Czakó Gábor: Az ateista

(Nem hangozhatott el a Vasárnapi Újság semelyik adásában sem 1996 elején.)

A hitetlen figyelmetlen: nem veszi észre Isten köszönését. Az ateista ellenben dühös kamasz. Hallja a köszönést, de nem viszonozza. Tüntetően. Atyja elé áll és kihívóan hallgat. Ám miután ő nem bírja a végtelenségig, meg kell törje a csöndet: szólt valaki? Nem, ugye senki. Itt nincs senki. Zavara bevallhatatlan, tehát gúnyolódni kezd, fölemeli az abroszt. Itt sincs senki. Kihúz egy fiókot: itt sincs.
Az ateista állítás, ha csak annyi volna, hogy nincs Isten, betudható volna az emberiség pubertásának. Tizenéves korunkban szakadunk ki végleg édesanyánk öléből, s döbbenünk rá arra, hogy a magunk lábára kell állnunk. És lám, képesek vagyunk rá, igazi fölnőttek lettünk. Nő a szakállunk, erőnk egyre gyarapszik, csupa izom vagyunk meg férfierő és asszonyi, naponta lebuktatjuk apánkat, hogy ezt vagy azt jobban tudjuk nála, akaratunk szabad, nosza, legyen még szabadabb. A 18.-20. században kibomló Gazdaságkori fejlemények a megtévesztésig hasonlatosak. Többször érezte úgy a Tudomány e folyamatban, hogy hajszálnyival tud csak kevesebb Istennél - például a fizika, a biológia, a hegeli filozófia, a marxista szociológia a 19. században megismertnek és megértettnek hitte a világot. A genetika napjainkban véli úgy, hogyha kedve szottyan, sosemvolt lényeket teremthet. És szottyan, akár a sihedernek, aki pillangót tetováltat a homlokára, mert éppen az tetszik neki, és dacosan fütyül a következményekre. És a világ a kezünkben. Erőnk akkora, hogy a Földet bármikor tízezer kisbolygóvá apríthatjuk. A társadalom örök problémája is megoldva: a gazdaság szakadatlan fejlődése mindenki számára lehetővé teszi fogyasztása folyamatos bővítését. Igaz, a serdülő romantikához kissé laposak a kilátások, de a többség - minden tinédzser így tudja -, nem olyan mint ő, nem vágyik szárnyalni, csak termelni és fogyasztani.
Atyja ellen lázadó kamaszunk túl sok brosúrát olvasott, túl sok Freudot, meg bulvárlapot, mértéktelenül nézte a tévét? Majd kinövi, és az Úr, ez a derék, jámbor liberális Isten, majd megbocsát neki. Mert ha mégis létezik, úgy sincs egyéb választása...
De kinek bocsát meg?
A harcias tagadásban rejlő hátsó gondolat, hogy ember sincsen. Isten nélkül ugyanis nem beszélhetünk az ő képmásáról, szabad akaratú, erkölcsi, vagy bármilyen felelősségű lényről, a szellemi létben osztozóról. Helyén valami más áll. A tagadó helyén, természetesen először az ő helyén, aki persze tagadását szabad akaratából tette... Badarság, bőszítő. Éppen ezért az öregedő kamasz hetykesége helyébe düh lép. Istengyűlölet és állandó sértettség. Kikérné magának, ha valaki rámutatna, hogy például a kultusz nélküli kultúra fából vaskarika. Ez az elképzelés nem egy a lehetséges sok közül, hanem maga a lehetetlen. Az eredmény mutatja. A tagadó helye innentől már nem a lét, mert lét sincsen a tagadás következtében, csak az a talpalatnyi zsombék, melyen az egyén pipiskedik, hisz a lét, a teremtést átható közös ethosz valójában Isten és ember szellemi közössége. A léten kívül csak élni lehet valameddig, csillapíthatatlan mohósággal habzsolni, amíg tart. Amíg el nem fogy.
A tagadás szellemének árnyéka, az ateista, ha rávesz arra, hogy nemlétezőnek gondold el magad, akkor többé nem az erdő gondol el téged, nem a föld, nem az ég, nem Isten és nem ember, hanem a viszonyok. A habzsolási viszonyok, a nyakkendőd, a kocsid, a tévéműsor. A Dolgok. A nem-ember ember, a Barbi. Ő persze nem dolog, nem állat, hanem démon.
Nájlondémon. Műhaj, műszag, műszív. Műlét műélettel művilágban.