(Szőcs Géza)
[Hamvas, a raktáros és segédmunkás]
1948, az 51 éves Hamvas Bélát könyvtári állásából felfüggesztik és "b-listázzák" - ez a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriája. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatja.
1948-1951 (51-54) Földműves igazolványt vált ki, hüperioni világához, Szentendrére tér vissza, ír, gyümölcsöt termeszt. Itt készíti el a Karnevál c. nagyregényét. (...)
1951 júliusa (54) A szentendrei hatósági zaklatások miatt raktárosi állást vállal Tiszapalkonyán, egy hőerőmű építkezésén. Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak teheti, titokban, kihúzott íróasztalfiókban és árokparton szanszkritból, görögből és héberből fordít; a jógáról, a Kabaláról, a zenről, és a szufikról ír tanulmányt.
1954-1962 (57-65) Inotára, egy másik hőerőmű építkezésére áthelyezik. Segédmunkás. Művészetesztétikai tanulmányokat ír, befejezi Szilveszter c. regényét és hozzákezd idős kora legnagyobb esszégyűjteményének, a Patmosznak az írásához.
1962-1964 (65-67) Áthelyezik Bokodra, a hőerőműbe. A Scientia sacra második részén dolgozik, amely a kereszténység és az archaikus hagyomány belső viszonyát vizsgálja. A tervezett tizenkét könyvből öt készül el. 1996-ban jelenik meg először.
1964 márciusa 67 éves, nyugdíjazzák. Két kisregényben megírja a kommunista diktatúrák orwelli kritikáját: Bizonyos tekintetben és Ugyanis címmel. Utolsó tanulmánykötete az Öt meg nem tartott előadás a művészetről 1967-1968 fordulóján készült el.
1968. november 7. Agyvérzésben meghal.
(Dúl Antal: Hamvas Béla életpályája)
Szepesi Attila: Kettős portré Hamvas Béláról
http://www.kortarsonline.hu/9909/szepesi.htm
Bor és gyümölcs
A kép, melyet Hamvas Béla, az apokalipszis krónikása ezredvégünk világáról festett, sötét tónusú. Itt-ott koromfekete. Hogy mégis felfeslik néha a vigasztalan alapszín, és a részleteket eleven derű járja át, az író érzékenysége és az isteni teremtésre napjainkig fogékony szemlélete teszi. Látja a mindennapok fogyatkozó csodáit, melyek még az ősvilágtól érintettek. Kövek és lombok, tűnődő szempárok, szárnyak és felhőfoszlányok. Vizek kék fodrai, mozdulatlan sziklák és mosolygó asszonyok.
Tudni kell, hogy a látás képessége mindnyájunknak megadatott, mégsem vehetjük küzdelem nélkül birtokunkba. A látó és a látnivaló között a kapcsolat összetört. A világ fragmentumaira fekete árnyék borul. Ezt az árnyékot észre nem venni – naivitás. Aki pedig naiv, és nappalt kiált éjszaka, az sötétséget kiált. Meg kell találni bizonyos alapállást, alaphelyzetet, ahonnan a világ valóban napfényöntözötten látható.
Ez a legegyszerűbb és a legbonyolultabb művelet. Birtokunkba kell vegyük hozzá a ciklikus időt, annak teljességét, hogy azt lássuk, ami van: egyszerre a nappalt meg az éjszakát. A romlástól megérintett, ám a teremtésre mégis folyamatosan visszaemlékező elemi valóságot.
„Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek vagy feldúltan… Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek: nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal – de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok…” – írja Hamvas Béla a Patmoszban. Az idill szó persze senkit ne vezessen félre. Nem a külvilághoz való alkalmazkodást jelenti, hanem benső megragadottságot. A látás megszenvedett képességét. Idillben az él, aki részesedik a virágok, kövek, fák és vizek természetéből.
Hamvas művei tán ott fénylenek fel a legnagyobb intenzitással, ahol a maga derűs napjairól számol be. Elücsörög egy kerti lócán. Sétál a tengerpart fövenyén. Lehetőleg hajnalban, amikor a sirályok szabadon rikoltoznak a légnemű elem hullámai közt, és a kavicsok víz sodorta kopogásába nem vegyül a civilizáció megannyi gépzaja. Hallgatja az erdő ezernyi csendből szövődő neszeit. Epret, zöldborsót vagy szőlőt szed. Elmélkedik a fák természetéről. Megiszik a lugasban egy pohár bort. Esetleg kettőt. Közben Stonehenge kőmonstrumain vagy az indián sziklatemplomokon tűnődik. Eszébe jut a szél zúgásáról Debussy zenéje. Cseresznyét szed, kajszibarackot, zöldhagymát vagy krumplit. Ha a közelében van valaki, elbeszélget vele, és közben ilyen – gondolatokat megelőző – hangulatok áramlanak át rajta: „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza.”
Ez nem irodalom, inkább zene. Szonáta, melynek tárgya a föld és a fa, de ugyanígy tárgya az ember és az idő. Az álom és a tér. Férfi és nő. Szellem és lélek. A létezés ritmusa.
Lapos igazság: mindnyájan abban a világban élünk, mely körülvesz bennünket. Ám hogy mit látunk meg belőle, az már tőlünk függ. Kizárólag rajtunk múlik, hogy – Hamvassal szólva – idillben élünk-e vagy feldúltan. A valóság – tér és idő, külső és benső téridő – kulisszái mindnyájunk számára ugyanazok. Utak és falak, arcok és fák, ábrándok és álmok, felhők, hegyek és virágzó mezők. Gyár- és fegyenctelepek. Szeméttelepek. Mindre a végítélet fenyegető árnyéka borul. Ám ha magunkban rendet teremtünk, ha meg nem is állíthatjuk, talán késleltethetjük a romlást. Hogy érdemes-e a végpusztulást ma késleltetni, komisz kérdés. Az azonban, hogy érdemes a mindennapok kis csodáit, a teremtésre emlékező fragmentumait felismernünk, nem lehet kérdés.
Az Óda a XX. századhoz című esszéjében így ír Hamvas: „…azt nem tudom, hogy más embernek mi a szenvedélye, az enyém az, hogy a létezésnek korunkban, vagyis reálisan adott életidőmben nyújtott lehetőségeit megértsem és birtokba vegyem. Birtokba vegyem úgy, ahogy van, apró s mindinkább időszerűtlenné váló kísérleteivel, de aztán birtokba vegyem a készülő monumentális szörnyeteget, akit ha sikerül teljes egészében elfogadnom, az olyan mérhetetlen ellenerőket fog kifejleszteni, hogy azokkal talán egyenesen az örök derűbe fogok tudni hajózni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése