2007. június 22., péntek

Magyar Adorján: A Csodaszarvas

A rege bevezető része


1.)
Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)
Nyulak, rókák kergetődznek
Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,
Jámbor gazda udvarára.
Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,
Abban látánk vetett ágyat.
Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,
Belül fekszik gyöngéd hölgye.
Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,
Költögeti apját, anyját.
Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám
Mert megjöttek a regösök !
Régi rege róla,
Régi rege róla.
Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik. Finom porként szitál a hó, ahogy nagy hidegben szokott. A Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni futni, rókák által üldözve.
Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó által már félig-meddig betemetve. Ez alig látható nyomokat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki az augsburgi csata után élve került haza és most énekmondással keresi kenyerét. Karácsony és Újév éjszakája van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is több keresetet és megvendégeltetést jelent.
„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fenyő- vagy más fából készült gerendákból való házat értik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák; mások szerint azonban így a kőből vagy téglából rakottat nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót, sem a sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek betapasztva s azután bemeszelve; bár régen olyan finom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani nem kellett.
A ház ablakaiból világosság látszik. A fázó, didergő regések vágyódnak a meleg szoba és méginkább meleg étel után. Az udvaron vagy az oszlopos tornácon énekelnek. A dallamok a dunántúli és erdélyi regös énekek, régi magyar balladák és népdalok dallamai felhasználásával állítandók össze. Ezek mindenesetre magyarok de egyszerűek kell legyenek mert nagyon változatos, színes dallam nem egyeztethető össze az epikai előadás szükséges nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangulatot, amely megköveteli hogy a legmegrázóbb és a legvígabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassanak elő. Az azonban szükséges, hogy az énekrészek dallama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne untassa.
Megérkezénk, heten vagyunk,
Messzi földről jöddögélünk.
Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,
Jégországi mezőségről
Régi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,
Zord, zúzmarás erdők közül.
Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott
Kinek orra, kinek füle
Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,
Zabszalmából a subája.
Régi rege róla.

De remek a sok regéje,
Sok regéje, mondókája.
Régi rege róla.
A regösök mindig heten vannak. Egyrészük különböző álarccal szerepel a regölés különböző részeiben, a többi pedig zenész. Hangszereik az éneket kísérő koboz (lant, gitár), dob (az úgynevezett üstdob, amelynek csak egy bőre van és az egyik kézben tartják, a másikkal verik) és a regösök láncos botja. Ilyen bot kettő, háromnál is van és a refréneknél zörgetnek velük. Az egyik regös lehetőleg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy fiú vagy fiatalabb legény pedig a kakas, míg egy idősebb, vagy egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a legszebb epikai költeményeket énekeli, magát kobozával kisérve.
Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök valamint másféle tök héjából nemcsak dob hanem hegedű és gitárféle is készült.
A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is előforduló indíték (motívum). Ez országban minden jéggé fagyva és jéggé fagy mindenki aki oda merészkedik. Többnyire varázslat okozta az ország Jégországgá válását, de a mesehősnek élete kockáztatásával sikerül a varázslat alól az országot fölszabadítania. Egy Benedek Elek által közölt mesében úgy hogy az Áldott Napot rábírja, hogy ott is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt. Népmeséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok elhomályosult emlékezete, amely korszakok a Földön valóban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd elmúltak. A magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem volt, de volt a Kárpátokban és a Magyarországtól Északra fekvő tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettől délre fekvő részeken élő népnek tudomása kellett legyen a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát mintahogy népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de elérhető távolban lévőnek lenni mondatik, sőt mondatik az is hogy az hegyeken túl van. Az augsburgi csata utáni regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország alatt aligha másra mint Németországra gondoltak, amely Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra fekszik. Tény viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró alatt volt. A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták volt és így eresztették őket el.


Ezt palástolgatják ők tehát azzal hogy „ott lefagyott kinek orra, kinek füle”. Mivel azonban őseinknél a Karácsony és egyúttal Újév ünnepe : a téli napforduló éjszakája volt, ezért természetes hogy az ősi regések énekeikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az augsburgi csata előtt is emlegették.
2.)
Zabszalma a köpenyünk,
Tökcserép a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunk
Elcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beengedjék. A nyitott ajtóban az éj sötét hátterén látható lesz az égő gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas. (A szobában lévő világosságot az ajtónyitás előtt el kell oltani hogy e világosság ne csökkentse a Csodaszarvas fényhatását.) A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszonozzák a köszöntéseket, amelyek ilyenek :
Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Istene ! — Dicsértessék a Magyarok Istene. — A felelet rá : Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !
Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt bejön, ha nem, társai előbb leveszik szarvait, hogy az oltárrá alakított asztal két korsójába állítsák; a nyitott pitvarú régi magyar házakban azonban ez nem volt szükséges és a következő énekrész alatt a lángocskákkal ragyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.
Most a kobzos énekel :
3.)
Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,
Abból támad elő csodálatos szarvas.

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogára ezer égő gyertya.

Ezer égő lángjuk az égi Csillagok,
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,
Ezüstös teli Hold szügyéről világlik.
Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban elmondva, mert a Csodaszarvas magát az Eget, azaz a Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égitestek. A gomolygó vagy kerekedő felhő az alakuló Világködöt (ősködöt, nebulozát) jelenti, amelyekről őseinknek tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak ránk. Ez ősködöt magyar törzseink szócsoportja szerint gomolyad-nak nevezték, mozgását gomolygás-nak. Ellenben például kabar törzseink ugyanezeket a kavarog, kevereg, gabalyog szavakkal fejezték ki; mitöbb, a gabalyít igének népünk nyelvében ma is van kialakít értelme mégpedig mintegy „kuszálva kialakít”. Viszont kazár és székely őstörzseink a világkialakulás ködét kusza, guzsa, kósza alakú szóval nevezték, mozgását pedig a kuszál, kuszálódik, kaszálódik szavakkal. Ezen ős-kazár szóból származtak a görög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialakulatlan, gomolygó ősanyagot jelenti, továbbá a magyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget jelent, amik után értjük hogy a magyar kóc szó, amely szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a szláv kosza = haj, hajzat szó eredetét is képezze. Mindezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.
Ma tudjuk, hogy a világkezdő ősködök, amelyekből a napok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan gomolygó ősanyagködök. E világkezdő ősködöt kazár és székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely ábrázolatokat a székely kapukon valamint népművészetükben egyebütt is láthatjuk, de különösen következetesen a tulajdonképeni székelység helyein, azaz Udvarhelyszékben. (1. 2.)
Ugyanezen ősködöt kabar törzseink viszont úgy ábrázolták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti föl. Ez utóbbi kettőt Kínában díszítőindítékként ma is mindenütt láthatjuk, sőt Korea címere is ez, és a Távolkelet szimbolikájában ez valóban a világkezdő őskáosz ábrázolata.
Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a Mindenség kialakulóban lévő ködei, világai valóban ilyen spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, teleszkópjaink segítségével tudtunk megállapítani; holott, lám, őseink már ezt is tudták.
Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kíséri :
4.)
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kelő piros Napom, szép Hajnalcsillagom
Vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.

Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja
Vízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségből úszva megérkeztem,
Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,
A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek,
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...
Most újra a kobzos énekel : 5.)
Ki fia, ki fia ? Kicsoda, Kicsoda ?
Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,
A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,
Tenger homályából, sötétségből kikelt.

Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,
Aki őt szoptatta, nagy erejét adta.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsőjében,
Ringó bölcsőjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,
A ti elűzőtök mert már megszületett !
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Sötétség, hidegség felé tekergődznek,
Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,
Kerendő kígyókat íme meg is fojtja.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...
6.)
Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagy
Már ringó bölcsődben olyan erős is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :
A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :
Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,
Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,
A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,
Ez új esztendőben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,
Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörűséget.

Isten adjon nektek mindenben bőséget,
Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,
Mint az Aranyisten oly gyönyörű legyen.

Minden jószágotok szépen szaporodjon,
Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,
Fényes Aranytükör mindekor vezessen.
A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése. Itt a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve mintha ez a Mindenség Tengeréből úszva jönne elő, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükröződnek, míg szügyén és szőrén a Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá tünni. Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy a Csodaszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképen ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van megszemélyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszathasson. Az ajtónyílásban láthatóvá lévő Csodaszarvas megjelenése értelme az hogy az égi felhők megnyílanak és közöttük meglátszik az Ég. Ezért belől az ajtóra felhőket ábrázoló kárpitot kell akasztani, emelyeket különben ősvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a karácsonyi szertartás pompával volt megtartva, valószínüleg az ajtószárnyakra magukra is, belül, kifaragták és festették. Másrészt a felhők az ősködöt is jelképezték, amelyből a Csillagos Ég, azaz a Csodaszarvas, kialakult. A felhőket is különböző magyari ősnépeink más-máskép ábrázolták; például a magyarok úgy mint amilyen e rajzon a; a kazárok olyanképen mint b, amit a középkorból valamint még a barokkorból is ránk maradott díszítményeken is láthatunk; a kabarok olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak művészetében maradott fönn; a kunok úgy mint d; a szemerék és besenyők pedig úgy mint e; amely különböző ábrázolásmódok az illető népek vallásos szimbolikáján alapultak, de ami magyarázására itt nem térhetünk ki.
Az énekben valahol megemlítendők a Csodaszarvas szarvain csilingelő csengettyűk is és kifejezendő, hogy ezek a Csillagokkal is összefüggésben vannak.
Éspedig a következő okokból :
Ezen csengőknek — azonkívül hogy az egykori háziállat-szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt pedig nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes értelmük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek, aminek magyarázata azonban a magyar ősvallás táltosai titkos tudományai körébe tartozik, amelyekről itt nem szólhatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :
Ez a hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való megfelelésével függ össze. Ősnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkezvén, a Természetnek és a Természet Törvényeinek hangokbani kifejeződése volt, de aminek igen világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben ilyen nyomok csak annyiban maradtak meg, zűrzavarosan, amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor ősnyelvünk reájuk hatott. Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja (a magyarban és más nyelvekben is a csill-, sill-, csell-, sell szótöveknek (röviden ejtett é hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csillog, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is kövtkeztetnünk, hogy az ősök valamikor tudták nem csak azt hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámzó mozgások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, salló, csalló: hullámzó, kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér fény (amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és hogy ezenkívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának, vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a fényben a csillogás. Ezért őseink karácsonyi szertartásából — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt — sohasem hiányozhattak a csilingelő csengők sem — ami különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatához ma is tartozik. Említettük hogy a csill-, sell-, sall- szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is volt. Ez a mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallangó szavakból ma is látható. Utóbbi azon, vékony, hosszú szijjakból álló csüngőket jelenti, amelyek különböző tárgyakon alácsüngő díszül, a lószerszámokon pedig díszül is de főképen arra szolgáltak, hogy a ló mozgása által folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sallongásba hozva, az állatról a szúró legyeket, bökölyöket távolt tartsák.
Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é magánhangzók a rövid időközű, gyors hullámzásnak, a magas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felelnek meg, az e, ő, á magánhangzók ellenben a nagyobb időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak, melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek; habár, a végletek érintkezvén, az igen magas hangokoknak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg.
Az énekben említett „Tejfolyó”: a Tejűt, amelyet őseink fehér Anyaszarvassal is jelképezték, amely a Napisten anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó Ősanyag Istennője (Hera Juno), aki egyes törzseinknél fehér kancával is jelképeztetett. Népmeséinkben ez azon „fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik, aki azonos Heraklesszel, azaz a Napistennel; említettük pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt is tisztelték.
Vogul rokonnépünk énekeiben is a még bölcsőjében fekvő Napistenke oly erős hogy keze mozdulatáitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen eszünkbe juttatja a bölcsőjében is már nagyerejű görök Heraklesz hitregéjét. Vagyis itt is, mint számtalan más esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a mi ősnépeinknél van.
A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi ősi naptiszteletünkből származott hitrege, mivel a Napisten az aki melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tartó tél hidegségétől, sötétségétől és az ez idő alatt terjedő betegségektől és nyomortól az embereket megváltja, amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sőt avar őstörzseink tűzkultuszában a Napisten egyúttal a Tűzisten is lévén, ő szeretett gyermekeit, az embereket, a tűzgyújtásra is megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitől ezáltal is megváltja.
Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Magyarok, magyarok” is mondható, mivel ősnyelvünkben a „magyar” szónak „ember” értelme is volt.

Most ismét a Csodaszarvas szól :
7.)
Íme agancsaim én mostan leteszem,
Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,
Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Míg a sötétség tart : világosítsanak.

Az én agancsaim : az Isten áldása,
Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termőföldet velük munkáljátok,
Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsöt.

Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,
Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,
Hosszú, selymes füvet, bőven fólyó tejet.
Az agancsok azért „Isten áldása” mert belőlük készült az őskapa, a legrégibb földművelő szerszám; a földművelés pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.
A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi regösénekek egyrészét is képezik és amelyek az Újévi ünneppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel egyáltalán függenek össze. Őseinknél a Nászünnep, amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi napéjegyenlőségkor lévén, az első gyermekszületés így természetesen 9 hónap múlva, azaz a téli napfordulóra, vagyis az ősi Karácsony és Újév ünnepére esett.
„Magyar” nemzeti nevünknek még „földműves” értelme is volt, azt pedig már emlitettük hogy az őskapa, vagyis az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a földművelés szent jelképe is lett. A kapa és a földművelés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy kitérést kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejező része tartalmaz egy bizonyító adatot. E mondát külömböző változatai alapján így rekonstruálom :
A besenyők földéről jött volt Tonuzóba. Híres neves vitéz volt és számos harcban sok dicsőséget szerzett a magyarok fegyvereinek. Testvértörzse volt a magyarnak a besenyő és csak idegenek ármányossága veszítette volt őket néha össze.
Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az országban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzóba nem akarta ez idegen vallást elfogadni. Amikor pedig István őt a fegyverek hatalmával szándékozta kényszeríteni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert ragadtak. Ősi hesenyő szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nők férjeiket a harcba is követték és íjjal, karddal a kezükben férfiak módjára harcoltak. Náluk a nők ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhában és fegyverzetben is jártak.
Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal — aki Tonuzóbát meg akarta keresztelni, mind egy szálig levágták. István most már egész hadsereget küldött ellenük.
Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem de akár mennyien támadtak Tonuzóbára, ők mind levágták azokat. Körülöttük, köröskörül egész básrya támadott már az elesett németek és hitehagyott magyar harcosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig állottak lóháton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen, várva az új támadásokat.
Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával, mire ő, nem tudván mitévő legyen, összehívta németjeit és keresztény magyarjait tanácskozásra.
Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot hagyják abba, gyűjtsék össze fegyvertelenül a békés, földműves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapával, vegyék körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hányni, temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind magasabbra, magasabbra, amíg Tonuzóbát és feleségét is betemetik. . .
És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földműves magyar nép ellen nem bírt fegyvert emelni. Karjuk erőtlenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind magasabbra az óriási sírhalom...
Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük látszott ki a földből, István hírnöke fölszólította őket :
— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget ! Azt üzeni István : te leszel őutána az első ember az országban.
De ők csak így feleltek :
— Nem, nem soha !
Be is temették hát őket egészen.
Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát és feleségét. Ott áll most is a nagy, magas, kerek sírhalom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország földén, de ezt Tonuzóba sírjának nevezik most is. Benőtte a gyep és nyájak legelésznek rajta. De azt regélik a juhászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzóba és neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat. Mert ők nem haltak meg hanem élnek most is a nagy sírhalom mélyén és várják századról századra hogy a magyarok ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és őket kiszabadítsák. Mert el jön még az ideje annak !
Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk vagy történelmi valósággal amely csak a századok folyamán, népajkon alakult át meseszerűvé, fölhozhatjuk hogy I. István király idejében a már kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az ősi hagyományokat és szokásokat, ha ők maguk már nem is éltek ezek szerint. Tudták tehát azt is hogy Tonuzóba a következő okokból nem emelhet fegyvert az őt körülzáró és betemető népre : Minden törzsünk, mint besenyők, kunok, jászok stb., magát a magyar őstörzsből származónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tisztelettel voltak sőt azt szentnek tekintették. Úgyszintén őseinknél a földművelő ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földműveléssel nem vagy alig foglalkoztak. Őseink szerint ugyanis a földművelés volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie. De különösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig ha ezzel a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy későbbi származéka, amely úgy keletkezett hogy a már lappal bíró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható legyen). Elképzelhető tehát hogy ősei vallásához és hagyományaihoz szent meggyőződéssel ragaszkodó ember, magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva látván, inkább a halált választotta mintsem hogy az ásóval és kapával a földön dolgozó magyar földművesekre fegyvert emeljen. Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése tulajdonképen visszaélés volt a magyari népek egy hagyományos szokásával.
Az őskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint láttuk, aga volt. De például a kabarok ugyanezt kapa néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelentő szavak e magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap, kapkod, kapdos igék is közös eredetűek mert amidőn a kapával kapálunk, vele csakugyan aktív értelemben vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a kapa kampója valóban kapdossa a földet. Ezek szerint kapa (azaz : a kap) olyan főnév, amely a kap igéből lett, főnévképző szóvégi névelővel, vagyis kap-a tulajdonképen annyit tesz mint a kap, vagyis : az ami aktív értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének ugyanis passzív értelme is van, amely a latin recipere igének felel meg). Innen származnak a kapocs és kapcsol szavaink is, mivel régibb nyelvünkben, különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics szócskának kicsinyítő értelme volt. Tudjuk azt is hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünkben kapó alakban is előfordult, vagyis e szavunk is tulajdonképpen megfogó, megragadó értelmű.[1]
Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótövünknek nyelvünkben egész szócsoportja van s így ez tehát annak őselemei közé tartozik, vagyis nem holmi átvétel, mivel a nyelvekben a máshonnan átvett szavak elszigetelten, rokonok nélkül állanak. Így aztán azt is meg kell állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopati = kapálni igéje is tőlünk származott; annyival is inkább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika, vagyis amilyen logikus tehát a magyar kapa és kapálni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a motika és kopati szavak teljesen más alakja.
A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontalanul áll, mint minden idegenből átvett szó, eltekintve attól hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang hiányzik azt többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anyanyelvű emberek a magyar kapálni szót is kopálni-nak hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályozott volna abban hogy a kopati igét mi is kopálni-nak ejtsük, ha az átvevők mi lettünk volna. Azt pedig hogy az eredetileg hegylakó és kizárólag állattenyésztő és nomád életmódot folytató szerb és horvát nép a földművelést és megtelepedett életmódot a magyaroktól és magyariaktól tanulta, bizonyítja még asov (ejtsed: asov) = ásó szavuk is, amely szónak az ás igénkbőli származásához kétség nem fér. Ugyanígy a város szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem fér kétség, vagyis város szavunk várral bíró, megerősített helységet jelent. Mivel pedig a szerb-horvát nyelvben varos (ejtsed: varos) = város, ebből az is kétségtelenné válik hogy az eredetileg nomád szerb és horvát szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmódot is az ősidők óta földművelő és városépítő magyarságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már művelhető völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és horvátok nagyobb része a kereszténység fölvételével, és később az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott magyarságból áll.
Hogypedig a kap igetövünk mily ősrégi, bizonyítja az, hogy ez a latin ősnyelvbe is átszármazott, mert a latin capio is = kap, azaz megfog, megragad.
De ősnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen — ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk megfordított alakjának kell fölismernünk, mivel a p és f hangtanilag egymásnak épúgy közvetlen rokona mint a k és g; a magánhangzók változása pedig hangtörvényileg lényegtelen. Mindebből azután az is következik hogy a fog, megfog igénk és a fog (latin dens, német zahn) főnevünk között is logikus összefüggés van, ami onnan ered, hogy ember, állat ellenfelét, prédáját fogaival megfogja. A fog főnevünk és a kap igénk közös eredetét a legmeglepőbben az is igazolja hogy a latin dens szónak nem csak fog (Zahn) hanem ág és kampó értelme is van, amiből kitűnik hogy azon ősidőben amikor a latin nyelv kialakult : az ág, kampó, fog főnevek és megfogás, megragadás szavak közötti összefüggés még az emberek teljes tudatában volt, vagyis hogy akkoriban még általánosan használták nemcsak faágból vagy agancsból való őskapát hanem olyan halfogó halászhorgokat is amelyek egyszerű ágkampóból (később csontkampóból) készültek, habár ezek a földművelő ágánál sokkal kisebbek voltak.
Ilyen ősi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még, különösen nagyobb halak, mint például harcsa fogására.
Viszont azt hogy fog főnevünkkel miért azonosul a fok (például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a létra fokai) azt világosan megmagyarázza az hogy a megfogó szemfogak hegyesek, továbbá az hogy az ősi létra nem volt még olyan mint a mai hanem olyan amilyennek azt e rajzon láthatjuk, amely az ősember földbevájt kunyhóját ábrázolja a beleszolgáló létrával, vagyis az ősi létra nem volt egyéb kisebb fatörzsnél amelyen az ágak csonkjait meghagyták és ezek képezték a létra fokait. Szibériai őslakók ilyen lakásokat és létrákat napjainkig készítettek. Ugyanilyen, csak kisebb volt az ősi ruhaakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból valót is. Ilyen fiatal fácska törzséből készült ruhaakasztó fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban magam is láttam még és a Néprajzi Értesítő folyóirat 1913. évf. 143-145. oldalán be is mutattam.
Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak is), amely név tehát a rog = szarv szerb szóból származik.
Olvasónk tudja immár hogy őseink miért nevezték a szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak, vagyis azért mert ebből számos hasznos szerszámuk készült, főkép pedig a szent őskapa, az aga, amelynek segítségével jutottak a gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz; népünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi „áldás”-nak.
Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést kell tennünk az ének azon szavai bővebb magyarázata céljából hogy az égő gyertyákkal ragyogó agancsok :
Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Amig sötétség tart : világositsanak.
Az asztal ugyanis őseinknél egyúttal a házioltár is volt, majd későbbi időkben házioltárként erre külön asztal szolgált, de természetesen nem minden őstörzsünknél egyformán, mert hiszen például az avaroknál házioltár volt a tűzhely, amelyen sütöttek-főztek is és náluk is csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak későbbi időkben fejlődött ki külön tűzoltár.
A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem rekonstruálhatni ahogyan azt az alábbi rajzon látjuk ábrázolva : Asztal, hímes terítővel, rajta középen kis emelvény, szintén hímes terítőcskével. Ez emelvényen áll díszesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a lelkiismeretet jelképező Aranytükör, amely egészen szabályos kerek korongalakú de tükröző felülete alig észrevehetően domború. Ez régen tiszta aranyfémből készült. Mellette kétoldalt áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két szarvasagancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstköpűkben égnek a gyertyák. A szarvasagancsok ugyanis a szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejéről könnyen levehetők voltak, hogy az oltár ezen edényeibe állíttathassanak, égő gyertyástól.

Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal mellett is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék kárpit volt függesztve, amelyen fényes, ötágú csillagok voltak és ami a csillagos Eget ábrázolta. Ezen oltárnak azonban régen gyakorlati célja is volt, sőt eredetét is ezen gyakorlati célra lehet visszavezetnünk. Ugyanis eltekintve attól hogy hiszen az asztal az étkezéshez is szolgált, hogy régen esténként az étkező asztalról a világítás el nem maradhatott és hogy ősidőkben hazánk területe a Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és nappalok fél-fél esztendeig tartottak : a lakó- és tartózkodó helyiségekben este vagy éjszakában világításra mindenkor szükség volt, aminek helye régibb időkben elsősorban is az asztal volt. De ugyancsak az asztalon állott a tükör is, amely előtt öltözködtek, fésülködtek és mosdottak is. Miutánpedig a legrégibb házak félgömbalakúak azaz hupolagszerűek voltak, ennélfogva faluk belül homorú és befeléhajló lévén tükör fölakasztására nemigen volt alkalmas. Ugyanezen okból asztal, tűzhely, illetve oltár is a helyiség közepén állott vagy legalábbis a középhez közel. Ezekszerint tehát a falmellett álló asztal, tűzhely, illetve oltár is későbbi fejlemények, azon időkből valóak amidőn a lakóhelyiségek már négyszögletesek lettek. Mint mindig, tehát itt is : a jelképes értelmű vagy vallásos célú dolgok eredetét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes értelem később magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos szertartások is gyakorlati cselekmények későbbi fejleményei, sőt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét tartják, mintegy megrögzítve, fönn, amelyek a mai életben már nincsenek is meg többé.
Utóbb aztán a kereszténység is — bár be nem vallottan — mindenben utánozta az ősi természetvallás oly szép szokásait és szertartásait. Itt például ősvallásunk oltára emelvénye és Aranytükre helyébe került a tabernaculum és ostensorium, az égő gyertyás szarvasagancsokból pedig fejlődtek a keresztény oltár égő gyertyái. Csakhogy a tabernakulum és oltáriszentség egészen más értelmezést kaptak, a keresztény oltárak égő gyertyáinak pedig már semminemű értelme sincsen, holott ősvallásunkban ezek a csillagokat és az Eget jelképezték. A keresztény ostensoriumok — amelyek közepén a felszentelt ostya kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll mintahogy állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak, ami hiszen annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, korongalakú — bár sokkal kisebb — ostya helyén régen a Napot ábrázoló, fénylő Aranytükör állott; azt pedig, hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett korong pótolja, úgyhogy ezáltal az ostensorium épenolyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör. Mi több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a Nagy Égisten fiának mondatik, mint a Magyarok Istene, azaz a Napisten.
Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is az, teljesen kétségtelen. Olaszországban, amint az 1944-ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomokban magam is láttam, az esténkénti templomozásnál (amit ott „benedizione serale”-nak neveznek) az oltáron a szarvasagancsokra még meglepően emlékeztető ilyen gyertyatartókban égnek a gyertyák, míg közöttük középen az ostensorium áll. Az egyezés oly nagy hogy a közös eredet nem lehet kétséges, vagyis nem kételkedhetünk abban hogy a keresztény oltáriszentség az Aranytükör leszármazottja és hogy ezen keresztény gyertyatartók (ezeket Olaszországban „griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok utánzatai, habár ez ma feledésbe ment.
Sőt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécseiben — amelyeket ők is vallásos szertartásokon használnak — szintén nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlékénél. Az ilyen zsidó gyertyatartókra egyébként az említett olaszországi gyertyatartók is nagyon hasonlítanak, különösen azok amelyek osztó karja nem ferde hanem vízszintes és öt vagy több gyertyát viselők, amilyeneket ott szintén láttam.

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni tárgyához :
A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsőjében is oly erős hogy ha bal- vagy jobbkezét mozdítja : a Föld reng illetve „a tenger fölviharzik, végesvégig habzik”. A görög hitrege szerint Heraklész oly erős már bölcsőjében is, hogy a rátámadó két kígyót megfojtja; amely két kígyó hogy a Hidegség és Sötétség megszemélyesítései, ezt azonban csak magyar adatok segítségével tudtam kinyomozni.
Miután pedig mi már tudjuk hogy Magyar Ősatyánk azonos a Magar és Makar néven is nevezett Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták ősatyjával, mindez azután nyomra vezet bennünket, vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink kicsi de nagyerejű hősei : a Babszem Jankók, Hüvelyk Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél, illetve hogy az ezekről szóló mai meséink ősi napéposzunk azon része maradványai amelyek Napistenünk gyermekkoráról szólottak volt, csakhogy ma már végső fokig elromlottak, elfajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy régebben, amíg ősvallásbeli eredetük még észrevehetőbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként üldöztettek is. Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk e része helyreállítását főkép ezen népmeséink segítségével lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany János költői tehetségén kívül még alapos néprajzi tudás is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi ősi, mi az ősinek romlott, átalakított maradványa, mi az ami az ősiben nem volt meg hanem csak későbbi belevitel és minek kellett az ősiben meglennie de később kiveszett vagy üldöztetés által kiírtatott. Elsősorban is pedig szemelőtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék ősregénk azon régibb alakja maradványai amelyben még nem testvérpár hanem csak egy regebeli hős szerepelt.
Őseink főbb hitregéiket (mythoszaikat) a csillagképekben szokták volt illusztrálni, mégpedig a legnagyobb költői szabadsággal, amiben annyira mentek hogy ugyanazon csillagképet — helyesebben szólva ugyanazon csillagcsoportot — tetszésük szerint hol így hol úgy magyarázták vagypedig ugyanazon csillagcsoportot egyik énekesük emígy, másik amúgy értelmezte, aminek nyomát úgy nálunk mint a későbbi népek őseinktől öröklött csillagképeiben ma is láthatjuk. Hogy csak egy példát említsünk : láttuk hogy a Nagy Göncöl vogul rokonainknál futó szarvas, nálunk általában szekér de palóc törzsünknél már „kincső” azaz kancsó. Több európai népnél azonban ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek a mi Kis Göncölünket nevezik, amely utóbbit azonban népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének vagy Bába Matollájának is mondja. Hogy az európai más népek Nagy és Kis Medvéje mennyire képtelenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a medvének nincsen farka holott ők, amint azt régi égabroszokon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú farokkal ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát képezi. Vagyis szerintem az említett más népek részéről itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie; amely félreértést, azt hiszem meg is találtam : a medve latin-olasz neve ursus-orso (olvassad: urszusz-orszo).
Föltűnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósága. Márpedig tény hogy mindkét „Medve” az Ég látszólagos forgási tengelye közelében van, sőt a Kis Göncöl, azaz a Kis Medve farka hegyét épen maga az északi Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a tengelypontot is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyéből soha el nem mozdul és a többi mind e körül keringeni látszik. Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis azért mert ősregéink szerint Tündér Ilona palotája azonos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy forog önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint ismeretesek népünk azon tekerükéi (fonalfölgombolyító állványai), amelyek függőleges tengelyen, kakaslábhoz hasonló, háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike oly hosszú függőleges tengellyel bír, hogy ennek fölső hegye a mestergerenda közepén lévő e célra szolgáló kerek lyukában forog, amely lyuk köré Erdélyben még ma is szokás csillagot faragni.
E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis Göncöl, más néven Bába Tekerüke vagy Bába Matollája. Lehet azonban, hogy őseink a Sarkcsillagot orsóhoz is hasonlították, mivel ez fonásközben szintén függőleges helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó — régen orosó, orsú alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve de azt nem értve ursus vagy orso azaz medve értelműnek vették és így lettek azután előbb csak a Kis Göncöl, majd a Nagy Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Északi Sarka közelében van — medvékké, de hosszú farokkal !
Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még — or, ör, szóvégi magánhangzóval orú, örű, romlottan örv = kör, karika, amely szavakból képződött orsó vagyis orosó = forgó, pörgő, valamint oros = forog és orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk nyelvében ma is él.
Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítőben Erdélyből olyan mestergerendarajzokat, amelyeken az Északi Sarkcsillag ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévő más csillagalakok az égbolt többi Csillagait jelentik. Mennyezetekre és kupolák belső fölületére csillagokat ábrázolni máig is, különösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig maga mennyezet szavunk is a mennyezet és az égbolt azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja fönn.
Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban mindig kötél és csillagok. Az Északi Sarkcsillagot ábrázoló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a tekerük vagy vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye forog.
A Viski által a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama 113. és 115. oldalakon közöltek fejtik meg a legcsodálatosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság miért nevezi máig is a ház mestergerendáját e ma széltére használatos de idegen eredetű szó helyett ideg-nek. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1911. 245. oldal Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar falvak.) Viski Károly a fönt említett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” című cikkében többek között a mestergerenda csillagos díszéről ezeket írja : „E díszítés közepén tisztán látszik a lyuk, amelyben a motolla tengelye szokott járni. A másik, több ház mestergerendáján is előforduló dísz nyilván a kötelet utánozza remek faragással; ez az egész mestergerendán végig fut. Talán nem vetjük el a sulykot ha föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban csakugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”

Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti rajzon C-vel jelzett forgatható készüléket kell értenünk, „csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, korongalakú csapágyat, amelynek felületére csillag volt kifaragva. Hogypedig Viski föltevése mennyire helyes, nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti rokonnépünk kerek és mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban) e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség közepén égő tűz fölé akasztott főzőüstöt tartja, továbbá a függőbölcső és más miegyéb fölakasztására is szolgál, de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint már említők — a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj húrát is nevezzük idegnek.

A régi magyarok ugyanis tudvalevőleg az íjat kifeszítő húrt nevezték volt idegnek, aminthogy ezt mai irodalmi nyelvünk is nevezi még így. Őseink legrégibb lakai is még kerek alaprajzúak és kupolaszerűek lévén, a kifeszített kötél ezekben is megvolt. Ugyanez megvan mai népünk kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szalma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért azt tehát rúd pótolja. (Lássad: Herman Ottó: „A magyar ősfoglalkozások köréből”. Budapest 1899, 29. kép. Kontyos kunyhó, Ecseg.)
Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cupolaja) alatt valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az íjat feszítő ideg. Bizonyosnak vélem hogy amidőn az ilyen kerekalaprajzú és hupolagos lakok őseinknél már nem csupán kunyhószerűek voltak, hanem, kerek alakjukat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká, templomokká is fejlődtek és szilárd anyagokból is épültek, bennük a kifeszített kötél még ezután is sokáig megmaradott és ha nem is állandóan hanem csak bizonyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá, majd mestergerendává alakult át, különösen azután hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot mindinkább a négyzetalakú váltotta föl. A mestergerendára pedig azért faragták ki továbbra is díszül a kötelet és Csillagot, illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok szebbnél szebb, az Égről, Tündér Ilona kakaslábon forgó légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a Világ Göncöléről (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelképes monda és hitrege függött össze. Hogypedig mindez mily ősrégi eredetű dolog, bizonyítják még a következők is : Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pontján, Magyarország pedig nem esik össze az Északi Sarkkal, vagyis világunk „tengelye” nem függőleges hanem Észak felé elhajló, de a tekerükök, vetükök vagy matollák tengelye függőleges, valamint a mestergerendák csillaga is a vetük függőleges tengelye csapágyát képezi.
Ámde ősrégi műveltségünk virágzása korában, a Jégkorszakok előtti vagy azok alatti időkben — amint azt már többször említettem — az Északi Sark valóban Magyarország területén volt, úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is volt. Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni ábrázolását és a velük tengelye csapágyakénti használatát illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövő asszonyokat az erre vonatkozó mondák felől kikérdezni. Más gyűjtők e dolgok felől mit sem sejtve, ezt nem is tehették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fiatal és néprajztudományilag kiképzetlen lévén, ezt szintén nem tettem meg. Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 150-173. oldalain lévő a Győr vidéke magyar népművészetéről szóló cikkében adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amelynek közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont a tengely számára szolgáló lyuk belőle már hiányzik, míg a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv jelezi, a kötél csavartsága azonban már szintén nincsen föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más mint az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek tengelye már nem ért föl a mestergerendáig hanem oly erős és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földűlésüktől nem kellett tartani. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)
A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel ennek főfoglalkozása ősidőkben a gyümölcstermelés volt, valószínűleg a népmeséinkben ma is meglévő aranyalmafa szerepelt. Ez pedig szerintem a narancs is lehetett, mely azon időkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mainál is sokkal enyhébb lévén, a narancs itt megteremhetett. Azonban ősvallásunk szimbolikájában minden sokmagú, valamint minden fürtökben vagy kalászszerűen termő gyümölcs, szem és bogyó nőnemű jelkép volt, mivel a számosság is, a női petefészekkel kapcsolatban, nőnemű valaminek fogatott föl, holott az egymagú bogyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilvafélék, pedig hímneműnek, ezért eredetileg a nőelvi regékben, amelyekben az „aranyalmát” női mesehős kell megszerezze, e gyümölcs alatt valószínűleg valamely sárgaszínű barack- vagy kerekgyümölcsű szilvafélét kell értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység, magány is hímnemű valaminek fogatott föl.
De természetesen e jelképezések később, ősvallásunk hanyatlásával, de főkép a kereszténység terjedésével, össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen feledésbe is ment. A tulajdonképeni magyar törzs eredethitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt. Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínű hogy igen régi időkben, amikor a hímelvűség és nőelvűség még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is keletkezett egy olyan alakja amely a hímelvűséggel, a másik pedig a nőelvűséggel maradott kapcsolatban. A hímelvi változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennő szigetén (Csallóköz) levő gyönyörűséges Aranykertjéről vagy Tündérkertjéről van szó és az ebben álló aranyalmafáról, amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfimesehős, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán Ilonát, akié a fa, is nejévé teszi. (Lássad például: Horger Antal: Csángó népmesék: „A magas fa gyümölcse”. Budapest 1908. és Benedek Elek magyar mesegyűjteményében „A tizenhárom hattyú” címűt, amely az ismert „Árgyirus” mese népi ősalakja volt. De megvan igen szépen a Tündér Ilona kertjében lévő aranyalmafa, amelynek gyümölcsét a mesehősnek kell megszereznie, Horger Antal gyűjtése „A sárga kicsi kígyó” című meséjében is.)
Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-mythoszban is ahol Heraklésznek a heszperidák (azaz a tündérek) kertjéből kell az aranyalmákat megszereznie. Heraklész pedig szintén a Nap megszemélyesítése és tehát a mi Magyar Napistenünkkel azonos. Őseinknél ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szikla is, hanem olyan lapályos mint amilyenek a folyók szigetei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.), mindig nőnemű jelkép volt, amiértis onnan férfimesehős kell az aranyalmát megszerezze. A nőelvi változat ellenben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy király (azaz a Nagy Égisten) kertjében áll és az aranyalmákat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nő, azaz Tündér Ilona. A király a fát sikertelenül őrizteti, míg végre a királyfi (a Napisten) is kimegy őrzésére, mire megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért lopkodta volt mert remélte hogy egyszer a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Ez utóbbi változat van földolgozva Vörösmarty „Csongor és Tünde” című költeményében, valamint ez van meg az ismert „Árgyirus és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy György 1618-ból tartott fönn írásban is.
Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért mesehősnő jön, ma sincsen sziget említve, ami tehát még mindig annak emléke hogy a sziget nőnemű jelkép volt (a női szeméremrészé). Ellenben az hogy például Szemiramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei meg hegyen vannak, ez annak emlékét tartja fönn, hogy nőelvi törzseink szerint a Földi Paradicsom kertje hegy tetején levőnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kőszál a hímtag jelképei voltak, a nőelvi törzseknél pedig, amelyeknél tehát jog és hatalom is a nőnél volt (mint például a szemere törzsünkből származott amazonoknál), a nemzésnél is a nő szokott fölül lenni.
Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém, Tatrossy György, az Apor család íródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta. Bár ő azt állítja, hogy a mesét olasz krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név meg a meséjében előforduló és számos népmesénkben meglévő tősgyökeres magyar indítékok alapján és a Tatrossy által beletett latinos és görögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását valótlannak tartarnunk. Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos és barokkos divat szerint, soha el nem mulasztották a görög római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami a Tatrossy meséjében előforduló idegen személynevek eredetét is megfejti.
Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet szerető de naiv olvasóinak akart „imponálni”. A fitogtatás pedig elég bántóan ki is rí amidőn a különben magyar népies hangú és tárgyú mesében ilyen betoldások kerülnek sorra :
Juno, Pallas, Venus és Minerva,
Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklő Musák
Ékes tekinteti mert mind feljül mullja.
Mondja ezeket Tatrossy amidőn Ilona szépségéről beszél.

Folytatom a Csodaszarvas éneket :
(Kívülről kukorikulás hallatszik.)
A Csodaszarvas énekel :
Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...
Emitt is, amott is már kukorikulnak...
Minden ékességem íme már letettem,
Minden ragyogásom nektek átaladtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam
Ez új esztendőben már reátok hagytam.

(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?
Jelentik, jelentik újesztendő napját !...
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,
Messzire, messzire el kell nékem úsznom...
Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm...
ideje eltűnnöm...
A Csodaszarvas eltűnése azt jelenti hogy reggel a Csillagok eltűnnek.
Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezető része, vagyis a megjelent regösök évvégi, illetve újévkezdeti szereplésük egy része. Miután a házioltár Aranytükre előtti éjfélutáni szertartás is befejeződött, következik az újévkezdő víg lakoma és mulatozás amialatt a regösök igéretüket beváltva, regélnek azaz először elénekelik a világkezdetet és a magyarság keletkezése regéjét, azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd annak többi részeit, valamint egyéb regéket is.

Tovább
___________________
1 A német packen (olvassad: paken) = megragadni, megfogni is a magyar kapni = megragadni ige fordított alakja.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Magyar Adorján írásai:


http://yamaguchy.netfirms.com/magyar_a/adorjan_index.html