.
Kivégzéseim
óriási a tömeg.
mást se látni,
csak nyüzsgő emberfejek
sertefejek tízezreit
vagy netán millióit
középütt lomhán tovaúszó emelvényen én fekszem
hanyatt, nyaklottan fekszem
a deszkaállványzatra kötözötten
kivégezni, bevégezni visznek
mindenfelől reflektorok
detektorok, trotyesszorok
piros pruszlikos sokaság figyel
s tökkopasz kangörények
nehogy egy rezzenést is valaki elmulasszon
mert porhüvelyem tipikusan kivégzéses porhüvely
ábrázatom tipikusan kivégzéses ábrázat
tagjaim gigám fejem belem kebelem
tipikusan kivégzéses testtagok
fakéreg-gyűrötten rángó képem
máris a kivégzés jeleneteit játssza
a csipi-csupasz nő-hóhér
titáni kövérfarú fehér pókként csimpaszkodik
a fémdarus törvényfa vashorgába
s kalimpálva köröz fejem fölött
piros plüss papirusz pallosát nyakam fölé emelve
nyavalyás rémülettől nyúló nyelvem kilóg
csap egy-kettőt: nyissz-nyassz és máris végem
elcsettinti elnyűtt fonalamat
fejem pedig
cakk
prakk
krakk
az ütés erejétől
megkergült gömbkakasként kukra száll
a boldog sokaság
székéről fölszökellve
virágokat dobál
s üvölti: hogy volt! hogy volt!

GALÁNTAI DÁVID: Még az előadás legelejéhez volna hozzáfűznivalóm... (Endre: Mondj légyszíves egy melléknevet... vagyis utónevet...) ...melléknevet is mondhatok, de akkor nem volnék túl szerény... tessék, máris mondtam egyet... szóval Dávid vagyok. Emlegettük, hogy a társadalom, meg ők, azok ott, azok a szemetek, akik elnyomnak minket ...minket, ez meg a másik... szóval ez így rendben volna, én érzem, hogy itt van társadalom, vannak ők, meg vagyok én, meg vagyunk mi itt bent, de ennél én kézzelfoghatóbban szeretném megragadni a dolgot... hogy is mondjam, kit verjek már fejbe, mert én már ott tartok lassanként... vagy kinek a fülébe beszéljek, talán így jobb, kinek álljak a szeme elé, hogy lássa: valami rosszul van ebben a világban? Szerintem mindenkinek van erre válasza, nekem is van erre válaszom, de inkább a ti válaszaitokat szeretném hallani.
ENDRE: Mi lenne, ha elmondanád a te válaszodat?
DÁVID: Ez lesz a nehezebb. Van két óránk, mert akkor kezdem... Nekem azok az elnyomó erők, amik abba az irányba hatnak és tolnak engem, amerre én érzésem szerint nem akarok menni. Tehát lehet, hogy az eszemmel tudom, hogy most jobb volna, ha arra mennék, különben betörik a fejemet, de érzésem szerint -- ami ugye szintén hat a gondolkodásra -- úgy érzem, hogy nem kell nekem arra mennem, nincsen nekem semmi szükségem erre, arra meg amarra, amit nekem annyira adni vagy eladni akarnak, vagy a pofámba tömni... kik? Hát ez az, amit nem tudok... valószínűleg én magam is, és ez engem már eleve aggaszt. Másoktól szeretném hallani, hogy őket mi nyomja, mert ha én ezt most röviden elmondani nem is tudom, de gondolkodok rajta már egy pár éve.
GRANDPIERRE ATTILA: Amit Endre munkáiból meg lehet ismerni, az többek között az az alapvető és egyébként a mi képzésünkből teljesen hiányzó tény, amelyik nyilvánvaló, ha az ember egy kicsit belegondol, de ez a kis belegondolás se fér bele a mi oktatási rendszerünkbe, szóval az a tény, hogy a történelmet nem úgy alakítják, ahogy azt a történelemkönyvekben leírják. Nem vagyunk beavatva semmibe, nem tudjuk, mi történik. Létrehoznak bizonyos kulisszákat, amik mögött ennek meg annak a szándékai szerint hoznak döntéseket azok, akik valójában a történelmünket alakítják, és utána a számunkra valamiféle maszlagos körítésben tálalják, lehozzák a különböző újságokban valami bikkfa-nyelven, amiből nem derül ki, hogy miről is van szó. Az erők, amelyek valójában alakítják a történelmet, úgy gondolják, a kívánt eredményt jobban el tudják érni, ha minél kevesebben tudják, hogy ők valójában mit akarak elérni. Gondoskodnak róla, hogy ezt ne tudják az emberek. Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen ők döntik el, hogy vannak ők és vannak mások. Ezt nem mi döntjük el; az nem úgy megy, hogy valami hőbörgő alakok azt mondják, hogy hát vannak bizonyos meghatározatlan ők, fogalmunk sincs, kik azok, de lázadni akarunk meg kötözködőek vagyunk és hepciásak, és keressük, kinek hogyan olvashatunk be... nem erről van szó. A történelem valósága mutatja, hogy évezredek óta vannak bizonyos tényezők, amelyek igényt formálnak arra, hogy a történelmet ők alakítsák, ők döntötték el, hogy nem avatnak be bennünket, a népet, a lakosságot, az embereket, akiket ezek a döntések érintenek. Ez a dolgok szokványos menete, hogy valahol megszületik egy döntés, aztán az külön kérdés, hogy ezt hogyan tálalják, hogy jelenik meg erről valami, a lényeg az, hogy mi lehetőleg minél kevésbé tudjuk megítélni és tudjunk belelátni az ő mozgatórugóikba. A mai világban azért nem lehetetlen, hogy megjelenjen az igazság szava, vannak jószándékú, jóhiszemű és tájékozódni vágyó emberek, olvasók, és szerzők, akik erről írnak. A Magyar Nemzetben például rendszeresen jelennek meg cikkek arról, hogy a mai világot a pénzhatalom döntései érintik elevenen, ez a pénzhatalom dönti el, mikor mire van pénz, s ez tulajdonképpen a Központi Bizottságnak felel meg, ami a kommunista időkben eldöntötte, mit szabad megtenni és mit nem. Itt is ugyanez megjelenik: mi ellentétes, illetve mi összehangolható az ő érdekeikkel. Például sok olyan dolog ebbe nem fér bele, amiről ha az ország lakossága tudna, nem értene egyet a döntéssel. Egy kirívó példát hadd említsek. A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutatóintézetében dolgozom, és előfordult, hogy az Akadémia könyvtárát meglátogattam, olvasóként forgattam a folyóiratokat, amik a folyóiratkönyvtárba jártak. Ez egy igen szerény költségvetésű könyvtár. Egy folyóiratkönyvtárat fölszámolni brutális lépés, tulajdonképpen a kultúra ellen elkövetett merényleteknek az egyik legsúlyosabb válfaja. Állítólag az MTA folyóiratkönyvtárát úgy számolták föl pár évvel ezelőtt, hogy úgy nézett ki, mint egy temető; beszéltem a könyvtárosokkal, ők mondták, hogy a II. világháború után nem történt ilyen lefejezése egy könyvtárnak, mint most, a fölszabadulás és a dicsőséges előrefejlődés korszakában. A folyóiratkönyvtár eddigi 28 milliós költségvetéséből 20 milliót elvettek. A nemzeti jövedelem nem csökkent azokban az években, volt infláció, de azt is majdnem tartotta a nemzeti jövedelem. A névleges összeget sem kapták meg, hanem a névleges összegből, ami eleve évi 20-30 %-os lefaragást jelent az infláció miatt, és amire amúgy sem lett volna alapjuk, mert a kultúrát nem szabad úgy beállítani, hogy pont annak a pici kis költségvetésében nézik el a lefaragást, mert kultúrával úgysem jut előbbre a nemzetgazdaság... szóval ez a húszmillió forint, amit elvettek, Bokros pénzügyminiszter egyéni végkielégítésével egyenlő, ő 16 milliót kapott a zsebébe.
Mindezt miért? Mert valahol született egy ilyen döntés, hogy erre nincs pénz. Ezekután az Akadémiai Könyvtár igazgatója egy interpellációt adott be a parlamentnek, hogy ha már mégis le akarják vágni, valami érthetetlen okból, a folyóiratkönyvtár költségvetését, legalább adjanak vissza valamit az összegből. Vissza is adtak egy pár milliót és Akadémia vezetősége úgy döntött, hogy ezt az összeget, amit visszakapott a folyóiratkönyvtár céljaira, nem adja át a folyóiratkönyvtárnak, hanem Chrysler gépkocsikat vásárol belőle. Úgy gondolom, ebben az egészben nemcsak az a döntés fejeződött ki, hogy a kormány nem helyesli, hogy az MTA-nak, az ország legfontosabb tudományos könyvtárának a folyóiratkönyvtára működjék, ez szálka a szemükben, és valami mondvacsinált ürüggyel le kell vágni, hanem emellett még egy olyan arculcsapás szándéka is jelen van, ami a legnyíltabban mutatja, hogy sokkal erősebb motivációjuk van annál, mint hogy pusztán a pénzt lefaragják. Ennyit arról, hogy ők és mi, az olvasók, például.
GALÁNTAI DÁVID: Akkor inkább úgy kérdezném, hogy az én személyes történelmemet, az én személyes kultúrámat hogyan állítsam előtérbe? Hogyan hozzam felszínre, és hogyan közöljem a nagyvilággal? Egy az, hogy itt vagyok és beszélek hozzátok, de ez csak egy. Mit lehet még csinálni?
GRANDPIERRE K. ENDRE: A kérdésfelvetés jó, olyan szempontból, hogy egyáltalán felszínre hozni, ami bennünk van... de a kérdés megvilágítását nem ilyen úton kell keresni. Nem az számít, hogy kik azok az ők, akik fölül vannak, hanem magáról a struktúráról, a szervezetről van szó. Kialakult egy társadalmi szerkezet, egy szervezet, egy rendszer, egy vezetés, ami az egész korra jellemző, nem ezt a legutóbbi kort gondolom, hanem egy tízezer év körüli időszakot az Aranykortól máig. Az, hogy vezetőre szükség van, ez világos dolog, könnyű átlátni, hogy ahol több ember van és együtt cselekszik, ott kell egy vezető is, aki tapasztaltabb, jobban átlátja, mit kell tenni. De -- és itt a nagy kérdés -- kell-e, szükségszerű-e, hogy a vezető hatalmat gyakoroljon? A vezetés és a hatalom közti nagy különbségről van szó. Amíg valaki vezet, addig egy lehet a közösségből és a közösséggel, hiszen előjogokat nem kap. Ha viszont már előjogai vannak, több joga van, mint a másiknak, joga van uralkodni a többiek fölött, joga van meghatározni a sorsukat, azt, hogy hogy élnek, satöbbi -- az már hatalom. Ez a rettenetes fordulat következett be ezelőtt tízezer évvel, a hatalmi korszak eljövetele és a vezetők árulása, a vezetők visszaélése helyzetükkel. A régi magyar közjog szerint, amint azt a középkori krónikák világosan, szóról szóra megírják, a magyarok Géza fejedelem koráig önmagukat kormányozták, vagyis a magyar közösség kormányozta az országot, és a vezetők, mindenkit beleértve, a fő hadvezért, a fő-fő bírákat is, leválthatók voltak, amennyiben kifogás támadt ügyintézésük ellen, és le is váltották őket. A magyaroknál ezelőtt ezerszázötven évvel még az ős-jogrendszer volt érvényben, amelyet úgy is nevezhetünk, hogy hatalom nélküli jogrendszer. Annyira furcsa és különös volt ez a már akkor is nagyon elfajult világban, hogy a külföldi szerzők egyszerűen nem értették, mi ez, ezért arról írnak, hogy a magyaroknak nincs uralkodójuk, nincs királyuk, nincs semmijük -- ők már elképzelni sem tudták, hogy itt egy emberi közösség magát irányítsa. Utaltunk már rá, hogy a magyar az Aranykor népe, az Aranykorból ittmaradt nép, aki még társadalmában és gondolkodásában is őrzi az aranykori hagyományokat, és ebből fakad az, hogy még ezervalahány évvel ezelőttig a magyarok nem ismerték a hatalom igáját. A hatalom egyszerűen azt jelenti, hogy jog és jog közt különbséget teszünk, és a hatalmasokra külön jog vonatkozik, mint az alávetettekre. Nekünk nem annyira elmondani, vagy megmondani kell valakiknek, hogy mit akarunk, hanem itt kellene ezeket a kérdéseket mélyen átbeszélni, átgondolni, és tisztázni. Ezek a felismerések, ezek a tudományosan is megalapozott tételek vezetnek vissza bennünket szellemileg is az Aranykor felé. Múltkor az is fölmerült, hogy itt ez akadémikus jellegű... hát mondjuk ez nem elfogadható, mert ha azt mondjuk egy baráti beszélgetésre, amelynek van egy levezetője vagy előadója, hogy akadémikus, akkor minden akadémikus... de még az elhelyezkedésünket is kifogás érte, ezért elnézést kérek, magam kértem mostanra a klub rendezőitől, hogy teremtsenek ide egy asztalt, nem másért, csupán hogy a könyveimet közszemlére kitehessem, a jövőben ez nem lesz, legközelebb esetleg kör alakban helyezkedünk el, hogy a minél áthatóbb személyes beszélgetésre is alkalmat adjunk... Egyébként ezeket a könyveket azért raktam ki, hogy ismerkedjetek velük, bátran ide lehet jönni, megnézegetni, megforgatni őket.
ANDREA: Én a könyvekkel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Elmentem egy közkönyvtárba, a megyei könyvtárba Szombathelyen, próbáltam a műveidet megkeresni, és egyetlenegyet találtam, de abban is csak közreműködő voltál, szóval nem nagyon lehet hozzájuk férni. Könyvesboltban lehet kapni őket valahol?
ENDRE: Egyedül a Fehérlófia könyvesboltban lehet Budapesten. Ebben a politikai és irodalmi szeméttel elárasztott világban... Egyik barátomék megkérdezték valami könyvesboltok vezetőit, hogy miért nem árusítják ezeket a könyveket, és azt a választ kapták, hogy ők csak politikamentes irodalmat terjesztenek. Ez a legszörnyűbb politika, amit csinálnak, mert könyveikkel mételyezik az embereket, elrabolják az életidejüket és félretájékoztatják, megkavarják a gondolkodásukat. Képzeljétek el, annak kellett megtörténnie, hogy egy pesti ember írt innen egy argentín professzornak Buenos Aires-be, hogy azok segítsenek neki, adjanak tanácsot, hol tudja a könyveimet megszerezni... Ezt úgy nevezik, hogy agyonhallgatás. Az agyonhallgatás a szellem legyilkolása, ha meg egy szerzővel teszik, az azt jelenti, hogy a szerzőt belső száműzetésre kényszerítik. Parancsolj, tiétek a szó, és bátran szóljatok, mert itt mindenkinek egyenlő szólási joga van.
CSICSI: Én hatalmas ellentétet érzek a múltkori alkalom, illetve a kettőtök mostani elbeszélése között. Attila beszélt az Éden megvalósításáról, említette ezt a öntörvényű és elemi erőt, amiről én nagyjából érzem, micsoda, itt ugyanakkor elhangzik az a bizonyos Aranykor, ami, ha jól feltételezem, szellemi dolog... konkrétan tudok is róla valamit, illetve nem biztos, hogy ugyanazt értjük alatta... úgy gondolom, a többiek is szeretnék, ha erről beszélnél... és ugyanakkor hallom ezt a rengeteg negatívumot: az emberiség elsilányulása, satöbbi. Attila, te kvázi vonzod a negatívumot. Az egyik oldalról vágyakozol a csúcsra, az Aranykor felé, a másik oldalról viszont negatív vagy. Én azt az elképzelést tartom helytállónak, amit több helyről hallottam, hogy amiben hiszel, amit vonzol, az történik meg. Hát akkor vagy vágyakozzak és kövessem az aranykori mintát elemi erővel, s akkor mit érdekel engem, hogy mi történik globális szinten, hiszen arról volt szó, hogy mindenki egyénileg valósítja meg ezt a bizonyos Aranykort... vagy foglalkozzak csak a negatívumokkal, nem? Itt olyan ellentét van, hogy ezek szerint abszolút nem logikus, hogy -- és én ezt nem fogadom el, szóval: mi az, hogy a történelem határozza meg a tudatot? Az én tudatomat én határozom meg!
GALÁNTAI DÁVID: Erre azt lehetne mondani, hogy te csak azt hiszed. (Csicsi: Én tudom!) Na ja, ugyanezt mondom én is a magam részéről, s erre én a legjobb alapot magamból vehetem, és magamból is veszem. De sajnos bennem még mindig vannak kétségek, hogy tényleg én vagyok-e én, úgy, ahogy vagyok, a húsz évemmel együtt, meg mindennel, ami körülvesz és a fejemben van.
Hozzászólás: Alapvetően minden környezetnek van történelmi háttere... Ha kinn nőttem volna fel a semmiben, akkor nem lennének előítéleteim, de nem ott nőttem fel, hanem itt, nem vagyok teljesen bezárva, hogy azt mondhassam magamról, én határozom meg magamat... (Csicsi: Attila nem ezt énekli...) Mind a kettőt énekli, azt is, hogy a külső világ is meghatározó valamennyire, de azt is, hogy a belső világ is... Azért is ülünk itt, mert a belső világ is meghatározó, ha nem így volna, most kint lennénk a McDonald's-ban.
VÉGH VLADIMIR: De attól, hogy te fölfogod, hogy nem a McDonald's-ban kell lenni, attól még nem történik semmi. Én attól még nem fogom megváltani a világot, nem fogok kimenni és embereket téríteni, hogy gyerünk, emberek, "Éden Visszahódítása", ennek semmi értelme nem volna. Az ember felfogja, hogy mi van kívül, látja az embereket, látja, hogyan gondolkodnak... átlátsz rajta, hogy ez hülyeség, ebben élsz, ez a tömeg. Én nem fogom a tömeget megváltani, nekem az a fontos, hogy énbennem mi van, hogy én hogy lássam a világot. Foglalkozzak azzal, hogy sok könyvet írjak? Úgyse fogják föl az emberek, úgyse veszik meg, mert erre vannak nevelve. Ne értsétek félre, nem az irodalom ellen vagyok, de hogy terjesszem az irodalmat ilyen... erőszakosan... nekem a végére ez volt az érzésem... végig ezen gondolkodtam, hogy bunkóság-e ezt kimondani, de ez végülis gátlás az emberben, hogy nem mondja inkább ki, mert fél, hogy ki mit gondol majd... szóval nekem ez olyan erőszakos volt. Ha nem érdekel ez a téma, akkor úgysem fogom elolvasni, bárki bármit mond róla, mert nekem van egy saját érdeklődési köröm, nekem az a fontos, hogy ha innen kimegyek, lássam az embereket, látom, mit gondol, nézem, beszélek vele, figyelem, hogy miért gondolhatja ezt, mi történhetett az életében satöbbi... Mindenki mondja el, mit gondol, az engem érdekel, de hogy könyvekről legyen szó... Végülis beszélgetni vagyunk itt.
Hozzászólás: Ezekben a könyvekben Endre gondolatai vannak. Rendben van, hogy beszélgetünk itt, de egy könyvben ugyanúgy gondolatok jönnek elő.
GRANDPIERRE K.ENDRE: Válaszolnék röviden. Fölmerült, Dávid és Vladimir is mondták, hogy el vagyunk nevelve. Kérdés, hogy egyáltalán maga az emberek meggyőződése, a meggyőződésünk milyen és honnan származik. Ugyebár a családban nem egészen úgy zajlik le minden, hogy "Na, kislányom, kisfiam, mondd, te mit gondolsz, hogy gondolod", mire a gyerek azt mondja: "Papa, így gondolom, meg mama, így", s akkor a papa-mama felkiált: "Ohó! tényleg, no, majd követjük a kisbabánk útmutatásait"... Ugyanúgy az iskolában sem az van, hogy "Mi a véleményetek, gyerekek, mit akartok, mit vallotok", mire mindenki elmondja, mit gondol, és az oktató örül: "hurrá, okosabb lettem!..." Így zajlik? Ugye nem. Volna pedig egy lehetőség, az oktatásban, de a családban is: azt mondani, hogy gyerekek, ez meg ez a hivatalos vélekedés, ti mit gondoltok, beszéljük meg, és akkor ott traccsolnának. De nem, erről szó sincs, csak az van, hogy "tanuljátok meg". Hadd mondjak egy apró példát. Van a nyűgös, kérdezősködő gyerek és az ideges szülő -- a helyzet ugye ismerős. "Az ég szerelmére, kislányom, kisfiam, hagyd már ezt, hát ilyen buta kérdéseket hogy lehet föltenni..." A gyerek kíváncsi, és meg kell mondani, hogy ez a kíváncsiság az Aranykorból öröklődött, az élénk, természetes, még romlatlan elmeképességű kisgyermek érdeklődik, hogy mi miért van? Azt kérdi, apuci, miért víz a víz, vagy miért kenyér a kenyér... ugye égbekiáltó ostobaságok, így fogja föl az okos felnőtt. Pedig itt a gyerek a dolgok lényege felé kapiskál, hogy "miért?" Csak aztán ahogy felnövekszünk, mivel be vagyunk ágyazva, azt kell megtanulni, amit az "okosok" tudnak: a felnőttek, a tanárok, a szakemberek; a mi feladatunk pedig: tanuljuk meg, magoljuk be. A legkényesebb kérdések egyike, sajnos, nálunk -- pedig mindenről szabadon kellene beszélni és gondolkodni -- a vallás kérdése. Megszületik az ember, eltelik egy-két hét, és már megkeresztelik, mikor azt se tudja, eszik-e vagy isszák a vallást. Eleve meghatározzák, beillesztik az embert, úgy kell táncolni, ahogy fütyülnek. Nagy tisztelettel megkérdezném tőled, Csicsi, hogy mondjuk milyen alap- vagy sarokigazságokat tudsz, amiket te alakítottál ki önálló gondolkodással? Nagyon kíváncsi volnék, hogy mi az, amit nem a társadalom nyomott rád, vagy az egész környezeted? Hát itt van a tragédia. Az Aranykor meg az Éden, vagy a Paradicsom... mondjuk valójában az Éden bibliai fogalom, de mi áll mögötte? Mit tartalmaz, mire utal az Édenből való kiűzetés Bibliában megőrzött legendája? Az Aranykorra, az emberiség boldog korszakára, ahol nem volt bűn, nem volt elnyomás, ahol annyira nem volt bűn, hogy nem tudták, hogy bűn a meztelenség. Azóta bűnné vált a meztelenség is. Az Aranykor meg az Éden egy és ugyanaz, csak más néven szerepel.
ANDREA: Akkor az Aranykor a teljes bűntelenség? Most, hogy egy ilyen civilizációban, társadalomban élünk, a teljes bűntelenséghez nem tudunk visszamenni, mert ez a társadalom romba dőlne. Ebben vagyunk kénytelenek élni, és bármennyire is lázadunk, én magam is lázadok ellene, de egyszer kénytelen leszek felnőni és munkát vállalni, pénzt keresni, mert ennek így van a rendje. Nem értem, hogyan tehetnék ellene, hogy ne így legyen... tegyek-e ellene, hogy ne így legyen?
ENDRE: Vladimir azt mondta, hogy nem az a feladatunk, hogy elmenjünk és az embereket szólítsuk meg, hogy hé te, idefigyelj, és mondjuk el a gondolatainkat... és az sem, hogy a társadalommal mint közeggel egyedekként szembeforduljunk... hanem az, hogy magunkban kiépítsük azokat a tényezőket, amelyek hozzásegítenek bennünket egyrészt az igazi tudáshoz, a helyes, logikus, következetes gondolkodáshoz, továbbá ahhoz, hogy megerősítsük a bennünk élő aranykori örökséget.
ANDREA: De mik ezek a tényezők, amiket magunkban ki kell építenünk? (Dávid: Ez a házi feladat.) 18 évesen, végzős gimnazistaként nekem tanulnom kell. Én azt tanulom, amit nekem átadnak. Nem érzem magam elég okosnak, sőt butának érzem magam ahhoz, hogy kialakítsak bármiféle tényezőket, mert lehet, hogy nem helyesen cselekszem. Valahonnan pedig tanulnom kell, valahonnan okosodnom kell.
ENDRE: Senki sem várja el, hogy egyedül alakítsd ki ezeket a tényezőket. Egyébként is, a gondolkodás és az igazságok megközelítése nem olyan folyamat, hogy hipp-hopp, lenyomtam a gombot és már fújom ezeket a dolgokat. Ez egy lassú folyamat, amíg ezeket kiépítjük.
ANDREA: De közben felnövök.
ENDRE: Közben felnősz, de ha itt, a mi köreinkben fogsz tevékenykedni, akkor nem kerülsz azoknak a felnőtteknek a sorsára, akik a teljes elbutulás állapotába jutnak.
ANDREA: És mik ezek a tevékenységek, amik ebben segítenek?
ENDRE: Ezek messzeható, mély kérdések, ezeket nem lehet ilyen ripsz-ropsz megválaszolni. Itt van ez a szórólap, amit elég sokan remélem megkaptatok, ebben vázolva van egy program, amin kérdésről kérdésre fogunk haladni. Például, hogy mi volt az Aranykor, erre felelni nem lehet úgy, hogy mittudomén, izé, egy szattyánbőr csizma.
ANDREA: Nem úgy gondoltam, de legalább ráközelíteni.
ENDRE: Erre sor fog kerülni. Hadd mondjam el például az Aranykorról, hogy ezt a korszakot egyszerűen föld alá temették, kitagadták és elítélték, és kisütötték, hogy "azelőtt csak nyomor volt, és mióta boldog az ember, hát mióta hatalom ül a nyakán", ugye, világos. Már a régi görögök se tudták, mi volt az Aranykor; Hésziodosz például, a kiváló ógörög költő, azt írja, hogy az aranykori emberek maguk aranyból voltak, tehát a testük aranyból volt, ami nyilvánvaló képtelenség és félreértés. Már akkorra, az időszámítás előtti évezred vége tájára ide jutottunk, emögött meg ott volt körülbelül tízezer év sötétség. Ezeket pedig föl kell tárnunk, hogy mik a bennünk lévő aranykori erők és tényezők. Hallott itt valaki, valamikor, bárkitől erről az égvilágon? Szerintem soha senki egy szót arról nem szólt, hogy bennünk emberekben, a mélyvilágunkban ott él az aranykori örökség. Épp ezért ezt így, kérdés-felelet formájában kifejteni képtelenség, erre ki kell térnünk alaposan, meg kell vitatnunk, mint ahogy most is vitatkozunk.
Hozzászólás: Andi, szerintem ne várd semmiképp, hogy az iskolában a szádba fogják rágni, mi volt az Aranykor (Andrea: Hát azt nem várom.) Az ember a kíváncsiságát kell iránytűként használja, és aktívan, mindent beleadva keresni mindenfelé. Minden embernek megvan a képessége, amivel megtalálhatja a maga Aranykorát vagy a maga boldogságát.
ANDREA: Ha mindenki a maga kis boldogságát meg Aranykorát találja meg, akkor az igazi Aranykort ezek szerint rosszul értelmeztem; én úgy értelmeztem, hogy az Aranykor mindenkire együttesen vonatkozik...
Előző hozzászóló: Elképzelhetünk egy olyan utópiát, hogy mindenki elkezdi keresni az Aranykort, és mindenki talál is valamit; akik ezeket a reklámokat állítják elő, mondjuk nem attól lesznek boldogok, hogy reklámszakemberek és nagyon sok pénzt keresnek, hanem találnak valami igazi és tényleg szívből jövő dolgot... akkor egycsapásra fog minden megváltozni, és ezt a változást nem felülről fogják irányítani, hanem alulról. Na jó, nem egycsapásra, de nem ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy mégiscsak az emberből belülről fog ez jönni az Aranykor és nem a Hivatal fogja ezt megállapítani.
VLADIMIR: Nekem az itt a bajom, hogy mintha mindenki kizárólag az Aranykorra korlátozódna... szerintem az embernek nyíltnak kell lenni mindenre, az Aranykor legyen egy pont a egészben... mintha erre korlátozódna az egész társalgás, hogy ezt hallgatjuk.
Előző hozzászóló: Szerintem az Aranykor csak egy neve ennek a dolognak, de ha te már mindenre nyílt vagy, akkor tulajdonképpen te is ezt keresed, te is azt a valamit keresed, amiben te igazán jó lehetsz.
Hozzászólás: Ez az egész vita kicsit rossz irányba viszi el a dolgot. Itt végülis egy olyan szimbólumrendszerről van szó, amit Endre és Attila kidolgozott és elénk tárt, ami nem egy konkrét dolgot fogalmaz meg előttünk, hanem egy hozzáállást a világhoz. Ezt kéne továbbvinni... ez a nyíltság nagyon jó, a megismerést és a világ iránti őszinteséget kéne fejleszteni és nem pont azon vitatkozni, hogy mi az az Aranykor. Hogy az Aranykorról nem is kell beszélni, mert nem ismerjük, meg hogy mindenki teremtse meg magában az Aranykort -- ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenki valami konkrét dolgot hozzon föl magában az Aranykorból, hanem teremtse meg a maga őszinte hozzáállását a világgal szemben, és ez lesz az ő saját Aranykora.
GRANDPIERRE ATTILA: Ez a kör éppen azt kutatja, hogy mik azok a tényezők, amelyekkel foglalkoznunk kell, ahhoz, hogy önállóan tudjunk gondolkodni a saját életünkről, és az életünk fontos kérdéseire saját magunk választ tudjunk adni. Ez a kör nem jött volna létre, ha nem éreznénk úgy, hogy vannak olyan kérdések, amiket meg lehet fogalmazni, és hogy a rájuk adott válaszok lényegesek abból a szempontból, hogy hogyan gondolkodunk az életünkről, hogyan akarjuk az életünket alakítani és meg akarjuk-e hallani azt az üzenetet, ami bennünk él, amit a természettől kaptunk. Életünknek van feladata, akarata, ami akár akarjuk, akár nem, bennünk munkál... Ha nem veszünk tudomást róla és hitvány életet élünk, ez az üzenet akkor is bennünk mozog, a sejtjeinkben él. Ez a feladat, ez az akarat megfogható, még ha a mai világban nem is ez van belénksugallva, belénkültetve, hanem egy olyan előítéletet veszünk át és teszünk a magunkévá, amit kívülről kaptunk és ami a saját életakaratunk elleni tényező. Az alapvető kérdések a Világegyetem mibenlétével függenek össze, a Világegyetem természetével, az ember természetével, az ember és a Világegyetem kapcsolatával, azzal, hogy mik azok a természeti erők, amik bennünk élnek, és amik az életakaratunkat képviselik, hogyan lehet ezekre a természeti erőktől kapott sugallatokra figyelni. Ezek a természeti erőktől kapott sugallatok alakították a mágikus korban, az Aranykorban az életünket, tehát az Aranykor nem úgy érdekes a számunkra, mint minden más kor, mondjuk a középkor vagy a vaskor. Életünkkel vagy beilleszkedünk és alkalmazkodunk ahhoz a világhoz, amit ma épít az emberiség -- ez pedig mesterséges világ, ami szembehelyezkedett a természetes életakarattal, és mi akár akarjuk, akár nem, ennek súlyát érezzük az életünkben -- vagy pedig, és ez az, amiért mi itt vagyunk, kezdjünk el építeni magunkban egy természetes világot, próbáljunk hallgatni saját belső érzékelésünkre, próbáljunk azokon a kérdéseken elgondolkodni, amik lényegesek, megragadhatóak, és ezekre a kérdésekre keressük meg közösen a választ, vitassuk meg őket egymással. Ha én elgondoltam valamit, és azt gondolom, ez nem arra való, hogy én csak magamban elgondoljam, mert átalakította az életemet, és úgy érzem, hogy az életemben fontos más is rajtam kívül -- akkor ezeket a gondolatokat meg kell osztani másokkal is, ez az én javamra is szolgálhat, meg máséra is. Azért kéne itt legyünk, hogy olyan világot kezdjünk el építeni, amit a társadalom nemhogy nem épít, de nem is akarja, hogy mi megépítsük; olyan világot, ami a természetes életakarat és egy természetes világ fölépítésének lehetőségét nyitja meg, sok emberrel, ahogy ez a civilizáció is fölépült. Csak ez elfajult, egyre jobban rátelepedtek bizonyos tényezők és kialakították azokat a kereteket, amelyek szorosan belevágnak az ember életébe, és elég hatékonyan korlátozzák. El kell menni dolgozni, és ott nem kérdezik meg, hogy te mit szeretnél, mi a véleményed, a munkahelyi hangulatot hogy lehetne úgy kialakítani, hogy földobó legyen, inspiráló, természetes és emberi. Ezek a keretek mind készen vannak, te pedig választhatsz: felakasztanak vagy agyonlőnek, durván sarkítva ezek a lehetőségek. Még annyit, hogy kezembe került egy könyv, amit valaki javasolt elolvasásra, ez kb. a huszadik ember volt, aki ugyanezt a könyvet javasolta, és olyan gondolatokat találtam benne, amik bizonyos szempontból érintik ezeket az alapkérdéseket. Ez egy amerikai szerző, Daniel Quinn könyve, a címe Izmael. A szerző megvizsgálja az élet legfontosabb kérdéseit, hogy a természetet, az emberiség történelmét és sorsát, az emberiség rendeltetését milyen erők mozgatják. Azt mondja, minden civilizáció egy egy mondatban kifejezhető történetet valósít meg, például a nyugati civilizáció története annak a megvalósítását jelenti, hogy az ember a világot a saját uralma alá kell, hogy hajtsa. Ez a nyugati civilizáció alaptétele, minden más ennek van alárendelve. Hogy helyes-e ez az alaptétel vagy sem, külön kérdés; a szerző állást foglal, azt mondja, nem az embernek kell a világot uralma alá hajtani, hanem az ember akkor igazán ember, ha a világ szavát meghallja és a világhoz való kapcsolódását megtalálja természetes módon. Ez sok szempontból érinti a mi problémafelvetésünket; egészen más, eltérő következtetéseket is levon, de amiatt érdemes ajánlanom, hogy ezt a könyvet olvassa el, aki nem idegenkedik mások gondolatainak könyvekben megjelenő formájától, mert lehetőséget ad, hogy ütköztessük a véleményeket. A szerzőnek is az a meggyőződése, hogy ezeket a kérdéseket meg lehet vitatni, meg lehet érteni, és ezek alapvetően átalakíthatják az életünket. A könyv végén szerepel is egy postacím, ahova bárki írhat, ha föl akarja venni a kapcsolatot vele. A TITOKFEJTŐ-VHK-körrel ez érdekes módon újabb egyezést jelent.
Köszönetnyilvánítás: A begépelésért és a szerkesztésért köszönet illeti Galántai Dávidot.
Elhangzott a Titokfejtő-VHK-kör 2. találkozóján, 1997. XI. 13., BENCZÚR-KLUB, a POSTÁS Művelődési Központban.